14 festőművész Békéscsabáról című kiállítás
2019.02.23 – 2019.03.14.
Artézi Galéria
1037 Budapest, Kunigunda u. 18.
Kiállító művészek: E. Szabó Zoltán, Fazekas Attila, Gnandt János, holo Hóbel László, Lonovics László, Lovas Gábor, Megyeri Horváth Gábor, Mészáros Sándor, Sallai Lajos, Simon Debóra Eszter, Szereday Ilona, Szeverényi Mihály, Tóth János, Várkonyi János
Kurátor: Lonovics László
Fotók: Orvos Gábor
Abafáy-Deák Csillag
A kép legyen szép?
Mintha a kiállító művészek is vallanák Ottlik sorait: …a valóság se nem szép, se nem csúf, se nem rossz, se nem jó, sőt, értelme sincs semmi, amíg mi művészek értelmet nem adunk neki, s ihlettel, látomással, lelkünk teremtő erejével szépséget, igazságot és jóságot nem lehelünk belé. A téma, a modell lehet rút is: a kép legyen szép. (Ottlik Géza Hajnali háztetők).
E. Szabó Zoltán: A természet apró csodái I-II.
A kor minden műfajának festői problémái iránt érzékeny alkotók műveit látjuk, lelki beállítottságuk lehetővé teszi, hogy érzékenyen reagáljanak a szűkebb és a tágabb világra, és meglátva azt is, amit mi nézők nem biztos, hogy első pillantásra meglátunk. Három műfaj erőteljes hangsúllyal van jelen, az absztrakt, a portré és a tájkép. E. Szabó Zoltán A természet apró csodái I-II. gazdag színvilága a természet visszatérő újjászületését szimbolizálja, mintha víz alatti eleven világ lebegne szemünk előtt, moszatok, medúzák, az együttélés csodájával és falánkságával. A tenger mélységét látjuk, talán az őstengert is, felüti fejét egy-egy bibe, medúza, fonalféreg, egy vörös száj nyílása befeketítve, ne nyelhessen el semmit, de még látni a fogakat, talán ártalmatlanok.
Lonovics László: Fénytér I-II.
Gnandt János geometrikus absztraktjai az átlátható világ éteri tisztaságát hordozzák, a színellentétek (kék-sárga-fekete) és árnyékok feszültségét érzem a két összetolt lap felületén (Élek). Nyitás és zárás mindkét irányba. A Hajtogató akár egy nyitott száj vagy női szemérem (barlang) jelképe is, fekete vonalak megtört ritmusa a hullámot is felidézi. A fehér rombusz uralja a kép felületet. Áttöri a fekete hátteret, van fény az alagút végén, valósággal beszippant. Lonovics László Fénytér I-II. című alkotása a fény-árnyék viszonyát, egyben a szimmetria hatást, a tér lehetséges osztatait vizsgálja. A Fénytér II. formai bravúrja a légy szárnyának stilizált megformálása, de lehet egy tűzoltó (atomerőműben dolgozó, vagy űrhajós) ruhája is, sőt ruhaterv, minta, vállfára akasztva. A piros háromszög új elemként harmonikává változtatja a kép terét. Diptichon, szárnyaló orgona és a fény csöndje, napfelkelte is, és már meg is érkeztünk a Reggeli misére Szeverényi Mihály Templomába, ajtók és ablakok, rácsozás, ami akár létrául is szolgálhat, az építmény az égre tör, bár nem látjuk tetejét. Szeverényi Mihály színes geometrikus formákból (négyzet, háromszög) építkezik, tereket von össze, kapukat nyit és zár, hol havas, hol napsütötte világra tekinthetünk, a látás belső terét jelenítve meg.
Szeverényi Mihály: Reggel, Templom
A csend robosztus voltát hangsúlyozza, amikor meditál az ember, hol magába, hol a világba mélyed, és a részletek valamiféle egységbe rendeződnek.
Várkonyi János két portréja (A vándorfestő, Nemecsek) lírai alkotás, bennük a romantika, az irónia egyaránt felfedezhető. Nemecsek kezében a karika hajtó fémszár jelenti a titkot, a rejtélyt, a mozgás örömét, miközben a háttér is mozog, talán lassan minden összedől. El innen, el! Nemecsek nyugalma viszont rendíthetetlen, ide született, itt van otthon. Karika és kétkerekű taliga, de mégis minden mozdulatlan, csak a házak kissé hundertwasseresen dülöngélnek, álomszerű a kép, ezáltal és meseszerűen nosztalgikus, így a tragikum fékezett, akárcsak a vándorfestő esetében. A vándorfestő az út végén áll, a halál kapujában, a temető előtt. A végső pillanatra vár. Mintha ő lenne az emlékezet (emlék) őrzője. A nyitott kálvária rózsaszíne a mennybéli világot, a megváltást szimbolizálja.
