Lous Stuijfzand: A mezők hősei
(bronz, 35x20x20)

Jacqueline Stoop

Az Idő árkádjai

Lous Stuijfzand alkotásai már születésük pillanatában, amikor szemeiből, szívéből, keze nyomán életre kelnek, hosszú életet megéltnek tűnnek.

Munkája mindig az öntudatos erő és váratlan sebezhetőség nagyszerű és rejtélyes kombinációja, valamint magának az Időnek és annak személyes és külső, strukturált terének megragadása. Mind grafikai munkái, mind bronz szobrai fenséges nyugalmat árasztanak, az anyag, a technika, a színek, az ábrázolásmód és kompozíció egymásra épülő játékával jelenítik meg a szeszélyes, olykor hirtelen megálló, de mindenkor jelenlevő Időt. Az Időt, amely sokkoló megtorpanásai ellenére is fáradhatatlanul tovább halad, de barátsága jeléül drága emlékképeket ajándékoz nekünk, mi több, értelmet, szilárd alapot ad létezésünk bizonytalanságának. Hogy képes legyen egy permanens, gyengéd és szótlan megújulásra, és egy kétségbevonhatatlanul érvényes, meggyőző, új összefüggés megteremtésére.

Kézenfekvő ezt írnom, hiszen Lous munkái újra és újra ezt mutatják azoknak, akik érzékszerveiket és szívüket megnyitják művészetének befogadásra. Művei valójában nem csupán az Időt, hanem abban saját énünket, magát az embert is ábrázolják. Együtt vagyunk jelen, MI és az IDŐ. Elrejtőzhetünk kedves bronz házikóiban, és útnak indulhatunk ingatag kis hajóin. Tologatjuk furcsa, heroikus kis kocsijait, tele emlékekkel és gyarlósággal, elhúzzuk műnyomott függönyeit, hogy szembesüljünk önmagunkkal, hogy megérthessük saját gondolatainkat, és megtapasztalhassuk saját védtelenségünket.

Mindennapok szétszóródott hulladékait, maradékait, egy egykori betakarító kosár darabjait, dobozból kiszakított karton cetliket, faágakat vagy fáradt nádszálakat lát meg és emel fel, szétbontja, átalakítja, kipréseli, majd újra összerakja, és ideiglenes terekké, templomokká, cölöpökön álló otthonokká, éljenző játszóterekké formálja.

Színei megőrzik a Nap és a Hold időszakokhoz kötött fényeit és csillogását, bronz szobrai, tájképeinek zöldje összeáll a világos, tiszta ég kékjével. Nem fél a rozsdától, nem látja szükségét eltávolítani, lecsiszolni, mert az oxidáció is a megfoghatatlan, múló időre reflektál. Nincs versengés mulandóság és életigenlés között; műveiben minden, minden egymás mellett vagy egymásba fonódva létezik, mintha örökkévaló lenne, abban a pillanatban is, amikor először meglátjuk. Amikor művei átvezetnek bennünket halandóságunk árkádjain, átérve egy pillanatra egyszerre rajzolódik ki számunkra az idő és a tér külső és benső nézete.

Bár ezen a földön állunk, és érezzük lábunk alatt a talajt, ugyanakkor lenyűgöző módon tudatosul bennünk az anyag, az évszakok változása, az áhítatosság és a horizont, most, a múltban és az elkövetkezendőkben. Mint ahogyan olykor érezzük, mintha újra ifjak lennénk, ismét szabadon, szenvedéllyel tudunk szeretni, örök hűséget suttogva, mintha halhatatlanok, istenek szülöttjei lennénk az Olümposzon, a legfelsőbb istenek, Héra és Zeusz gyermekei.

Mint amikor gyászolunk, amikor eltemetjük drága halottjainkat, akiknek a képe akkor is bennünk él, amikor eljön a nap, hogy újra táncolni merünk. Ahogyan maga a Művészet kívánja: mi emberibbé válunk és vigaszt lelünk alkotásainak törékeny, de életteli szépségében. Hála a partjait vigyázóknak, különös és szorgos vándorainak, akik egész alkotó életútjukon fáradhatatlanul kutatják hosszú évszázadok földrészeket és idősíkokat összekötő álomösvényeit, és újra éneklik nekünk a mi rövid emberi életünk útvesztőiben a rájuk bízott dalokat. Alkotásaik áhítatos templomokat kínálnak számunkra, imát a mi bátor álmainknak és erőfeszítéseinknek, melankolikus, becses emlékképeinknek a megélt Időről. Hogy általuk kissé könnyebben tájékozódhassunk emberi létünk tér-képén.[1]