Képzőművészet

 

 83oldra.jpg

 

Gyarmati Gabriella

 

Aktuális jelentés Lous Stuijfzand és

Lóránt János Demeter

orosházi kiállítása kapcsán[1]

 

A Nagy Gyula Területi Múzeum Városi Képtára most két európai polgár közös kiállításának bemutatására vállalkozik. A holland-magyar vegyes páros tagjai nem alkotótársak, hanem alkotók, akik társak. Lous Stuijfzand és Lóránt János Demeter megismerte és megszerette egymás világát és hazáját, de művészetükben képesek voltak megőrizni teljes szuverenitásukat.

Lóránt János Demeter pályája a lassú változás folyamatának ívével írható le. Már a főiskola elvégzése után egyéni hangvételű, kiérlelt műveket létrehozó, karakteres alkotóvá vált. Eddigi életművének egymást követő korszakait az éles határoló vonalat nélkülöző szakaszok közötti finom átmenetek teszik folyamatszerűvé és átláthatóvá.

Lóránt János festészetében nagyon sok közlést, történetet és jellemrajzot találunk. Azonban a befogadó jelleméből, azaz a mi jellemünk rétegeiből is felfejt valamit. Magunkra ismerhetünk, ha már sikerült levetnünk a tökéletesség buta önképének kabátját. Viszontláthatjuk örömeinket, bátorságunkat és gyengeségünket, tehetetlenségünket, esendőségünket, esetlenségünket, mások elkapott pillantását. Viszontláthatjuk érzelmek gyorsfutamát, amelyeket egy helyzet, egy mozdulat vagy akár csupán egy tárgy vált ki belőlünk. Ahogyan Marcel Proust fogalmaz Az eltűnt idő nyomában című regényciklusában: „Nem engem olvasnának, hanem saját magukat, hiszen könyvem csak egyfajta nagyítóüveg, olyan, mint amilyeneket a combray-i optikus nyújtott a vevők felé; könyvem arra való, hogy lehetővé tegyem számukra önmaguk olvasását.”[2]

Lóránt János Demeter szereplői, festészetének és szobrászatának jellegzetes figurái olyan típusok, amelyeket ismerünk, látunk és viszontlátunk a mindennapokban. Mégis, ahogyan János beszél róluk, az új információhoz juttat bennünket. A valóságos, az ismerős talajáról indul, de hogy miképpen válik valamiféle teljesen új, tiszta, érthető, érezhető tartalom hordozójává, az alig felfejthető. Az alkotó önmagából meríti, saját magából termeli ki ezeket a tartalmakat.

Műveit, szereplőinek viselkedése alapján három csoportba sorolhatónak vélem. Az első tárgycsoportban mintha szereplői valamiféle fatalizmus, előre elrendeltség szerint léteznének, tennék a dolgukat. Nem érezzük azt, hogy valaki eltévesztette volna a házszámot. Látszik, hogy tudják, mi a feladatuk. Ha jó, akkor rendben van. De ha nem jó, akkor is csinálják… Mindenkit a helyén találunk. Nincs szereptévesztés, figurái még megbotlani vagy szépen nézni is a legőszintébb odaadással tudnak.

A második csoportba tartoznak az elvágyódó szereplők, akik mintha nem is értenék, miképpen kerültek arra a helyre, abba a helyzetbe vagy közegbe, amelyben találjuk őket. Tekintetük egy másik valóságon csügg, létezzen az csupán a bensőjükben, a szomszéd városban vagy egy másik földrészen.

Máskor a figuráit arra készteti, hogy megszólítsanak bennünket. E harmadik tárgycsoportba tartozó alkotásokon a megszólítás elsődleges eszköze, hogy a szereplők szemkontaktust teremtenek a nézővel, mint például A palánk másik oldalán, a Falusi és a Hajléktalan című festményeken. De, hogy mi is történik tulajdonképpen? Mi a kép elé lépünk, hogy megtekintsük, de látjuk, hogy még mielőtt összetettségében értelmezhetnénk a műalkotást, annak szereplője már jó ideje bennünket figyel. Ó, jaj, csak nem hamarabb fejti meg személyiségünk rejtélyét, mint mi, befogadók megfejtenénk a műalkotás rejtvényét???

Az akvarelleken változatlanul megtaláljuk a Lóránt János Demetert jellemző groteszk hangvételt, lásd például a Vándorcirkusz című lapon szereplő körömcipős kutyanő igen sommásnak tűnő vizuális ítéletét vagy a park zöld padjánál játszódó Hétköznapi történetet. E groteszk látásmód és megközelítés kifejezésének erejét az általa általában nem vagy csak alig színezett háttér elé komponált szereplők és események megmutatása során alkalmazott intenzív kolorit is segíti.

Korai munkáinál nem éreztem, de az utóbbi évtizedek termése kapcsán felmerült bennem, hogy valamiféle őszinte életigenlés hatja át a Lóránt-műveket. Ezért vélem úgy, hogy művészetének lényegi alapgondolata, sőt manifesztuma lehetne: Éljen az élet! Viva la Vida! De nem csillagporosan, retusáltan, kipolírozva, hanem úgy, ahogyan van, ahogyan megadatott. Ehhez a tiszta megfogalmazáshoz azonban kellett az a nyolc évtizednyi tapasztalat, figyelés, tanulás és bizonyára hibázás is, amit János a magáénak mondhat. Nevezhetjük esetleg bölcsességnek…?!