Várkonyi János: A vándorfestő, Nemecsek
Szereday Ilona a belső, lelki táj kivetítéseként fölfogható expresszív erejű képpel van jelen (Éjszakai fények, Káprázatos Velence). Kék-piros-sárga foltok a fényt és a vízben tükröződő árnyakat olvasztja egybe. A mindent uraló kékség nem csak a lagúnát, de az épületeket is kékké szeretné varázsolni. Kékfestő. Sallai Lajos Kora tavaszi ártér című műve a vízben tükröződő vízparton árnyék és valóság mosódik egybe. Sallai másik műve az építészeti formákat, boltíveket, a nyílt tereket idézi meg (Ódon falak között).
Tóth János: Portré, Teremtés
Mészáros Sándor Lovak című műve csendélet is lehetne. Árny-fény, mozgás és forma finom egybejátszása. holo Hóbel László Cím nélkül-i alkotása az ülő és szellem figura lelki pillanatait, egymásra való rezonálását látjuk, a befelé mozdulást és az eltűnést. Tóth János biblikus témájú műve, a Teremtés az átváltozás fázisait és könyörtelenségét idézi meg. Mintha a keresztre feszítés fordított fázisát látnánk, mintha falra mászna a szenvedéstől, mintha a figura keresztre mászna fel. meztelenül, ahogyan valamennyien születünk, mintha egy másik alak lenne a hátán és ő a hajánál hajánál fogva húzná fölfelé a mászó alakot.
Fazekas Attila: Bohócóra, Hommage a Francois Villon
Fazekas Attila két assemblage (Bohócóra, Hommage a Francios Villon) többnézettségű, a művek aurája életörömöt hordoz, ha a kimondás ereje olykor olyan, mintha késsel hasítanának az ember testébe, a bohóc kimondhatja azt, ami másnak tilos, csak egy óramutató, ami inkább késnek néz ki, jelzi az irányt, mert órát, illetve időt nem tud mérni, a számtábla is hiányos, összezavart idő, nincs 12 pont, így a 24 se jön ki, és egy villát is felfedezhetünk, de nem jön meg az étvágyunk. Villon műve a szabadság anti-esztétikája is, a tárgyak csoportosításával értelmezi a vaskosságot, a földközeliséget, a szerelmet és szabad gondolkodást, vagyis a művész és művészet szabadságát, a hierarchia nélküliséget.
Megyeri Horváth Gábor két műve (Ünnep, Család) a fotó látásmódját (manipulált emlékezet) rögzíti, miként Nemes Csaba. A meghitt pillanat idilljében az ember mindennapi életének örömét keresi és találja meg. Az otthont, a család erejét. A gyermek áll a kép középpontjában, a jövő. Ám a kép megformálása, rajzossága jelzi, itt vágyat is látunk, ami nem egyezik meg a valósággal, szellemképes, mintha a fénykép negatívját is megidézné. Szellemidézés? Mészáros Sándor Váróban című alkotása kettős portré. A fehéren megvillanó női szem mindent elárul a figura karakteréről, mintha a mellette lévő férfi nyugodtsága, várakozása magányt áraszt, bár nem egyedül ül, mankójára támaszkodva. Nem golfütőt tart kezében, ez már a játszma vége, de még reménykedik.
Mészáros Sándor: Lovak, Váróban
Üde színfolt Simon Debóra Eszter két alkotása (mindkettő Cím nélkül). Az egységes világot jelképező földgömb az ember érintettségét jelenti, bárhol is éljen. Mintha Isten szemét tapintanánk, szurkálnánk, vágnánk. A látható világot, és azt, ami benne láthatatlan. Nem lehet kívül állni, csak belül. Ez a világ csak látszólag fiktív, bennünk él és létezik. Mi vagyunk a földgömb, az illúzió (az álom) és a lufi is, amely szétdurran egyszer, darabokra hull. A második alkotáson nem Isten szemét látjuk, hanem a fület, hogy halljunk! Kezdetben volt a Szó. A Szó, ami életre hívta a világot, és életre hívott minket, ahogy írva van: "és mondta Isten" (I.Móz 1,3) és máshol: "minden Általa lett" (Jn 1,3). És ott a ceruza, vagyis az írás?. De talán mindhiába, mert ott az olló is, ami az egész egységet szétpukkanthatja, vagy inkább egy sebész ollója lenne, aki gyógyító szándékkal közeledik, és meg tudja akadályozni az elvérzést is?
