Tűnődések Gaál József foltjai,

árnyai között

Csak ami létezik, annak van árnya. Az árnyék csak térben képződik meg, olyan térben, amelyet anyag képez, mely anyagon a létező negatív, és többnyire torz formában jelenik meg. Az árnyék tehát az anyagon hordoztatja el, tartja fenn magát. Az árnyék mindig azonos az őt vetővel, illetve, azonos lenne, ha a fény, amely az árnyék létrejöttéhez nélkülözhetetlen, nem deformálná a dimenziók egymáson elmozdulása szerint. Az árnyék így, bár elválaszthatatlan az őt vető létezőtől, egyúttal el is választódik attól, anélkül, hogy az árnyéknak bármifajta önállósodási lehetőséget is biztosítana ez az elválaszthatatlanság-elválaszthatóság kettősség. Az árnyék így azonosság helyett a hozzá – a valamihez – tartozás állapotában nyer nyugalmat és mérhető önazonosságot. Az árnyék – a formális logika szerint – a semmiben nem létező jelenség, legfeljebb médium-formában képzelhető el a létezhetősége, ez esetben viszont semmiképpen sem beszélhetünk materiális keretekről vagy meghatározottságokról. (Egyébként, miért is beszélnénk?)

Vetett árnyak XI.
tus,akril,rizspapír, 170x90cm

Mindeddig csak az árnyékkal foglalkoztam, tettem ezt mindazért, hogy valamennyivel érthetőbbé tegyem, miért is állít gondolati dilemma elé Gaál József sorozatának talányos címadása: Folt a semmiben. Ha a semmit anyagtalan, egyben így alaktalan, alakkal nem rendelkező nem-létezőként definiáljuk, akkor a semmin, avagy a semmiben keletkező folt is csak a képzelet, vagy a formális logika játéka lehet, valóságosan meg nem képezhető, leginkább pedig ábrázolhatatlan feladvány. Ezek a foltok azonban láthatóan ott sötétlenek a falakon, és ha nem is a semmire festette rá a művész őket, létezésük nem hagy kétséget maga után. Formailag Gaál a semmit nyilván azzal érzékelteti meg, hogy ezeknek a foltoknak nincs környezetük, főleg nincs árnyékuk, amely testi létezővé tehetné őket, ami gyakorlatilag ostobaság is, hiszen a foltnak gyakorlatilag nincs háromdimenziós kiterjedése. A kérdés, akárcsak az árnyék esetében, és erről eddig mélyen hallgattunk, hogy ki veti az árnyékot, akár anyagra, akár a semmire, akár fényhatások igénybe vételével, akár azokat negligálva, hiszen a semmiben csakúgy nincs fény, mint ahogy sötétség sincs.

Folt a semmiben VIII.
2017, monotípia, papír, 420×600mm

A folt többnyire szennyezést, beszennyezést jelent, nem természetes része a környezetének, létezéséhez rossz mozdulat, baleset, valami fajta szerencsétlenség szükségeltetik. A folt tehát mindig következmény, akkor is, ha nem a fentebb felsorolt tényezők dominálnak a létrejöttükben. Ezek a foltok bizonyára szándékosan születtek, és a kép átdimenzionálta létezésüknek leglényegesebb kérdése, minek/kinek a lenyomatai, emlékmaradványai, itt hagyottságai ezek. Feltehetően a léleknek. A lélek ugyanis eddig bármifajta tudomány által kideríthetetlen létezésforma, lakhelyét, anyagát vagy anyagtalanságát, mibenlétét mind ez ideig nem sikerült tetten érni. A lélek feltehetően érintkezhet a semmivel, bár erre sincs egyéb bizonyítékunk annál, mint hogy néha egy-egy művész megkísérti azt a lehetetlenséget, hogy a semmit felmutathatóvá, azaz, létezésében megragadhatóvá teszi. Ilyen kísérletnek vagyunk, lehetünk tanúi a Folt a semmiben-sorozat metafizikus megközelítésű szemléléseinkben. Ezzel azt is mondtam, hogy Gaál Józsefnek ezeket a képeit szemlélnünk kell, tűnődnünk kell fölöttük; de semmiképpen sem a megértés szándékával közeledjünk hozzájuk, mert ez a megközelítési gesztus semmiképpen nem vezethet eredményre.

S bár emlékeztet rá, semmiképp se tekintsük ezeket a képeket – távolról sem – egyfajta Roschard-teszt kópia-másolatoknak. A Rorschachd tintafolt-teszt ugyanis egy komplex pszichológiai, diagnosztikai mérőeszköz, egyike a XX. század legáltalánosabban használt projektív tesztjeinek. Célja, hogy a pszichológus más vizsgálatok kiegészítése érdekében feltérképezhesse a vizsgálati személy személyiségstruktúráját. De mi is az a személyiség(struktúra)? A személyiség azon pszichofizikai rendszereknek a dinamikus szerveződése az egyénen belül, melyek meghatározzák jellemző viselkedését és gondolkodását – mondja Gordon Williard Allport szociálpszichológus.