A magyarországi szakmai elismerések sorát magáénak tudó holland képzőművész, Lous Stuijfzand festészeti anyaga az előbbiekhez képest földszagú és költői egyszerre. (Földszagú? Értsd a legjobb értelemben!) Ilyen lehetséges? Lous munkáit nézve láthatjuk, hogy igen, létezik ez a kettősség, amelynek hátterében az áll, hogy már régóta nem engedi meg magának a természetben lejátszódó iránti közömbösséget. Szobrászi munkái pedig mintha az aranyló sárból formáltak lennének vagy növényi részek nóduszaiból sarjadtak ki és szöktek volna merész magasságokba.

Akár két, akár három dimenzióban dolgozik, a természet motívumkincsét a természet diktálta ritmikából építi ritmusrendszerré. A valósághoz több szállal kapcsolódó, de nem természetelvű ábrázolásokon az alkalmazott színtartomány is a látható valósághoz közelítő, csendesebb; dominánsan barnákkal, szürkékkel, zölddel, kevés, erőtlen vörössel fogalmazott. Elvontabb kompozíciói, például a Találkozások térben és időben című nyolc részes sorozatának három bemutatott eleme merészebb színhasználatot kívánt. E tárgycsoport sötét sárga hátterű lapjára montázsként került újságkivágat társadalmi kérdéseket vet fel etnikai problémákat érintve.

Ha a motívumok eredetét keressük Lous utóbbi két évtizedben készült művei esetében, egyértelműen Magyarországon kell vizsgálódnunk. Hosszú magyarországi tartózkodásai nagyformátumú változást hoztak művészetében, az általa a korábbiakban megszokott természeti környezettől jócskán különböző látványvilág termékeny talajnak bizonyult számára. A Mezőtúri Képzőművészeti Alkotótelepen dolgozva azonban nem csupán témát és feladatot talált, hanem új műformára is lelt. Elsajátítva a bronzöntés hagyományos, viaszveszejtéses eljárását, addigi festészeti és grafikai működéséhez szobrászi feladatokat társított. A képzőművészeti műfajok közötti átjárás szabadsága alkotói mindennapjainak jellemzőjévé vált.

Az orosházi kiállítás is lehetőséget biztosít arra, hogy Lous műveiben a motívumok vándorlását, újbóli felhasználását, visszatérő megjelenését tanulmányozzuk. A Várakozás a vízparton című bronz plasztika cölöp tartotta elemét például viszontláthatjuk a Mezőn, elhagyottan című, vegyes technikával készült munkán. Ugyanazt a formát látjuk, azonban az alkotó teljesen más törekvés, kompozíció, technika és mondanivaló szolgálatába állította.

Lous és János egyaránt felhasznál alkotómunkájához talált tárgyakat. Lous szobrain, bronzba öntve köszönnek vissza az ágak, bambuszszálak, vesszőből font, mozgalmas faktúrát eredményező felületek, míg János magát a talált tárgyat használja fel egy-egy mű hordozójának. Ilyenek például az életmű izgalmas műcsoportját adó szellemes, függeszthető faszobrai.

Sem Lous Stuijfzand, sem Lóránt János Demeter művészete nem olyan, hogy számukra a mű létrehozásának folyamata fontosabb lenne, fontosabb lehetne, mint maga az elkészült műalkotás. De esetükben nem formatökélyre való törekvésről van szó, hanem nagyon sok érzésről és nagyon sok gondolatról. Ezt kínálják fel számunkra: érzéseiket és gondolataikat. Ez a legtöbb, amit kívánhatunk.



[1] Elhangzott Lous Stuijfzand holland képzőművész és Lóránt János Demeter Munkácsy-díjas Érdemes Művész közös kiállítása megnyitóján az orosházi Nagy Gyula Területi Múzeum Városi Képtárában 2018. június 23-án.
[2] Idézi: Dunajcsik Mátyás: Lehetetlen küldetés Combray küszöbén avagy egy „leendő” proustonauta szorongásai – kísérlet egy műtárgy megtisztítására. In: http://esztetika.elte.hu/balassa/proust4.pdf [Legutóbbi lehívás: 2018. június 22.]

 

Megjelent a Bárka 2018/5-ös számában.


Főoldal

2018. december 10.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Szív Ernő tárcáiSzálinger Balázs tárcái Sándor Zoltán tárcáiSzabó T. Anna tárcái
Versek
Turai Laura verseiNógrádi Gábor verseiPéter Erika: PalettákZentai Adél versei
Prózák
Csabai László: HármanPapírváros-szilánkokOravecz Imre: Feljegyzések naplemente közbenBogdán László: Utazás haza
Kritikák
Róni a kilométerek mondataitZsánertetoválások kontinense - Horváth Benji: A dicsőséges Európa Szimfónia regényreMivé válhat a világunk, HA…
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA