Gyarmati Gabriella

 

Művészeti és oktatásmódszertani bravúr –

A Bauhaus iskola Pap Gyula zsebnagyítóján

keresztül

 

2019-ben centenáriumát ünnepeljük egy modern, egy nagyon modern kezdeményezésnek. Egy nagy erejű, a ma fiatal generációjának életét is meghatározó elképzelésnek, a XX. század egyik legjelentősebb művészeti forradalmának: a Bauhaus iskola megalapításának. Európa és Amerika számos múzeumában, művészeti és művelődési intézményében megemlékezések zajlanak a jeles évforduló tiszteletére.

A Bauhaus úgy indult, mint egy termékenyítő gondolat, azonban céllá, majd eszmévé tudott válni. Maradhatott volna idea is, de kiváló művészek, remek elmék gondoskodtak arról, hogy be tudja teljesíteni a küldetését. A Bauhaus által létrehozott új univerzumot, vizuális és oktatási rendszert ma is tájékozódási pontnak tekintjük. A Bauhaus origó. A Bauhaus kérdésfelvetés. A Bauhaus inspiráció.

Walter Gropius elsősorban nem különféle technikákat oktató iskolát alapított, hanem egy komplex rendszert hozott létre, amelynek a lényege új módszer és más magatartás kialakítása volt. Vállalkozását olyan jeles magyarok segítették, mint Moholy-Nagy László valamint Breuer Marcell, akit a Vaszilij-szék megalkotójaként ismer a világ. A tanítványok között pedig találunk egy Békés megyei művészt is, az orosházi születésű Pap Gyulát.

Walter Gropius Az Állami Bauhaus eszméje és felépítése című írásában így foglalja össze az intézmény törekvésének lényegét: „A tegnapi szellem eszköze az »akadémia«. Ez eredményezte a művészemberek tevékeny közös munkájának elvértelenedését az iparban és a kézművességben, ez vonta maga után teljes elmagányosodásukat. Erőteljes korokban a nép egységes tevékeny munkáját a művészember termékenyítette meg, mivel benne élt az életben, mert az alkotóképesség és tudás azonos alapjait a napi gyakorlatban szerezte meg, akárcsak a nép bármely más iparosa.

Akkor még nem tenyésztették államilag azt a végzetes és gőgös tévedést, hogy művésznek lenni megtanulható foglalkozás. A művészet nem tanítható! Hogy csupán a készség fokán vagy alkotó módon folyt a művészi munka, az az egyén tehetségétől függött. Ezt nem lehet tanítani és megtanulni, noha minden alkotómunka alapfeltétele a kéz képessége és az alapos tudás, az egyszerű munkás teljesítményénél éppen úgy, mint a zseniális művész esetében.”[1]

Pap Gyula (Orosháza, 1899. november 10. – Budapest, 1983. szeptember 24.) festő-, grafikus- és iparművész valamint művészpedagógus, aki a fotográfia területén is figyelemreméltót alkotott. 1915-ben kezdte meg tanulmányait a bécsi Graphische Lehr- und Versuchsanstaltban, a Császári- és Királyi Grafikai Tan- és Kísérleti Intézetben. A doberdói frontról épségben visszatérve, 1918-ban a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem jogelődjét, az Országos Magyar Királyi Iparművészeti Tanodát látogatta, ahol a grafika szakon[2] a nála csupán öt esztendővel idősebb Haranghy Jenő tanította. 1919-ben Bécsbe költözött. Megismerkedett a magyar aktivizmus kiváló művészével, a Tanácsköztársaság bukása miatt emigrációba kényszerülő Uitz Bélával és Berény Róberttel, aki a Művészeti Direktórium festőszakosztályában betöltött vezető szerepe okán távozott Magyarországról. Ugyanebben az évben vonja magára a figyelmét a Der Sturm című berlini irodalmi, művészeti folyóirat, amelynek radikalizmusa ugyanúgy érdekli, mint a laphoz kapcsolódó, számára mindenképpen újdonságként ható művészek és irányzatok.

1920 és 1923 között a (csupán egy évvel korábban alapított) weimari Bauhaus iskola fémműves szakának hallgatója, ahol a figyelmét már korábban magára vonó Johannes Itten és Moholy-Nagy László keze alatt dolgozott.[3] A műhelymunkát az első két évben Alfred Kapka, a képzés második felében pedig Christian Dell[4] segítette. A célt, hogy a hallgatók művészekké és egyben mesteremberekké váljanak, az egy-egy szakmát képviselő és azt valóban átadni kívánó oktatók jelenléte tette lehetővé.

