Herman Levente A kéreg ritmusa című kiállítása
2018. 04. 20. – 2018. 06. 02.
Várfok Galéria
1012 Budapest, Várfok u. 11.
Abafáy-Deák Csillag
A fák pulzusa
A kéreg ritmusa a címe Herman Levente kiállításának a Várfok Galériában. A meghívón fák kérgét látni, részlet lehetne egy erdőből. Orgonasípokként állnak párhuzamosan a törzsek, kérgük beszél hozzánk, színnel, formával, bemélyedéssel, mint kérges tenyerek göcsörtös kitüremkedéssel, lyukakkal, némelyik egyszerű fúvóshangszer is lehetne.
Nem szükséges látnunk lombját, gyökereit, sorsukat kérgükben is hordozzák. Vajon milyen erdőbe visz minket Herman Levente? Mi van a kérgek mögött, milyen ritmus hordoznak, diktálnak?
A bejáratnál hatalmas kép fogad.
Vajon miért nem ez lett a meghívó képe? Talán azért, hogy legyen meglepetés. Ott nincs kérges fa. Erdő van, de nincs lomb, nincs gyökér, illetve nem látni, de nem ez a lényeg, hanem a fény, annak megjelenítése, túlvilági, titokzatos, nem enged el. Egy korábbi század festőjének alkotása is lehetne, itt megmutatkozik, lám ilyet is tud a kortárs művész. És aztán valóban bevisz az erdőbe. Ami nem is erdő, hanem csak részlet, fák részletei. De bent vagyunk. Az erdőben. Lefejezett fákat látunk, vérvöröset is, gyökérlábakon, állnak, járnak, lebegnek.
Bukta Imre installációja jut eszembe, még mielőtt meglátnám azt a fatörzset ábrázoló képet, amelyiknek vágási helyén titokzatos fény csillog, mintha sebeit fénnyel gyógyítaná a művész.
Színek, formák végeláthatatlan sorozata, mint amilyen maga a természet, nincs két egyforma fa, ahogyan két egyforma ember se.
És egyforma mű sincs, ha sok hasonlót is látunk. Hollán Sándor napokon, hónapokon, éveken át követte egyetlen fa útját és ebből lett egy nagy kiállítás a Szépművészeti Múzeumban. Herman Levente a végtelen variációra játszik rá.
A keresztfát is látjuk, és a keresztre feszítés rítusát a nélkül, hogy emberi alak lenne a képen. Belevéssük monogramunkat, megsértjük kérgét és nem csak kamaszként, mert nyomot akarunk hagyni és mint egy tetoválás, ez ott is marad a törzsén. Megbélyegezve.
Látunk antropomorf törzset, mint Munch sikolyát és kivágott, halálraítélt fákat, melyek nem adják meg magukat, törzsükből új hajtások indulnak, ha vékonyak is, de élnek, élni akarnak. A fa örökkön él, a természet dolgozik benne kivágása, sőt feldolgozása után is, csak erős vegyi kezelés győzheti le. Nyírfaerdő enyhíti fájdalmunkat, annak nyugalma, ritmusa és színei.
A fákban a víz nyomása néhány órás időközönként változik. Az eredmények a fák vízszállításának egy eddig ismeretlen mechanizmusát sejtetik: a fák „pumpálják“ a vizet. A fák a gyökerükkel felszívják a vizet, végigáramoltatják a törzsön, és a nagy részét elpárologtatják a levelük gázcserenyílásain.
Mindmáig tudományos viták tárgya az a kérdés, hogy a gravitáció ellenére hogyan juttathatja fel a növény ilyen nagy magasságba a vizet. Egy lézerszkenneres kutatás kimutatta, hogy a fák ágai egy-két centimétert mozognak fel-le, kettőtől hat óráig terjedő, tehát az éjszaka hosszánál lényegesen rövidebb ciklusban ismétlődve. Korábban az volt az általános szemlélet, hogy a fákban egyenletesen áramlik a víz, és a legrövidebb, a növényeket érintő periodikus folyamat a cirkadián ritmus. A kutatás eredményei ezt látványosan cáfolták. Az ágak mozgása és a víznek a törzs mentén való áramlása közötti összefüggés szerint a fa ritmikusan pumpálja a vizet.
