Banner Zoltán
Világosságtól a fényig
Szereday Ilona művészetéről
Nem Békésben született, mégis, Szereday Ilona eddigi életműve nélkülözhetetlen eleme a kortárs békéstáji művészet színképének. Miért? Egyáltalán: létezik olyan művészeti tájegység, netán stíluskategória, amely hitelesíti ezt a fogalmat? Nem csupán az a társaság vette föl ezt az elnevezést, amelynek tagjai, Békés megye hivatásos alkotóinak a java, az 1990-es rendszerváltozást követően az országos szakmai szövetségtől függetlenül is láttatni kívánták magukat, és egyfajta érdekvédelmi szervezetként megrövidíteni az utat mind a főváros, mind a helyi művészetpártoló közönség felé? Stíluskezdeményező, vagy irányzat-követő személyiségek valóban indultak e tájról (például Munkácsy Mihály, Vidovszky Béla, Perlrott Csaba Vilmos, Molnár C. Pál, Pátkai Ervin, Csernus Tibor, Fajó János, Bohus Zoltán, Mengyán András, stb.), de ők valamennyien eltávoztak Békésből és országos, vagy külföldi stílusvonulatokban érvényesítették tehetségüket. Akik pedig maradtak (Lipták Pál, Kohán György, Gaburek Károly, Mokos József, Sass Árpád, stb.) az alföldi festészet utórezgéseit erősítették fel, kétségtelenül erőteljes helyi színekkel. (Felsorolásom nem teljes, csupán példákat említettem.) Az alföldi festészet parázsló és örökké felfellobbanó szenvedélyénél azonban meghatározóbb impulzusok érvényesültek a békési művészeti élet II. világháború utáni önszerveződésében: egyrészt a sors különös kegyességéből immár a hagyományos nyomdai kultúra (Kner, Tevan), másrészt a tehetségesebb növendékeit az iparművészeti főiskola felé irányító Mokos József iskolája.
Így aztán a ’70-es évektől rendszeresített tervező grafikai alkotótáborok s az országban egyedülálló alkalmazott grafikai biennálék máig tartó sorozata révén a mindennapi élet esztétikájához kapcsolódó tevékenységi területek jelentősége legalább akkora figyelmet és súlyt kapott – szakma és közönség részéről egyaránt – mint az ugyancsak kétévenként ismétlődő, majd sajnálatos módon megszűnő Alföldi Tárlat tekintélye által újra és újra felértékelődő hagyományos képzőművészeti ágazatok. Ennek a folyamatnak szinte természetes betetőzése volt az 1990-es rendszerváltozást követően egy széleskörű művészetpedagógiai hálózat kiépülése, hiszen volt olyan időszak, amikor legalább három különböző szakközépiskolában folyt valamilyen iparművészeti képzés, vizuális-művészeti tanszék létesült a tanító- és óvóképző főiskolán, s immár több mint két évtizede az Evangélikus Gimnázium keretében olyan művészeti középiskola működik, amelynek első végzettjei közül tanárként térhettek ide vissza a legkiválóbbak.