Haulisch Lenke ekképpen ír Pap Gyula kezdeti törekvéseiről: „Pap Gyulát, jóllehet Itten személye miatt jött a Bauhausba, és azért, hogy festeni tanuljon, elfogta a kísérletezés láza, és Gropius elvének megfelelően, az előkészítő után mesterséget választott. A nehezen megmunkálható fém érdekelte a legjobban. A fémműhelyben készítette el azokat a tárgyakat, amelyek máig is az intézet első reprezentatív darabjai közé számítanak. 1922-ből származó színes (réz, vörösréz, ezüst) vázája még antik emlékek romantikus hordozója. Később azonban, a többi műhely eredményeivel kölcsönhatásban létrejöttek azok az edényei, melyek a modern ipari formatervezés első eredményei közé tartoznak.”[5]

A letisztult formaalakítás elvét követő tárgycsoport legkiemelkedőbb darabja az az 1923-ban készült állólámpa, amelyből a Békés megyei Nagy Gyula Területi Múzeum Orosházi Képtára is őriz egy példányt. Az állandó kiállítás részeként folyamatosan megtekinthető 177,4 cm magasságú, nikkelezett és festett fém valamint üveg együttes felhasználásával készült darab egy másik múzeum gyűjteményét is gazdagítja. A Los Angeles County Museum of Art-ban (Los Angeles, Amerikai Egyesült Államok) szintén találkozhatunk vele.

Az orosházi kiállításban az állólámpa hatása és ereje egyértelmű, kvalitása és mérete egyaránt a kiállított alkotások fölé emeli, nem lehet nem észrevenni. Sugárzó és friss, ki hinné, hogy már majdnem száz esztendeje született. Ugyanebben a teremrészben azonban szerepel egy másik tárgy is, egy kisméretű, alig észrevehető darab. Egy hétköznapi eszköz, egy sokat használt, kissé kopott felületű holmi. Egy szellemes alkotás, egy igazi Pap Gyula-ereklye. Egy összecsukható nagyítóról, egy un. zsebnagyítóról van szó, amely egy mértani alapformából indul ki. A kissé lekerekített sarkú rombusz testből egy fém keretbe, tulajdonképpen egy széles gyűrűbe foglalt nagyító lencsét hajthatunk ki. A tárgy hétköznapi funkciójából adódóan talán nem szabadna pátosszal öveznünk ezt az apró nagyítót, de egyszerűségében való tökéletessége, kicsinységében rejlő nagyszerűsége okán mégis engedélyezek magamnak lelkesedést és némi emelkedettséget is...

A Bauhaus iskolában töltött harmadik vagy negyedik esztendőben, 1922-ben vagy 1923-ban született az elektromos szamovár terve[6]. A modern formatervezés korai, igen izgalmas tárgyakat hozó kezdeti szakaszában, fém és üveg kombinációjából elképzelt szamovár terve fenséges, de kissé valószerűtlen. Az ábrázolás inkább gyönyörű víziónak tűnik, mint tervrajznak.

1923-ban a Bauhaus iskola vezetői ragyogó szakmai előrelépési lehetőség ötletével keresik meg Pap Gyulát. Az intézmény eszméinek és oktatási vezérelveinek tökéletesen megfelelő[7] ifjú (még mindig csak 24 éves) szakembernek felajánlják a fémműves szak vezetését. A fémműves szak művészeti vezetését és a fémműves szak technikai vezetését – egyszerre. De Pap Gyula nem él a lehetőséggel, és el is hagyja az iskolát. Weimarban ekkor már valami hiányzik számára, valami, amit azonban 1926-ban a berlini művészeti magániskola, a Moderne Kunstschule, majd 1929-től az Itten-Schule biztosít majd számára.

Johannes Itten működése már 1919-ben érdekelte, de mire Pap Gyula Bécsbe érkezett, az iskolaalapító – Walter Gropius ösztönzése nyomán – Weimarba tette át a székhelyét. Biztosak lehetünk abban, hogy Pap Gyula nagyrészt Itten miatt iratkozott be a Bauhaus iskolába. 1926-ban pedig másodszor is a nyomába eredhetett, amikor az újonnan létrehozott berlini intézményben tanári állást kapott.

Az Itten-Schule az építészet mellett festő, szobrász, tervező grafika és fotó szakkal indult. A Bauhaus korábbi tanárai és egykori tanulói alkották a tanári kart, amely az iskolát a Dessauba költözött Bauhaus alternatívájaként fogta fel. Itten tulajdonképpen az azóta új irányba haladó Bauhaus eredeti eszmerendszerét vitte tovább Berlinben. A Bauhaus működésének második szakaszában a létrehozott tárgy esetében a műalkotás-jelleget a termék-jelleg váltotta fel. A tárgy/termék használhatósága, társadalmi szintű hasznossága került előtérbe, ezzel párhuzamosan a műhelymunkát az üzemi termelésnek kellett felváltania. A kész tárgy pedig már nem műalkotás volt, hanem kereskedelmi árucikk. Ez jócskán különbözött Johannes Itten elképzelésétől, aki az alapképzőnek vagy nulladik évfolyamnak tekinthető előkészítő tanfolyamra épülő, műhelyrendszerű képzést indított Weimarban és Berlinben is, amely magában foglalta az elméleti és a gyakorlati oktatást egyaránt.