Herman Levente érzi az erdőt, a kérgen keresztül is érzi a fa pulzusának ritmusát. Ha a fának pulzusa van, akkor szíve is, vagy valami hasonló van, ami maga a természet csodája. És a művészeté is. Menjetek kirándulni ebbe az erdőbe. Oda, ahol a fák mozognak.
Herman Levente nyírfáit tekinthetem önarcképeknek is. Most a nyírfa intim világát teremti meg. Ám most a tér és a tér elrendezése foglalkoztatja képzeletét. A rend, a bizonyosság, a létezés másik arca, a természeté. Repin világa? Az orosz táj világa? Erdély világa? Mindez csak ecsetkezelés és virtuóz ecsetkezelés kérdése lenne? Átüt az alkotásokon a művész szellemi magatartása és következetessége A tárgyi világ megközelítése és felfedezése, szürreális módon. A fatörzsek geometriája, ritmikus ismétlődése, a fények érzékeltetése és a fekete-fehér átható, egymásba olvadó színe nem a valóságot teremti meg, nem is a valóság illúzióját, hanem egy új világot, egy új valóságot, a képzeletét. Magát Herman Leventét mint mással össze nem tévesztendő alkotót és stílusát.
Eltévedhetünk ebben az erdőben, mint a mesében. Nincs kijárata, ahogy a képeknek kerete sincs, keret nélkül folytatódik, folyik bele a kiállítás terébe, világába. Levágott ágcsonkjai mégis létrát kínálnak az ég felé Benn vagyunk az erdőben, mi vagyunk az erdő, a nyírfa. A kéreg. Részletek kinagyítva, ritmusba rendezve, mintha a nyírfakéreg kottáját olvasnánk, hallanánk. A kéreg mint szimbolika, a föld kéregét is jelenti, a védelmet, az óvást. Kéreg nélkül nem létezne föld, talán fa sem. A kéreg leválasztható külső burok, amely egy fa törzsét, fás növény szárát borítja kívülről, és elhalt szövetek összessége. Herman Levente az elhalt szövetet hozza létre, láttatja. A külsőt. Mintha egy tenyér kérges voltát mutatná, a bőr felső rétegének elszarusodását a megnövekedett igénybevétel miatt.
A kéreg a belső részt takarja, védi. Herman Levente a kérgen keresztül ebbe az eltakart világba vezeti tekintetünket, hogy ne a külső szerint ítéljünk, lássunk tovább. A mélybe, amely olykor láthatatlan.
Herman Levente lényeglátó képességét használja fel, hogy láttatni tudja, amit ember szem nem vesz egyből észre. Kiemel és részletez, precízen és reálisan Feketén-fehéren, zölddel oltva a kép egyhangúságát. Egyfajta keleties ízt is érzek a képek láttán. A keleti filozófiát, miként is vagyunk része a természetnek, hogyan válunk és válhatunk eggyé a természettel. Nem a (nyír)fa romantikáját festi meg. Mégis, mintha a (nyír)fa istennel kacérkodna, követné, keresné, hol bukkan fel, hol tanyázik. A nyírfaliget lehet sír is, a nyírfáé, az emberé. Sorfalat állnak, csupaszok, védtelenek.
A kéreg szétnyílás is. Emiatt néha kilátszik a szíjács is. A kérget megszüntetni nem lehet. A nyírfa védtelenségét, sebezhetőségét jelenti. A halált, a halál jelenlétét. Az elmúlást. Az időt. A nyírfa és kérge az élet része. A kezdet vége. Nyírfakéreg bocskorunkat rég elhagytuk, bőr- és vászoncipőben járunk. Puha léptekkel lépünk egyik képtől a másikhoz. Lopakodunk, óvatosan, kimérten. Mint a ragadozók az erdőben. Az élettelen kéreg élővé változik. A művész ecsete és tekintetünk által is. Életre kel.