Legyen szép a kép? Legyen szép a világ? Simon Debóra Eszter is nem felel a kérdésre, hanem kérdést, kérdéseket tesz fel. Többi alkotótársa is az emberi-természeti karakterek, jelenségek középpontba állításával jelzi a humánum iránti elkötelezettségét, a Viharsarokban is.
Kölüs Lajos
A kortárs képzőművészet színes palettája
Ki ismeri ma még a Viharsarok kifejezést, ki emlékszik még Féja Géza 1937-ben megjelent szociográfiájára? A 14 békéscsabai művész tárlatára mennyire találó a kifejezés, hogy a Viharsarok fővárosából érkeztek Budapestre? Ki szelet vet, vihart arat, tartja a közmondás. Mi szél hozta a művészeket Budapestre? Keressük a közöst és azt, ami megkülönbözteti őket egymástól. Többféle műfajban jelennek meg, és életkorban is nagy a szórás.
Sallai Lajos: Kora tavaszi ártér, Ódon falak között
Frissen született és korábbról való festményeket látunk, különböző festészeti felfogásban és alkotói technikával létrehozottakat. Figuratív és non-figuratív műveket, amelyek az elrendezésükkel kiegészítik egymást, ez a kurátor, Lonovics László érdeme. Az alkotások színvilága az élénk, mozgalmas színvilágtól az elmosódó, geometrikus világig ível. A viharsarki táj jelen van ugyan, de nem dominál (Sallai Lajos - Korai tavaszi ártér). Ahogy a portrék sem kötődnek a helyi emberek világához. Világfestészet látunk, bárhol érthetőt. A festészet absztrakt nyelvét is magabiztos kézzel uralják, játszanak a fény-árnyék motívumokkal (Lonovics László - Fénytér I-II.), mértani formákkal (Szeverényi Mihály - Reggel, Templom, Gnandt János - Élek, Hajtogató), kerülve az üres formai játékokat, az öncélúságot. Az egész alakos portrék a figurák karakterét ragadják meg, egyediségüket, még akkor is, ha általános, korunkban megfigyelt gesztust (telefonálást, Lovas Gábor - Figura II.) rögzítenek, ill. akkor is, amikor a múltba, a gyerekkorba tekintenek (Várkonyi János - Nemecsek).
Gnandt János: Élek, Hajtogató
A 14 művész formavilága és formatechnikája kiérlelt, jellegzetes, felismerhető, Várkonyi János esetében (A vándorfestő, Nemecsek), színvilága rokon Gross Arnold színes rézkarcainak világával. Nyugalmat és harmóniát árasztanak képei, miközben olyan háttérben állnak, amely a pusztulást, az elmúlást, az enyészetet, a mesék világát idézik fel bennem.
Az abszurd is jelen van Fazekas Attila kollázsában (Bohócóra, Hommage a Francois Villon). A tapasztalati világot világítja meg kritikusan, a megnyilatkozásról és a megközelítésről szól, azok határairól. Miként is fedi el a látszat a valóságot, miként is védi a személyt a látszat, a maszk. Vágyak és álmok kelnek életre. Az emlékek felizzanak, de kinek az emlékei? A piros keresztek jelzik, véres játék az élet, a bohócóra mutatója is kés, ha az egész kollázs a félholdat formázza, megidézve Korniss Dezső világát is. Tóth János Teremtés című műve is abszurd, a metafizika kérdéseit veti fel, a mai ember spirituális jelenlétét és oppozícióját, a létezés misztériumára és ellentmondásaira (a társadalmi és lelki, egzisztenciális gondokra) irányítva a néző figyelmét.
Simon Debóra Eszter: Cím nélkül I-II.
Simon Debóra Eszter a finom iróniát, a visszafogott érzelmet választotta, hogy ezzel is túlmutasson a valóságon, művei ismétlések is, veszélyben a világ, veszélyben a föld, veszélyben az emberi lét. Mintha nem hallanánk a veszély hangjait, nem találnánk a segítő kezet. Filozofikus-metafizikus alkotásnak is nevezhetném Simon Debóra Eszter műveit (Cím nélkül I-II.).
