Képzőművészet

 

24Martin_G__bor.jpg

 

Martin Gábor

 

Apa és lánya – Az éjszakai élet

krónikásai – negyven év különbséggel

 

Martin Wanda fotográfus megdöbbentő hitelességgel állítja párhuzamba fotóesszéjében a jelenkori londoni szubkulturális éjszakát dokumentáló képeit édesapjának, Martin Gábornak az 1960–1970-es évek vasfüggönye mögött készített, hasonló tematikát követő fotográfiáival. A dolog érdekessége, hogy magam éppen annyi idősen készítettem ezeket a képeket, mint Wanda a jelenkori sorozatát. Húszas életéveink időszakát ugyan elválasztja négy évtized és ezer mérföld – a magam vasfüggöny mögötti, 1960–1970-es évekbeli szocialista Magyarországát és Wanda Londonját napjainkban, – mégis az éjszakai életet illusztráló, elemző képanyagunk arról árulkodik, hogy a szórakozás, a kikapcsolódás utáni vágy időtlen és egyetemes!

„Londonba költözésem után részesévé váltam egy poszt-szubkulturális közegnek, amely London több rendezvénysorozatát és klubját is jellemzi – meséli Wanda. Ezek a fiatalok és partik kísértetiesen emlékeztetnek – zeneileg és öltözködésben is – azon szubkultúrákra, amelynek szüleink generációja volt aktív részese és elindítója, elégedetlenségüknek hangot adva, egyfajta lázadásként politikai rezsimek és konvenciók ellen.”

A fiatalság egyik fő motivációja mindig is ugyanaz volt: legalább néha megfeledkezni a valóságról, levetkőzni a mindennapok küzdelmes realitását, feledni valamelyest a helytállás, a feladatok, a munka vállukra nehezedő súlyát. Szeretnének egy-egy lopott órácskára, éjszakára felhőtlenül szórakozni, inni, táncolni és szerelembe esni. Így volt es valószínűleg így is lesz ez mindig- politikai rezsimektől függetlenül.

Wanda fotográfusként apja nyomdokaiba lépett, ám még ő sem sejtette, hogy az éjszakai életet dokumentáló képei mennyi hasonlóságot mutatnak, szinte kiegészítik az én húszas éveimben fotóriporterként, Kelet-Európában, az akkori szocialista Magyarországra beszűrődő, kibontakozó zenei életéről készített fotóanyagomat. Alig lehet megkülönböztetni, hogy melyikünk képe mikor, hol készült, ami azt tükrözi, hogy a fiatalok kultúrája, lázadása mennyire egyetemes jelenség. Beszélhetünk akár tinédzserkori „ok nélküli” lázadozásokról vagy éppen a politikai rendszerek és gondolkodásmódok ellen tüntető életstílusokról. Ha végképp keresni akarjuk a különbségeket, akkor talán a mai fiatalok végletesebb kicsapongását, az alkohol és drogok adekvát módon való jelenlétét figyelhetjük meg, valamint arcuk, gesztusaik egyfajta „nihilérzetről” mesélnek, ami erősen elgondolkodtató...

 

Martin_G__bor_1.jpg 

 

Egykori fotósorozatomat ismét elővéve, húszas éveim életérzése újra élénken felrémlett előttem. Számunkra, akik „lázadó” tinédzser éveinket a vasfüggöny mögött éltük meg, jól emlékezhetünk, hogy a nyugati jóléti társadalmak fiataljai számára természetes, szimbolikussá vált tárgyaihoz, relikviáihoz, például egy farmernadrághoz vagy beatlemezekhez milyen nehezen, szinte lehetetlen volt hozzájutni a 1960 és az 1970 közti években. Pedig majd megőrültünk egy-egy Amerikából bekerült Levi’s vagy Lee farmerért – ez volt az igazán „menő”!!! A ’60-as évek végi középiskolánkban, ahol több mint négyszáz diák tanult, csupán hárman jutottak – nyugati rokon révén – az áhított amerikai farmerekhez! A szocialista politikai rezsim gyanakodva fogadott mindent, ami nyugatról érkezve „mérgezhette” a fiatalok elméjét, azaz vonzóvá tehette szemükben a kapitalista társadalmi berendezkedést. Mivel a titói Jugoszlávia akkoriban jóval nyitottabb volt a nyugattal való kapcsolattartásra, határnyitásra, kereskedelemre, korlátozott számban, ám de mégis lehetővé tette a nyugati beat, rock és jazzlemezek, sőt farmerek árusítását is, így a magyar „turisták”, mondjuk ki bátran, üzérek kedvelt célpontjaivá váltak.

Én az akkori fiatalság fotózásakor még nem értettem, mi az oka, hogy a nyugati és a keleti fiatalok szubkultúrájának természete, azaz A LÁZADÁS OKA ALAPVETŐEN ELLENTÉTES. Amíg például az amerikai hippi mozgalom a konformista, jóléti társadalom minden aspektusa ellen lázadt, addig a szocializmusban éppen ennek az ellenkezője adott okot lázadásra: a vasfüggöny mögötti bezártság, a politikai elnyomás, az áruhiány, a sajtó- és szólásszabadság hiánya és főként az alacsony életszínvonal.

Mindenki tudta, hogy a fiatal lelkek számára a beatzene a legmámorítóbb műfaj, egyfajta extatikus életérzés, amely alapján csak halvány elképzelésünk lehetett arról, hogy milyen is lehet az élet a szabadabb nyugaton! Heti egyszer, szombat délutánonként volt lehetőségünk arra, hogy meghallgassuk a legújabb zeneszámokat a Szabad Európa Rádió Münchenből sugárzott adásaiban, melynek vételét a szocialista országok zavaróadókkal próbálták ellehetetleníteni. Hasonló adó volt akkoriban a Rádió Luxemburg is.

Így érthetőbb lehet, hogy a ‘70-es években beindult diszkókorszak miért vonzotta ennyire a honi fiatalságot, hiszen a nyugati zene egy jobb, szabadabb élet szimbóluma volt, valami olyan elérhetetlen, amiről csak álmodoztunk. Képeim ennek a korszaknak a lenyomatai, az akkori fiatalság életérzését próbálják dokumentálni és megmutatni.

 

Megjelent a Bárka 2017/6-os számában.


Főoldal

2018. január 16.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png