Kölüs Lajos
Emberként felnézni a fákra, felhőkre
Húzzuk el a nyírfafüggönyt.
Lépjünk be a nyírfaerdőbe. Az elénk táruló látvány eszünkbe juttathatja, hogy a novgorodiak nyírfakéreg-levelet írtak. Szerelmeslevelet, fizetési felszólítást, más dokumentumokat a fehér alapon fekete tarka kéregre. Nincs gyökered, csak a nézés./ Üvegre lehelted az arcod./ Nincs egyebed, csak a látvány./ Szédülsz. A szélbe kapaszkodsz/ (Szabó T. Anna: Nyírfa). Az egylaki nyírfa a puhafák közé számít, könnyen ég, szép hamut ad. Kérgét papírpótlóként, tetőfedésre, kenuépítésre is használták.
Nagy éhínség idején emberek is fogyasztották. Édes nedvét nyersen vagy erjesztve itták. ...neveld vesszővel az asszonyt, tanítgassad nyírfaággal (Kalevala XXIV. 239-40). A nyírfa a bölcsesség, a mindenség fája, gyökerei lefelé hatolnak, ágai felfelé nyúlnak így jelképezik az ég és föld, a halhatatlanok és a halandók kapcsolatát
A tematikájában egységes kiállítás az életről és az elmúlásról szól.
Gyökereket látok, már nem a földbe tapadnak, a fát rég kivágták, csak a rönk maradt, gyökérrel, mintha valakinek a fogát húzták volna ki. A hontalanság szimbóluma is, valaki magára maradt, egyedül van, még akkor is, ha két pár rönköt látunk, más-más színben, mintha egy öreg házaspár állna előttünk, egymáshoz öregedtek, csak épp nem fogják egymás kezét Az ember fává nemesedett. Belenőtt a természetbe, eggyé vált vele. Nincs kérges, fásult szív sem, ami lehetne a kérlelhetetlenség záloga.
…megszánja kérges szíve a kérges bőrt – írja Garaczi László Csigacsók című novellájában (Nincs alvás, 1992). Herman Levente alkotásai nem szánalmat keltenek a nézőben, hanem a természet, az erdő rendjét mutatják meg A legkisebb képeken, a kiállítás hátsó traktusában kizöldül, kifehéredik a kép, tavasz van, tagadhatatlanul. Lírai alkotások, festői bravúrral megteremtve a színharmóniák, az oszlopok rendje, ritmust adó képsorok Absztrakt jelenséggé is válik az erdő, megszűnik erdőnek lenni
A nyírfának a törzsét látjuk, a törzset, amely a család, a rokonság szimbóluma is. Törzsekben éltünk egykor. Álmos, Előd, Ond, Kun, és a többiek. Korántsem könnyed alkotások, mintha Monet Giverny-beli kertjében járnék, ahol ragyognak a fények és a természet színgazdagsága lenyűgöző. Herman Levente is színfoltokkal idézi meg a nyírfa látványát Foltról foltra jár, feledve a szegénység régi értelmét, színt keres színben és színt rak szín után. Fehér és fekete foltok, ezek nem kiütések, nem is a betegségre utaló jelek. Zsákmányul ejti a valóságot, amit nem is akar titkolni, de mégsem a valóság válik elsődleges élménnyé, hanem a tónus, a pasztellszín, az áttetszőség, a légiesség, a könnyedség
Az időt is megidézi, a fa él, ám nincs lombja többé, elsorvadt ágaival néz a világba, tudjuk a sorsát, ahogy az ember is megérzi, mi vár rá, ha akarja, ha nem A figurák nélküli világhoz, a természethez való viszonyát tárja elénk Herman Levente. A nyírfán keresztül kommunikál. És mer ronda, göcsörtös (nyír)fát is festeni, mer ronda, csúnya lenni (A kéreg ritmusa 24, 30).
