Simon Éva

„Olyan alkotásokat gyűjtök,

amik nekem

intellektuálisan fontosak…”

Interjú Hunya Gáborral az Emlékezés és elvágyódás című kiállítás kapcsán[1]

 

A gyulai kötődésű Hunya Gábor műgyűjteményéből összeállított Emlékezet és elvágyódás című, magyar és román kortárs képzőművészeti kiállítás 2018. június 14-ei megnyitója után tartott tárlatvezetéshez kapcsolódóan mesélt a gyűjtő a gyulai Kohán Képtár előtti padon a kiállítás koncepciójáról, a gyűjtemény létrejöttének körülményeiről, a magyar és a román kortárs képzőművészetről.

 

– A kiállítás katalógusából megismerhettük a hitvallását, mely szerint: „Egyes műtárgyak lehetnek magántulajdonban, de maga a művészet közkincs, hozzáférhetővé kell tenni”. Miért éppen Gyulán, idén nyáron, négy hónapon keresztül láthatjuk ezt a több mint hatvan alkotást?

 

– Ez egy közepes nagyságú gyűjtemény, ennél több tucat sokkal nagyobb kortárs gyűjtemény van ma Magyarországon. De nekem van gyulai kötődésem, hat és tizennyolc éves korom között itt laktam, a városban jártam iskolába, csak akkor kerültem el innen, amikor egyetemre mentem. Édesanyám két évvel ezelőtt halt meg, addig tehát rendszeresen jártam Gyulán. Mondhatom, hogy benne élek a gyulai közegben, bár egyre kevésbé, hiszen a távolság meghatározza ezt is. Hogy mégis miért éppen itt? Durkó Károlynak és Dombi Ildikónak köszönhető, ugyanis tervbe vették, hogy a Kohán állandó kiállítást meg kellene újítani, tehát lesz egy hosszabb nyári szünet. Személyesen megismerkedtünk, katalógust cseréltünk, és így született meg a kiállítás terve.

 

 

– Bevallom, hogy amikor Durkó Károly felhívott, hogy feltétlen jöjjek el megnézni ezt a kiállítást, az egyik nyomós érve az volt, hogy: „gyere, mert a nagyteremben lesz”! Ezzel felcsigázta az érdeklődésemet, és nem csalódtam. Hiszen tudtam, hogy eddig, az új képtár megnyitása óta ebben a teremben csak Kohán György monumentális alkotásait láthattuk.

 

– Ha nem itt, a Kohán Képtárban állítottunk volna ki vagy hasonlóan érdekes helyen, akkor ez a kiállítás biztosan nem jött volna létre. Egy kisebb, rossz kiállítótérben nem akartam volna kiállítani. A gyűjteményemnek feltétlenül tág, nagy térre van szüksége, akkor is, ha az egy lepukkant épület, mint például a volt 1. Számú Általános Iskola épülete. Mondhatom viszont, hogy a Kohán Képtár egy nagyon jó kiállítótér, természetes fénnyel, modern körülményekkel.

 

– Honnan a kapcsolata a művészettel?

 

– A művészet iránti érdeklődésem egy időben jött azzal, hogy elkezdtem múzeumokba járni. Ahogy Pestre kerültem, felkerestem az akkor látható kiállításokat, találkoztam hasonló érdeklődésű emberekkel, de hogy vegyen az ember kortárs művészetet, az már egy következő lépcső. Amikor úgy gondolja az ember, hogy az otthon így-úgy használt bútorok közé egy színvonalas alkotást is elhelyez, az már egy következő lépcső. De akkor még mindig nem gyűjtő az ember, hanem csak egy lakberendezési tárgy vásárlója. Viccesen úgy szoktam mondani, hogy akkor lesz az ember gyűjtő, ha több képe van, mint fala.

 

– Miért gyűjtő és miért nem alkotó?

 

– Az alkotáshoz tehetség kell, a gyűjtéshez pénz és intellektuális érdeklődés. De azt is mondhatnám, hogy azért gyűjtöm, mert nem tudom csinálni. Olyan alkotásokat gyűjtök, amik nekem intellektuálisan fontosak, tehát más mondja el azt, amit akár én is megfogalmaznék, ha tudnék ezen a nyelven.

 

– És miért éppen kortárs művészet?

 

– Én egy itt és most élő ember vagyok, engem a kortársaim érdekelnek, hogy nekik mi a mondanivalójuk erről a világról. Én nem múzeumot gyűjtök. Érdekes módon szembesülök vele, úgy, ahogyan öregszem, hiszen lassan ez is muzeális érték lesz... Hiszen vannak alkotók, akik abbahagyják a művészetet. Az én gyűjteményem a tágabb 1990-es évekről szól, egy-két mai fiatal van benne, de a legfiatalabb művész is harminchat éves, tehát nem egészen fiatal már.

