Wehner Tibor
Esetlenségek és esendőségek
Gubis Mihály (1948–2006) képzőművész emlékkiállítása
Ebben az évben lett volna hetven esztendős, és már több mint egy évtizede nincs közöttünk. Gubis Mihály képzőművész tragikusan rövidre szabott életútjának és szerteágazó munkásságának a XX. század második fele, illetve – az œuvre megteremtésének – valójában a magunk mögött hagyott évszázad harmadik harmada és az új évezred néhány nyitó-éve adatott meg. És hogy súlyos életművet hagyományozott ránk az alkotásra számára megnyílt rövid három, három és fél évtizedben, azt jelzik az életút dokumentumai és történései, tanúsítják a különös művek, és bizonyítja, hogy a halála óta eltelt tizenkét évben számos – itt Békéscsabán, szülővárosában és a művészi törekvéseinek kibontakoztatásában oly jelentős szerepű Szentendrén rendezett – visszapillantó tárlat tisztelgett emlékének. Ennek az emlékkiállítás-sorozatnak újabb állomása eme, a hagyatékban őrzött művekből válogatott, a Munkácsy Mihály Múzeum által bemutatott kollekció.
Békéscsaba művészetszerető közönsége, a szülőváros múzeumának látogatói körében bizonyára felesleges a pályakép minden állomásának felelevenítése, de azért a rend kedvéért néhány lényeges mozzanatot meg kell idéznünk. A Gubis-munkásságot elemző rangos interpretátori szerzőgárda köréből – amelyben vissza-visszatérőn felbukkan az egy-egy tárlatot ismertető, egy-egy alkotószakasz munkáit feldolgozó vagy a teljes életművet méltató Hann Ferenc, Novotny Tihamér és Szilágyi András neve és publikációja – ezúttal az egyik legfrissebb közleményre, Gyarmati Gabriella művészettörténész eszmefuttatására támaszkodunk, amelyet a Csabai arcképek című, a város művészettörténeti múltját és jelenét alkotói portrékba sűrítő, 2014-ben megjelent összefoglaló művében adott közre. Ebből a forrásból is tudható, hogy Gubis Mihály is a csabai, Mokos József festőművész által vezetett szakkörből indult, hogy aztán nyomdai stúdiumokat, mártélyi és budapesti szabadiskolákban végzett tanulmányokat követően vegyen részt a békéscsabai Grafikai Művésztelep munkájában, és aktív résztvevője, visszatérő kiállító művésze legyen az itt megrendezett tervező grafikai biennáléknak. 1976-ban egyik alapítója volt a Békéscsabai Műhelynek, amely a kortárs magyar művészeti folyamatokkal összhangban végezte elsősorban grafikai tevékenységét. „Pályája elején – fogalmazta meg Gyarmati Gabriella – a geometrikus síkformákból konstruktív szellemben létrehozott művek érdekelték. Ekkoriban ismerkedett meg Moholy-Nagy László életművével, aki erőteljesen inspirálta. (…) Az 1980-as évek közepén művészete más irányba fordult, bár a geometrikus konstruktív művek feszes szigorúságát, merevségét nem alkotói pálfordulással, hirtelen ötlettől vezérelve, azonnali döntéssel változtatta meg. Ez a változás egy Gubis által megélt folyamat volt, melynek eredményeként jóval nagyobb szabadságot teremtett a maga számára az ábrázolt tárgy, a formák és a felhasznált anyagok tekintetében egyaránt.”
Ennek a fordulatnak fontos indikátora volt az erős békéscsabai kötődésű, de ekkor már Szentendrén élő-dolgozó Bereznai Péter festőművész közvetítésével a Gubis Mihály és a Duna-menti „festők városában” tevékenykedő Vajda Lajos Stúdió és tagjai között kialakult szoros személyes és művészi kapcsolat, amelynek eredményeként a tervező- és képgrafikus alkotó egyre magabiztosabb festő- és szobrászművészként, installátorként, performerként lépett fel. Művészete egyre tágabb - egyre tágabb földrajzi és szellemi, esztétikai köröket hódított meg. Az 1980-as évek nem csupán művészete eme kiteljesedésének, az autonóm, egyéni stílusjegyekkel felruházott művészi világa kimunkálásának az időszaka volt, amikor a meggörbülő, önmagához visszatérő vagy a végtelenbe futó, a bezáruló vagy megnyíló illúzió-közegeket sejtető vonalra épülő festői-grafikai stílusát megalapozta. Ekkor kristályosodott ki az a hat alapelemre szervezett expresszív szimbólumrendszere, amelynek összetevői: a csupasz vonal, a kereszt, a zászló, a szék, a kocsi és a sátor- vagy mell-forma központi jelentőségű motívumként jelent meg művein a pálya lezárulásáig. E komoly mondandókat sűrítő, súlyos jelentéseket hordozó motívumok a legváltozatosabb, leggyakrabban szabálytalan, vagy öntörvényűen alakított műformákban, hallatlanul sokrétű, nemegyszer szokatlan, vagy inkább meglepő anyag- és technikaalkalmazások révén rögzültek. Szeszélyes mediális kalandozásai során tusrajzok, szitanyomatok, zászlók, olajképek, fa- és fémplasztikák illetve objektek, plakátok, emblémák, land art művek, installációk születtek meg, akciók, performanszok zajlottak le, valamint a vizualitás szféráin túl versek és szövegek, művészeti deklarációk illeszkedtek a munkásságába. A művek – együttlélegezve a szentendrei Vajda Lajos Stúdió sohasem deklarált, csupán a művészeti kezdeményezések által körvonalazódó programjával – mindig nyers, rusztikus kidolgozottságúak, kísérletező alkotói szándékokkal, kereső indíttatásokkal ösztönzöttek, és e csapongónak tűnő szemléleti közeg ellenére vagy éppen ezzel nagyon szoros összhangban mély jelentésköröket faggatók és megfogalmazók. Lételemük a progresszivitás.
Az anyagi és a szellemi, a valóságos közegek és a transzcendens szférák közötti kontaktus megteremtésének mély alkotói indíttatása ösztönözte Gubis Mihályt a munkássága utolsó periódusát meghatározó nagyszabású szék-program kidolgozására és megvalósítására. Az 1990-es évek második felétől a 2006-ban bekövetkezett tragikus haláláig ívelő alkotóperiódusban ez a dús jelentéstartamokat hordozó tárgy vissza-visszatérőn feltűnt festményeken, grafikákon, domborműveken, és megtestesült térbe illesztett szobrok, objektek, installációk – kiállítási plasztikák, szabad térbe állított monumentális kompozíciók – médiumaként is. A művész az 5+2 organikus nemzetközi szobortervezet című programnyilatkozatában így foglalta össze a szék jelképi jelentőségét: „Hatalom (ősi). Központ. Székhely. Államiság. Trónus (ősi). Isten széke. Ördög széke. Banya széke (Luca széke). 13 fából faragott. Szószék. Gyóntatószék. Nyereg. Pihenőhely. Tolószék.” A kontinenseket és a föld-pólusokat átfogó program megvalósítása a művész halálával megszakadt: a fonyi Zászlós szék mellett elkészült egy fa-trónus az általa rajongva szeretett erdélyi tájon, Csíkszeredában és Székelyudvarhelyen, majd egy a németországi Freudentalban és Wahlheimben, és elkészült egy sámánszék Kazahsztánban is. Ez a befejezetlen, teljességében csak az ideák szintjén létező, illetve a maga valójában töredékesen realizált, torzóban maradt, az európai és ázsiai régiókon túllépő szék-program a művész törekvéseinek esszenciális összefoglalásaként valósulhatott volna meg.
Két ellentétes szakaszra bomló, történelmi-társadalmi jellemzőiben ellentétes, ideológiai (és művészetpolitikai) szempontból más és más ellentmondásokkal terhelt korszak művésze volt Gubis Mihály: a szocialistának nevezett, beteljesíthetetlen eszményekre és ordas hazugságokra alapozott 1990 előtti, és a felesleges, kisszerű politikai csatározásokkal és hatalmi játszmákkal múlatott, az 1990-es rendszerváltás utáni évek alkotója. A két szakasz csak annyiban hasonlított, csak annyiban hasonlít egymásra, hogy mindkettő irtózott, irtózik a korszerű vizualitástól, a progresszív művészeti kifejezésektől, a nagyívű művészi megszólalásoktól. Művészeti-esztétikai aspektusokkal mérve roppant magányosan, Budapesttől és Szentendrétől – művészeti közegétől és közege atmoszférikus sugárzásától – távol, itt, a dél-alföldi térségben, Békéscsaba városában kissé elszigetelten dolgozott. Talán a magány, az elszigeteltség is ösztönözte, ezért indult innen oly sokszor más tájak felé, dolgozott más műhelyekben, közelebbi és távolabbi alkotótelepeken, idehaza és külföldön. Hogy létrehozhassa a nem a klasszikus művészeti eszmények, nem az unalmas esztétikai normák, nem a tradicionális műformák közé illeszthető, nem cizellált, nem tetszetős és tetszeni nem akaró műveit. Hogy megalkothassa nyers, kemény, mély tartalmú és expresszív kifejezésű, a primitív népek, a törzsi kultúrák képi-tárgyi világához kapcsolódó, a magyar paraszti kultúra szépségeit is megcsillantó, utalásokban és felismerésekben, felismertetésekben villódzó, asszociatív indíttatású képeit és műtárgyait, hogy prezentálhassa a ma már csak az emlékek szintjén felidézhető, egykori művészeti jelenléteit, akcióit. Esetlenségekbe és esendőségekbe foglalt műveit és akcióit, amelyekkel egy fontos fejezetet írt: az ezredforduló előtti és utáni évtizedek, évek magyar művészetének különös, megőrzésre méltó, újra és újra felmutatandó, értékes alkotásokban megtestesülő fejezetét.
(Elhangzott 2018. november 22-én a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeumban, Gubis Mihály képzőművész emlékkiállításának megnyitóján.)