A hetvenes, nyolcvanas években, ugyancsak e folyamat függvényeként szinte észrevétlenül zajlik az a nemzedékváltás, amely az egész tájegység városiasodó-civilizációs igényeinek a vertikumát felvállalhatta (térszobrok, alkalmazott iparművészet, reklám- és tipografikai tervezés, egyházművészeti feladatok, kereskedelmi és közigazgatási belső terek, színházi-bábszínházi közreműködés, stb.). Szereday Ilonával is ekkor és itt áll meg a vonat 1980-ban, egyenesen a Képzőművészeti Főiskoláról jövet, sőt 1981-ben első kiállításával be is mutatkozik, s a már jelzett békéscsabai tervezőgrafikai mozgalom, grafikai kultúra (nyomda, biennále, nyári tábor) egyik legeredetibb személyiségeként jelentkezik a hatalmas átalakulásokat hordozó évtized kiállításain és pályázatain. Belépőjének méltatását maga Schéner Mihály, művészeti életünk kimagasló egyénisége szignálja: „Szereday Ilonától távol állnak a kiabáló, blikfangos-blöffös gesztusok, rám éppen halk szavú, szolid és decens, és éppen ezért behízelgő művészi felfogásával tett meggyőző hatást. (…) Közelebbről szemlélve műveit kiemelkednek játékos bájukkal, csetlő-botló gyermeki, groteszk humorukkal a VII. nemzetközi bábfesztiválra készült plakáttervei. (…) A 9 figurás tervből néhányat térben is kivitelezett és mint magasított félplasztikát ki is színezett. (Később is, sorozatszerűen ő tervezte a csabai bábszínházi plakátokat – B. Z.) A kiállításon (1984. január, Munkácsy Mihály Múzeum) bemutatott néhány filmplakátját eredetinek és sikeresnek találom, ilyen például a Vágtató huszárosztag, a Néhány interjú magánügyben, a Variáció egy szerelemre (…). A legelvontabb, de nem kevésbé kifejező oldala a jelentések minimális sűrítését kifejező szférája, mely már a betűk alakjának tervezésével is utal magára a témára; néhány sikerült lettrista munkája arról árulkodik, hogy ezen a látszólag száraz, spekulatív területen is otthonosan mozog. (A Rutex, a Texi és a Fórum Hotel betűforma-képzései, vagy az Alkalmazott Grafika ’84 művésztelep plakátterve.)”[1] A ’90-es rendszerváltozást megelőző, s a közvetlenül utána felpörgő gazdasági változásokkal, üzleti élettel összefüggésben a plakát- és könyvtervezés mellett Szereday Ilona is kedvére csillogtathatja leleményességét emblémák, csomagolások, vállalati arculatok-kiadványok megtervezésében. S a kistelepülések öntudatosodási folyamatában is szerepet kap Kunágota, Kondoros, Almáskamarás, Gyomaendrőd, Tótkomlós, Okány és Medgyesegyháza címerének a heraldikai szabályokat is tiszteletben tartó megszerkesztésében. A számítógépes forradalom lezajlása gyakorlatilag elsorvasztotta a kézműves díszítő- és iparművészeti tervezés műfajainak döntő többségét, így hát ő is csupán a békéscsabai evangélikus gimnázium keretében működő művészeti tagozat tanulóit vezeti, vezette be a tervező-, sokszorosító- és számítógépes grafika mesterségébe, de tanított ő már festészetet, textilt, anyagtervezést, francia gobelint (ezt szórványosan maga is művelte), s ki tudja még mi mindent, aminek talán nincs is műfaji elnevezése, csupán arra tesz alkalmassá, hogy képzőművészként gondolkozhass a világról, s akként lásd a valóságot, hogy ezt neked alkalmassá kell varázsolnod a lélek esztétikai megnyitására. 1994 óta száz és száz kamasz és ifjú ember szemét nyitotta LÁTÁSRA; mert aki nem képes megragadni a láthatóban a láthatatlant, abból sem művész, sem műértő nem válik soha. De valamennyi grafikai és pedagógiai megnyilvánulása mögött gyermekkorától a festői önmegvalósítás vágya és törekvése rejtőzködik, szerényen, egyéniségéhez illő finom transzparenciával, de ugyanakkor célratörően és a szó közvetlen és átvitt értelmében: egyre látványosabban. Szereday Ilona ugyanis ahhoz a huszadikhuszonegyedik század tűzijátékai alatt, mögött is érvényességét egy törvényszerű magvasodási folyamatként megőrző látványfestészeti vonulathoz tartozik, amely pontosan olyan hűséges lenyomatként tükrözi az elmúlt száz év emberi történetét (comédie humaine) mint a kísérletiavantgárd-progresszív tendenciák szövevénye. Mert hiszen minden művészeti változásnak (azt hiszem, ez hitelesebb fogalom mint a „fejlődés”) az értelme: az emberi lényeg. S van ebben a dél-alföldi Létben, ebben a természeti és emberi sorsképben valami olyan vonzerő (őserő), ami az „elvesztett Paradicsom” végtelen színeváltozásait tárja fel az emberi lényegre oly érzékeny művésznek, mint amilyen Szereday Ilona.