 

– Hogyan alakult ki a kapcsolata a román művészettel?

 

– Szakmai alapon szoktam járni Bukarestbe, a romániai gazdaságról írok elemzéseket. Ahogy elkezdtem gyűjteni Magyarországon, Romániában is elkezdtem járni a múzeumokat, főleg Bukarestben. Vannak ott is ismerőseim, barátaim, akiknek vannak művész ismerősei, barátai. A gyűjteményemben levő alkotások szinte minden alkotójával valamilyen személyes kapcsolatom van.

 

– A művészeten keresztül érezte-e azt, amit a mindennapokban, hogy a románok és a magyarok olyanok néha, mint a tűz és a víz?

 

– Az általam ismert román és magyar művészek között jó a kapcsolat, nem láttam vitát közöttük. Különböző iskolákba jártak, ezért egy csomó mindenről másképp gondolkodnak. Az a fajta franciás festészet, amit egy-két román festőnél felfedezhetünk, olyat Magyarországon nem tanítanak az egyetemen. Nyilván más a történelme a két országnak, máshogy gondolkodunk az országainkról. Egy román számára az ország a hegy tetején van, és onnan jön lefelé, a magyarok számára pedig lefelé lejt a medence közepére. Ezek szemléletbeli különbségek, de teljesen egyenrangú elképzelések a világról.

 

– Felkeltette a figyelmemet a kiállító terem közepén lévő román és magyar nyelvű SCUZE és ELNÉZÉST felirat. Ennek mi a története?

 

– Vannak hozzám hasonlóan gondolkodó művészek, akik úgy gondolják, hogy az árkokat a népek között betömni kell és nem ásni, és sírni felette. Sugár János, a magyar konceptuális művészet egyik legnagyobb alakja találta ki ezt, a katalógusban szerepel is ezeknek a tábláknak a története. Ő több ilyen táblát is csinált, a magyaron kívül van szlovák, román és lovári is. Ezek utcai elhelyezésre szánt táblák, villanyoszlopokra tervezte.

 

– Amatőrként jól érzem-e, hogy egy kortárs kiállítás sokkolóbb, nehezebb, mint egy klasszikus kiállítás?

 

– Sokkolást én nem érzek, viszont, hogy elgondolkodtatóbb, azt igen. A jó művészet nem a szépségről szól, hanem az életről. Azért művész valaki, mert valami nagyon lényegi dologra rá tud tapintani és ezt olyan módon tudja közvetíteni, hogy ez másokat is gondolkodásra késztet. Akik nem szoktak mélyen gondolkodni, azokat lehet, hogy sokkolja. Akit viszont napi szinten foglalkoztat az élet és a halál kérdése, annak El Kazovszkij művészete nem sokkoló. Aki úgy élte le az utóbbi harminc évét, hogy a magyarországi közéleten kívül maradt, mert nem érdeklődött, az valószínűleg nem érti ezt a kiállítást. De aki tudatos emberként benne él a közéletben, annak emlékei fűződhetnek bizonyos tárgyakhoz, hangulatokhoz.

 

 

– Valahol azt nyilatkozta, hogy a kiállítás szinte mindegyik műve elé érdemes lenne egy kisszékre leülni, nézni és gondolkozni azon, amit látunk, és amit a művész közvetíteni akar számunkra, hiszen olyan sok üzenetük van ezeknek a műveknek…

 

– Minden embert valami alapján megragad valami. Nagyon sokáig tartana minden egyes mű elemzése. Néha csak úgy elmegyünk valami mellett, más alkotás pedig magával ragad, vagy éppen vissza-visszahúz. Egyébként gyűjtőként is így választok. Ha valami megragad, azonnal soha nem veszem meg; hogyha emlékszem rá másnap vagy egy hét múlva és foglalkoztat a dolog, akkor visszamegyek. Kiállítást is így érdemes nézni. Meg kell hagyni az időt a műveknek, hogy hassanak.

 

– Gyűjteményével milyen közönséget szeretni a kiállításra vonzani?

 

– Természetesen mindenki előtt nyitva áll a művészet, csak nyitott szem és nyitott szív kell hozzá. Próbáljon meg bármelyik művel kapcsolatba lépni és elgondolkodni azon, hogy az ő számára mond-e ez valamit. Azt úgysem tudjuk meg, hogy a művész mire gondolt, ezt nem is kell tudni. Ha hagy rá időt és nyitottan közeledik a művekhez, biztos vagyok benne, hogy mindenki talál magának tetszőt.