Mutatkozik azonban még egy nagyon fontos különbség Gropius és Itten szemléletében. Mégpedig az, hogy Gropius-szal ellentétben Itten szerint a művészet igenis tanítható. Célja szerint a tanítványokat „kreatív generátorokká” akarta tenni, hogy mindannyian a személyiségüknek, érdeklődésüknek, képességeiknek és fizikai teljesítőképességüknek leginkább megfelelő területet válasszák. Az órákon – az akkor általánosan elfogadott pedagógiai elvektől drasztikusan eltérő módon – relaxációs gyakorlatok alkalmazásával igyekezett segíteni tanítványainak személyiségfejlődését. Ösztönözte hallgatóit, hogy érzelmeiket és érzékeiket egyaránt használják a műalkotások létrehozása során. Nagy hangsúlyt fektetett a velünk született kreativitás fejlesztésére. Tudta, hogy a tanárok személyisége pozitívan befolyásolhatja a hallgatók személyes és művészeti fejlődését egyaránt. Itten progresszív, jövőorientált gondolkodásával képes volt katalizátorként működni.[8]

Pap Gyula figyelme a berlini évek idején a fotózás felé fordult, de a kísérleti színházi produkciók is felkeltették érdeklődését. Gyermekkorában kapta első fényképezőgépét, amelyet örömmel és gyakorlattal használt, de művészi látásmódjához teljességgel igazodó fotográfiákat csupán ebben az időszakban kezdett készíteni.

Pap Gyulát lenyűgözte Johannes Itten szuggesztív személyisége, pedagógiai állásfoglalása és a művészethez való viszonyulása. Egészen addig dolgozott az Itten-schule alaptanfolyamának tanáraként, amíg a nemzetiszocialisták bezárásra kényszerítették – oly sok között – ezt az intézményt is. 1934-ben tért haza. 1937 és 1940 között egy rendkívül modern nyomógépekkel rendelkező textilgyárnak, Goldberger Leó fonó-, szövő- és nyomóüzemének lett a textiltervezője. Talán neki is része volt abban, hogy az 1937-es Párizsi Világkiállításon, ahol egyedüliként képviselték Magyarországot, cége elnyerte a nagydíjat. Ebben az időszakban Kassák Lajos Munkakörében is vállalt tanítást, 1947-ben pedig egy festészeti szabadiskolát alapított. A Nagy Balogh János Népi Kollégium és Festőiskola munkáját 1948-ig irányította Nagymaroson.

Az 1949/1950-es tanév a Magyar Képzőművészeti Főiskolán is nagy változásokat hozott. Megváltoztatták a képzés struktúráját és az oktatás elvét egyaránt, a tanárok cseréje pedig már egy esztendeje folyamatban volt.[9] Ekkor vették fel Pap Gyulát, aki alakrajzot kezdett tanítani.[10] 1962-ig volt a Magyar Képzőművészeti Főiskola munkatársa.

Pap Gyulát az 1940-es években már nem foglalkoztatta a formatervezés. Igen korán, az 1920-as években kezdett festeni, amihez sokszorosító képgrafikai eljárások és alkalmazott grafikai feladatok[11] társultak az évek során. Berlinből való hazatérése után részt vett a Képzőművészek Új Társasága kiállításain. A Tamás Galériában is bemutatkozott, majd később – többek között – a bécsi Collegium Hungaricumban és a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeumban is szerepeltek művei. Festészetében, amely a tanítás mellett a legfontosabbá vált számára, látványos fordulatok jelzik az orientációjában végbement változást.

A hosszú alkotópályája idején festészeti működését több ízben, 1961-ben és 1974-ben a Munka Érdemrend Arany Fokozatával, 1972-ben Érdemes Művész, 1981-ben pedig Kiváló Művész címmel ismerték el. A kiváló tárgytervező azonban nem nyert díjakat. A Bauhaus születésének száz éves évfordulóján viszont majd minden eseményen említik Pap Gyula, a kiváló formatervező iparművész nevét. Ismerik őt. Számon tartják a műveit. Ez is az elismerés egyik formája, a XXI. századi utókor számára pedig talán sokkal fontosabb…