A magyar alföld gyakorlatilag identitás-alakító és identitás-függő festői téma. Ezért mint stílusvonulat nem korszakolható. Csupán akkor érzékeljük ama végtelen színeváltozást, ha például egymás mellé írjuk Rudnay Gyula, Tornyai János, Koszta József, Fényes Adolf, Németh József, Kohán György, Jakub János, vagy Cs. Pataj Mihály nevét (de ez a névsor is hosszan folytatható). Szereday nyilván nem azért indult el mindjárt négy évtizede Budapestről Békéscsabára, hogy ehhez a vonulathoz csatlakozzon és a legfiatalabb alföldi festőként találja meg önmagát. S hogy mégis ez történt, az annak a jele, hogy ez az elvesztett Paradicsom még ma sem veszítette el elháríthatatlan vonzerejét, noha jószerével már az a falu és az a parasztság sem létezik, amelyért Móricz Zsigmond, Kodály Zoltán, Rudnay Gyula lobogott, s ahonnan a magyar alkotó értelmiség java érkezett évszázadokon át. Ő azonban nem „temeszteni” (temetni), hanem „támasztani” kíván (lásd Ady: Levélféle Móricz Zsigmondhoz); festményeiben hajlékot keres a hajléktalan lélek. Most újra jár/ járnak valaki/valakik az elhagyott tanyasi épületekben, de lehet, hogy nem is távoztak el sohasem, hiszen a festő nem a múlt fölött nosztalgiázik, hanem született expresszionistaként Kandinszkijjal vallja, hogy „csak az igazán művészi lényeg maradandó, mely a testben (forma) lélekkel rendelkezik. (…) Legyen bárhol és bármikor (utcán, templomban, égen, vízben, istállóban, vagy erdőben) a belső csengés mindenütt független lesz a külső értelemtől. A világ cseng, a világnak hangzása van.
A világ kozmosza a szellemileg ható lényegnek. Így hát a holt anyag élő szellem.”[2] Mindig az épített táj elemeivel motivált kivágásai szinte nem szerkesztődnek, hanem virágzanak, mint a növények, s tavaszi szelek mossák, kavarják egybe ég, föld, házak, fák, vizek, színhullámait. Milyen ritka ma már a faktúrának, az ecsetjárásnak és az élénk, meleg színharmóniáknak ez a valóban nőies közvetlensége, s ugyanakkor az a finom elegancia, amelylyel virágcsendéleteit minden lakás jellegű belső tér behangolására alkalmas orgonaponttá avatja! Óhatatlanul és vonzó, békési művészettörténeti párhuzamként Corini Margit példáját idézi Szereday festészete, aki szintén másfelől telepedett le Gyomaendrődön, életművét szintén szervesen egészítették ki romantikusan elrendezett virágcsendéletei, s amiként számára Párizs – Szereday számára Velence éjszakai fényei képeznek különös vonulatot az életmű mintázatában. A fény különben is egyre meghatározóbb szerepet játszik festészetében, de nemcsak az éjszakai fények, hanem a formátlanságot oszlató sugárzás, ami saját lényéből árad a tárgyi és természeti világra. Korunkban a 20–21. század fordulójának a diszharmóniájában csak a hit és a művészet erői képesek a harmónia, az összhang, az otthonosság élményét felvillantani. Ilyen alkalmak haszonélvezőiként várjuk elemi erejű vizuális örömökben oly gazdag festészetének további kibontakozását.