Portrékban gazdag a kiállítás. Tóth János Portré c. alkotása a reneszánsz időkbe vezet bennünket. A képmás csupán a fej egy részét engedi láttatni, a nyak piciny részét, hajlatát, ahogy félrefordul a fej és a szempár. Valakire vagy valamire tekint, óvatos, kétkedő tekintettel. Félelemmel, gyengédséggel? Az ábrázolt jellemébe, egyéniségébe, szellemi világába mindegyik gesztus belefér. A pillantás pillanata, mintha fényképezőgéppel kapták volna el a nézést, és mégse kimerevedett a kép, hanem él, tudjuk, illetve érezzük, mozdulni fog a szem.
Megyeri Horváth Gábor: Ünnep, Család
Egyes portrékban jelen van az érzelmek ábrázolása is (Megyeri Horváth Gábor - Ünnep, Család, Mészáros Sándor - Váróban), az emberi sorsok egy-egy mindennapi pillanatát merevítve ki. A feldolgozás módja képez ellenpontot (korlátozó jelzőt) a köznapi témának (szociális jelenségnek), amely a teljesség kivételes igényét (az értékkülönbségek felismerését) hordozza, az örömet (Ünnep, Család), a kételyt (Váróban).
holo Hóbel László Hírnök című festményén azt a pillanatot ábrázolja, amikor az információ átadásra kerül, helyesebben az átadás előtti pillanatot, a még ki nem mondást. A két figura sziluettje egymás ellentétei, az egyik hajlott, a másik szálegyenes, ám ez utóbbi feje búbja vörös, belevörösödik a hírbe, amit csak sejt, de még nem tud, mert nem hallotta, nem is várta talán. A hírvivő megtört alakja jelzi a hír súlyát, feketéségét. Két stilizált madár vagy stilizált angyal is lehet, mögötte a rossz hírt hozó fekete árny. Ám a képet olvashatjuk úgy is, hogy a hír hallatán tört meg a hírt fogadó gerince, háta, míg a hírvivőt a szégyen pírja festi meg, hogy ki kellett valamit mondani, amit nem szívesen mondott ki.
holo Hóbel László: Cím nélkül, Hírnök
Jelen van az impresszionista tájkép is Szereday Ilona szuverén, erős érzelmi töltetű, szivárványos alkotásaiban (Éjszakai fények, Káprázatos Velence). A jeges kék, a tüzes piros uralta képek világa létinterpretáció is, a szabadságot sugározza, az én szabadságát, a megszólítás örömét, a hely szellemét, élek, vagyok, lélegzek és látok. E. Szabó Zoltán látomásos festői világa (A természet apró csodái I-II.) is a felerősített színellentétekre és kontrasztokra épül, a formák egymáshoz való lüktető viszonyában a harmóniát és az arányosságot egyidejűleg teremtve és torzítva.
Szereday Ilona: Éjszakai fények, Káprázatos Velence
Lovas Gábor mindkét műve hiperrealista alkotás. Figura I. sok asszociációt vet fel, nem Hamlet, bár a szoborfej sem élő, de nem is Nárcisz, aki önmagát látja a tóban, talán egy idol, akihez hasonlítana, szinte gyöngédséggel néz a fejre, vagy saját művét, alkotását szemléli. Figura II. képen látható mozdulatot pár évvel ezelőtt másként értelmeztük volna, amikor még nem volt mobiltelefon, most sem látni, de ismerjük a testtartást, a kommunikáció magányosságát sugározza, annak ellenére, hogy nem tudni, van-e a kapcsolat vagy nincs.
Lovas Gábor: Figura I-II.
A kiállítás egysége nem a művészeti felfogások sokszínűségében keresendő, hanem a kiállított művek színvonalában, a művészi szabadság és teremtés lehetőségeinek összekapcsolásában. Nem vidéki művészek kiállítását látjuk, hanem ellenkezőleg, kortárs művészekét, akik az adott (békéstáji) térben való létükkel és az Artézi Galériában való bemutatkozásukkal is jelzik, művészi hagyományt folytatnak, ápolnak, valamint hagyományt írnak és lépnek át. A hagyomány (amit a múlt ad át a jelennek) jelentős (Munkácsy Mihály, Perlrott Csaba Vilmos, Jankay Tibor, Schéner Mihály, Klimó Károly, Mengyán András, Fajó János, és sorolhatnánk még a névsort), de még jelentősebb az invenció, a lelemény jelenléte (hagyomány, megújulás és új kísérlet nem zárják ki egymást). Alkotásaikban a művészet határmezsgyéjére merészkednek, ahogy a színt (a színérzetet) és a fényt, az emléket felfogják, abban megjelenik tudomány, a geometria, a matematika, a mechanika, a kibernetika eredményeinek felhasználása, a szakrális világ értelmezése is. A figurák karakterében a lelki-pszichológiai mozzanatokat keresik, kutatják és mutatják fel.