A falon látható képek tétje azonban nem a művek szemlélője személyiség-struktúrájának a meghatározása, sokkal inkább az, hogy mik, vagy kik hagyták ezeket a foltokat a semmin, és volt-e céljuk vele? Nyilván itt is a lélek megnyilvánulásainak kell tekintsük létezésüket, a lélek aktuális pillanatban folttá inkarnálódó kivetüléseinek. S ha már a lélektant emlegetjük, akkor nem mehetünk el a mellett a tény mellett sem, hogy biztosak lehetünk abban, a művész tudatalattija legalább annyira fontos vezérlő-mozgatója volt festő-ecsetének, mint akár a véletlen, akár a magány, a fájdalom, az elveszettség, vagy az ilyen és hasonló érzések, melyek a tudatalatti alaktalanságából a tudatosság által elérhető és ellenőrízhető dimenzióba kerültek át.

Folt a semmiben IX.
2017, monotípia, papír, 420×600mm

A folt lényegi tulajdonsága hétköznapi létünkben a véletlen. Lehetséges, de nem bizonyos, hogy ezeknek a képeknek a megszületésében is nagy szerepet játszott a véletlen. Akár az irányított véletlen. Utóbbin azt értem, hogy az olyan, az érzelmeket már-már brutális(an) őszinte formákban monomániásan felmutatni kívánó, és arra képes művész, mint Gaál József, magát a véletlenre bízva is pontos és jelentős, jelenség-szintű munkákat hoz létre. Nincs ez máshogy a Folt a semmiben-ciklus esetében sem. Töprenghetünk, de inkább tűnődhetünk azon, ember-, állat-, vagy a Vörösmarty-féle állatember-lélek hagyta-e ezeket a foltokat a semmi, immár az idő falán. Azon is, hogy a lenyomat mennyi szenvedést, mennyi állati kínt, mennyi emberi meghasonlást, ugyanakkor mennyi iróniát, akár szarkazmust sűrít magába. Létezésük felmutatódott, a semmi kontaminálódott – azaz, beszennyeződött – a semmin kívüliség lenyomatával. Nyomot hagyni a semmiben annyit jelent: nyomot hagyni az idő falán. Emberi gond, művészi felelősség, a semmibe ereszkedő gondolkodás, a semmire vetett árnyék. Folt.

Ahogy a Folt a semmiben-ciklus a fölmutathatatlan megmutatásának jelentős kísérlete, úgy a Vetett árnyak-ciklus is kimozdítja eredeti közegéből az árnyat, mint fizikai jelenséget. Ezek az arányaikban végletekig eltorzított figurák egyszerre rendelkeznek a vetett árny dimenziótlanságával, ugyanakkor megpakolva vannak a test, s hús nehezékével, a bomlás, a rothadás, a szét- és összefolyás kínjával és szégyenével. Ők már nem a semmiben, hanem érzékelhető térben mozognak, de mert árnyékuk nincs – maguk a vetett árnyak –, létük nincs, csak létezésük. Tartanak valahova, de tartásuk a bizonytalanságé, mozgásuk a semmi felé kaparászók bizonytalansága. A hússal, vérrel megrakódottság a vetett árnyak esetében nyilván azt a le-olvasatot is lehetővé teszi, hogy a vetett árnyak azonosak az árnyat vetőkkel, ami azt a kérdést veti fel, hogy a fényvetés által nem torzított árnyadó önmaga is ugyanolyan torz, ronda, taszító, brutálisan szerencsétlen, mint a vetett árnya – azaz, tételeznünk kell, hogy az árnyat vető maga a vetett árny.

Vetett árnyak XII
tus, akril, rizspapír, 170x90cm

Nyilván nem a véletlen, hanem a kiállítás rendezőjének a kiváló szerkezeti megoldása, hogy a két ciklust, a Foltok a semmiben-t és a Vetett Árnyak-at a Bestia című monotípia választja el gondolatilag egymástól. A Bestia ugyanis egyesíti magában a „foltok” tértelenségét és időtlenségét, és az „árnyak” hússal, csonttal, emberi bomlással fölmutatott irtóztató, de hogy újra használjuk a szót, brutális magányát és elveszettségét… Gaál Józsefnek az ezeken a képeken kivetített lélekállapotát, világérzetét, léthangulatát ismét egy Vörösmarty-megidézéssel tudjuk pontosítani: nincsen remény, nincsen remény. Mondja, akár ismételgeti, ezt a sokat tapasztaltak, sokat szenvedtek, sokat megértettek és sokat elveszítettek erkölcsi és művészi jogosultságával, bátorságával és kegyetlenségével.

Főoldal

2018. április 05.

Vissza