Ez is utalás az emberi testre, annak időtlenséget hordozó időszakára, az ifjúságra, a hamvasságra, a tökéletességre. Erre az egységre, kivételességre utalnak a következő verssorok: Ahogy a távoli visszhangok egyberingnak/ valami titkos és mély egység tengerén,/ mely, mint az éjszaka, oly nagy, és mint a fény,/ egymásba csendül a szín és a hang s az illat./ (Baudelaire Kapcsolatok, A romlás virágaiból, ford. Szabó Lőrinc).
Herman Levente a nyírfa romlásáról is beszél, a pusztulásról, amely elkerülhetetlen vég. Végzetszerű. Az élet eme rendjét nem vitatja, nem is kérdőjelezi meg. Bevallja, és szembenéz vele. Egy kis melankóliával. A fákat tetováljuk is, nem csak saját bőrünket visszük a vásárra. Emlék gyanánt. Az idő emberi nyomata ez. Ismétlés, mintha meg lehetne állítani az időt. Állatok dörzsölődnek a fák törzseihez, kérgeihez, vakaróznak, lehámlik a háncs, a kéreg, előtűnik a fehér törzs, jel ez is, szimbolikus tetoválás, szagmintákkal.
Nyírfaliget. Nincs út- és sztrádaépítés, nem látunk fakitermelőket, de faültetőket sem. A fák vannak, születnek és elhalnak. Emberrel és ember nélkül is. Erdőirtás? Herman Levente festményeivel a természetre irányítja a nézői tekintetet, mi van a valóságban, adódik a kérdés. Száműzi az idillt, csak kismértékben enged a kísértésnek, hogy angyali színekben ábrázolja a világot, a kérget. Az erdő, a nyírfa lélegzik. Ahogy mi, nézők is. Olykor nagy levegőt veszünk, túlélünk. Csapoljuk meg a nyírfát. A nyírfanedv a nyírfa "vére". Ez a különleges anyag egy évben egyszer gyűjthető és mindössze három hét áll rendelkezésre a csapolásra. A nyírfaerdő tavaszi ébredését jelzi, ha letörünk egy ágat és az a törésnél csöpögni kezd. Ez a biztos jele annak, hogy a „Mahla”, a nyírfavíz a gyökerekből az ágak felé áramlik. A nyírfa törzsén soká nem tudta meggyújtani a gyufáját. A fehér kéreg gyöngéd hártyája a foszforra tapadt, s a tűz elaludt. Az egyik gyufa végre meggyúlt, s a szivar illatozó füstje ide-oda imbolyogva széles abroszként terült ki, határozott körvonalakkal, a bokor fölött, a nyírfa lecsüggő ágai alatt előre s fölfelé. (Tolsztoj Anna Karerina).
Herman Leventénél a nyírfa egyfajta morális cselekvési központtá válik. Agykéreggé. Viszonyunk van a nyírfával, a nyírfához. Meddig nyírfa a nyírfa, meddig él, meddig engedjük élni. A nyírfa így válik nála környezeti kérdéssé, a természethez való viszonyunk példájává. A nyírfát és kérgét úgy ábrázolja, mintha az létfenntartó-védekező üzemmódra rendezkedne be, az ember közeledését, magatartását és szavait fenyegetőnek értelmezné, és védekezni próbál. Kérgesedik, elhal.
Régi mítosz szerint a nyírfa kiűzi a rosszat a testből. Herman Levente nyírfává változik, nyírfakéreggé. Közel jut az éghez, mégis inkább a földön jár, a fatörzs közelében és a gyökereknél. Perspektívája levegős és egybeláttat holtat és élőt. Képei nyírfaszobrok, históriák elevenségét és az élet groteszk formáit hordozzák. Halljuk a fa lélegzését, a nyírfavíz áramlását a törzsben, az ágakban Hermann Levente a nyírfa szelleme, együtt nő vele.. Mondhatnám azt is, hogy ezek a képek nyírfa kéregből készült hangszerekhez hasonlítanak, némák, ám a füttyszóhoz hasonló hangokat hallatnak, ha fülünk elég nyitott hozzá. Ha emberként nézünk (fel) a nyírfára. Mert a nyírfa mi vagyunk.
