Martin Gábor
Apa és lánya – Az éjszakai élet
krónikásai – negyven év különbséggel
Martin Wanda fotográfus megdöbbentő hitelességgel állítja párhuzamba fotóesszéjében a jelenkori londoni szubkulturális éjszakát dokumentáló képeit édesapjának, Martin Gábornak az 1960–1970-es évek vasfüggönye mögött készített, hasonló tematikát követő fotográfiáival. A dolog érdekessége, hogy magam éppen annyi idősen készítettem ezeket a képeket, mint Wanda a jelenkori sorozatát. Húszas életéveink időszakát ugyan elválasztja négy évtized és ezer mérföld – a magam vasfüggöny mögötti, 1960–1970-es évekbeli szocialista Magyarországát és Wanda Londonját napjainkban, – mégis az éjszakai életet illusztráló, elemző képanyagunk arról árulkodik, hogy a szórakozás, a kikapcsolódás utáni vágy időtlen és egyetemes!
„Londonba költözésem után részesévé váltam egy poszt-szubkulturális közegnek, amely London több rendezvénysorozatát és klubját is jellemzi – meséli Wanda. Ezek a fiatalok és partik kísértetiesen emlékeztetnek – zeneileg és öltözködésben is – azon szubkultúrákra, amelynek szüleink generációja volt aktív részese és elindítója, elégedetlenségüknek hangot adva, egyfajta lázadásként politikai rezsimek és konvenciók ellen.”
A fiatalság egyik fő motivációja mindig is ugyanaz volt: legalább néha megfeledkezni a valóságról, levetkőzni a mindennapok küzdelmes realitását, feledni valamelyest a helytállás, a feladatok, a munka vállukra nehezedő súlyát. Szeretnének egy-egy lopott órácskára, éjszakára felhőtlenül szórakozni, inni, táncolni és szerelembe esni. Így volt es valószínűleg így is lesz ez mindig- politikai rezsimektől függetlenül.
Wanda fotográfusként apja nyomdokaiba lépett, ám még ő sem sejtette, hogy az éjszakai életet dokumentáló képei mennyi hasonlóságot mutatnak, szinte kiegészítik az én húszas éveimben fotóriporterként, Kelet-Európában, az akkori szocialista Magyarországra beszűrődő, kibontakozó zenei életéről készített fotóanyagomat. Alig lehet megkülönböztetni, hogy melyikünk képe mikor, hol készült, ami azt tükrözi, hogy a fiatalok kultúrája, lázadása mennyire egyetemes jelenség. Beszélhetünk akár tinédzserkori „ok nélküli” lázadozásokról vagy éppen a politikai rendszerek és gondolkodásmódok ellen tüntető életstílusokról. Ha végképp keresni akarjuk a különbségeket, akkor talán a mai fiatalok végletesebb kicsapongását, az alkohol és drogok adekvát módon való jelenlétét figyelhetjük meg, valamint arcuk, gesztusaik egyfajta „nihilérzetről” mesélnek, ami erősen elgondolkodtató...
Egykori fotósorozatomat ismét elővéve, húszas éveim életérzése újra élénken felrémlett előttem. Számunkra, akik „lázadó” tinédzser éveinket a vasfüggöny mögött éltük meg, jól emlékezhetünk, hogy a nyugati jóléti társadalmak fiataljai számára természetes, szimbolikussá vált tárgyaihoz, relikviáihoz, például egy farmernadrághoz vagy beatlemezekhez milyen nehezen, szinte lehetetlen volt hozzájutni a 1960 és az 1970 közti években. Pedig majd megőrültünk egy-egy Amerikából bekerült Levi’s vagy Lee farmerért – ez volt az igazán „menő”!!! A ’60-as évek végi középiskolánkban, ahol több mint négyszáz diák tanult, csupán hárman jutottak – nyugati rokon révén – az áhított amerikai farmerekhez! A szocialista politikai rezsim gyanakodva fogadott mindent, ami nyugatról érkezve „mérgezhette” a fiatalok elméjét, azaz vonzóvá tehette szemükben a kapitalista társadalmi berendezkedést. Mivel a titói Jugoszlávia akkoriban jóval nyitottabb volt a nyugattal való kapcsolattartásra, határnyitásra, kereskedelemre, korlátozott számban, ám de mégis lehetővé tette a nyugati beat, rock és jazzlemezek, sőt farmerek árusítását is, így a magyar „turisták”, mondjuk ki bátran, üzérek kedvelt célpontjaivá váltak.
Én az akkori fiatalság fotózásakor még nem értettem, mi az oka, hogy a nyugati és a keleti fiatalok szubkultúrájának természete, azaz A LÁZADÁS OKA ALAPVETŐEN ELLENTÉTES. Amíg például az amerikai hippi mozgalom a konformista, jóléti társadalom minden aspektusa ellen lázadt, addig a szocializmusban éppen ennek az ellenkezője adott okot lázadásra: a vasfüggöny mögötti bezártság, a politikai elnyomás, az áruhiány, a sajtó- és szólásszabadság hiánya és főként az alacsony életszínvonal.
Mindenki tudta, hogy a fiatal lelkek számára a beatzene a legmámorítóbb műfaj, egyfajta extatikus életérzés, amely alapján csak halvány elképzelésünk lehetett arról, hogy milyen is lehet az élet a szabadabb nyugaton! Heti egyszer, szombat délutánonként volt lehetőségünk arra, hogy meghallgassuk a legújabb zeneszámokat a Szabad Európa Rádió Münchenből sugárzott adásaiban, melynek vételét a szocialista országok zavaróadókkal próbálták ellehetetleníteni. Hasonló adó volt akkoriban a Rádió Luxemburg is.
Így érthetőbb lehet, hogy a ‘70-es években beindult diszkókorszak miért vonzotta ennyire a honi fiatalságot, hiszen a nyugati zene egy jobb, szabadabb élet szimbóluma volt, valami olyan elérhetetlen, amiről csak álmodoztunk. Képeim ennek a korszaknak a lenyomatai, az akkori fiatalság életérzését próbálják dokumentálni és megmutatni.
Megjelent a Bárka 2017/6-os számában.
