Képzőművészet

 

 mmm_patkai_04__3IMG_4585.jpg
Pátkai Ervin alkotása

 

Gyarmati Gabriella

 

„Mondd inkább azt, hogy Pátkai Ervin

testvére vagy…!”

Beszélgetés Pátkai Róbert evangélikus püspökkel[1]

 

Pátkai Ervin a Békéscsabai Ágostai Hitvallású Evangélikus Rudolf Gimnázium utódintézményében, a Rózsa Ferenc Gimnáziumban töltött középiskolás évek idején még színésznek készült. Fel tudja-e idézni, miképpen fordult figyelme az érettségi után a szobrászat irányába? Volt olyan művésztanár akkor Ervin közelében Békéscsabán, aki hatást gyakorolhatott rá?

 

Kérdésére válaszolva a mondanivalóm rendkívül egyszerű. Az érettségi után az akkori békéscsabai gimnázium igazgatója nem tanácsolta Ervin számára a továbbtanulást. Miután családi helyzetünk úgy alakult, hogy Kati húgunk férjhez ment, és így Ervin Albertirsára került mellém, ahol én már felszentelt segédlelkészként dolgoztam. Ez a tény megoldotta Ervin jövőjét.[2] Arra gondoltunk, dolgozni fog, és később mint munkáskáder kerül majd egyetemre egy választott jövőpályára. Ebben az időben jelentkezett a Színművészeti Főiskolára. Az akkori idő neves színészénél, Básti Lajosnál felvételizett. A dolog úgy történt, hogy egy olyan szerepet kapott, amelyben elrontotta azt a bizonyos helyzetet, amelyet vártak tőle. Egy olyan szituáció megoldása volt a feladata, amelyben lejőve egy erkélyről, valaki őt hideg vízzel leöntötte. Ehhez még hozzáadatott egy másik dolog is, és tulajdonképpen ez volt a politikai motivációja annak, hogy nem lett színész. Ervin Gyóni Gézának, a békéscsabai gimnázium egykori tanulójának Csak egy éjszakára… című versét választotta, amely akkor indexen volt. Ez a két tényező mondatta Bástival azt, hogy „nézze fiatalember, jöjjön vissza két év múlva”. Ervin nem ment vissza.

Ez után történt, hogy beiratkozott a vasutas képzőművész körbe, amelyről elmondhatjuk, hogy meghatározta a jövőjét. A fordulat akkor történt, amikor hazajött egyszer Albertirsára. Egy nagy agyagtömböt hozott magával. Abban az időben nagyon nehéz helyzetben voltunk, az én fizetésem nyolcszáz negyven vagy ötven forint volt egy egész hónapra, rendkívül kevés. És igen, bosszankodtam azon, hogy kiadott egy csomó pénzt ilyesmire. Ervin arra kért, hogy megmintázhassa a portrémat. Mondtam neki, hogy rendben van, de én nem akarok hosszú időn keresztül csak úgy ülni. De ezt nem is látta szükségesnek, azonnal munkához látott, és a szobor el is készült másfélszeres életnagyságban. Ekkor érkezett hozzánk házigazdánk, a mecénás típusú Éger Gyula, aki az akkori idők nagyszerű írójának, Szabó Dezsőnek volt jó barátja. Meglátta, és a vonásaimat azonnal felfedezte a szoborban. Ebből az elismerésből fakadt a gondolat, hogy figyelmét a szobrászat felé fordítja, de nagyobb tervek még nem alakultak ki.

 

A szakirodalomban egybehangzóan azt olvashatjuk, hogy Pátkai Ervin 1956 szeptemberében a Magyar Iparművészeti Főiskolára iratkozott be, ahol Borsos Miklós osztályába került. A művész barátja, Sárközi Mátyás Csillaga felragyog című publikációjában a Magyar Képzőművészeti Főiskola szobrász szakának növendékeként említi, ahol Somogyi József és Medgyessy Ferenc keze alatt dolgozott. A képzőművészeti egyetem archívumában azonban nem szerepel a hallgatói adatbázisban. Cserba Júlia szerint 1955-től Medgyessy magántanítványa volt. Tudna segíteni ennek a kérdésnek a tisztázásában?

 

Igen, valóban Medgyessy Ferenc szobrászhoz került, igaz, próbálkozásakor először elküldte a mester. De ő nem ment el. Medgyessy képeket kért, és Ervin mutatott néhány fotót. Ennek eredményeképpen Medgyessy epreskerti műtermében a következők hangzottak el: „nézze fiatalember, ne fizessen semmit, én sem magának, maradjon”. Ervin az ő segítségével – már érettségizett fiatalemberként – beiratkozott a képzőművészeti gimnázium utolsó évfolyamába, ahol három hónapja maradt arra, hogy felkészüljön. Én tanácsoltam, hogy ne a Képzőművészeti Főiskolára jelentkezzen, mert oda keveseket vettek fel. Viszont az Iparművészeti Főiskola sokkal több hallgatót fogadott. Azt mondtam Ervinnek, hogy ha tehetsége van, úgyis rendeződik a dolog, és a jövője ebbe az irányba alakulhat.

Az iparművészeti főiskola felvételijére, ahol egy öregasszony portréjának megmintázását kapta feladatképpen, magam is elkísértem. Tulajdonképpen Ervinnek a második műve ez a fej volt. Felvették az egyetemre, és ezzel elindult a folyamat 1956 szeptemberében.

 

A szeptemberi tanévkezdést követően alig több mint egy hónappal, 1956. október 23-án kitört a forradalom, megváltoztatva ezzel az ország és több százezer honfitársunkkal együtt az önök életét is. Ervin aktív részese volt a fegyveres harcoknak Budapesten, így kénytelen volt elhagyni Magyarországot. Amikor távozása után hallgatótársai felnyitották a kollégiumi szekrényét, tucatnyi kézigránát ömlött a padlóra. 1957. január 11-én egy Bécsből induló menekültvonattal érkezett Strasbourgba, majd Párizsban telepedett le. Ön az Egyesült Királyságba ment. Miért döntöttek úgy, hogy különválnak a testvérével?

 

Ennek rendkívül egyszerű magyarázata van. Éspedig az, hogy Ervin akkor már a szobrászattal összefüggésben képzelte el a jövőjét. Csupán epizódként említem, hogy Angliából küldtem neki egy táviratot. Kértem, látogassa meg keresztmamát, Vilma nénit, édesanyánk Angliába lakó nővérét. Tehát tervezte a kijövetelt. Először elfogták az osztrák határon, és Győrbe vitték vissza kemény intelmekkel, de az adatok felvétele után végül elbocsátották. Ervin utána még egyszer próbálkozott, és át is jutott a határon. Ausztriába volt egy nagyon kedves, eggyel mögöttem lévő évfolyamba járó fiatal lelkésztársam, aki szentelése után Ausztriába került. Mivel édesanyja osztrák volt, egy évvel a forradalom előtt kitelepült. Amikor Ervin Bécsbe került, felkereste ezt a Szépfalusi István nevű kollégámat, akinek segítségével elnyert egy Rockefeller-ösztöndíjat. Ez volt a döntő tényező. Nem Angliába jött, hanem a művészetek Mekkájába, Párizsba.

 

Szerencsés módon Párizsba érkezése után azonnal módjában állt folytatni az akadémiai képzést. Azt kérdezem, hogy ez az ösztöndíj segítette őt abban, hogy azonnal bejutott az akadémiára, vagy voltak támogatói Franciaországban is?

 

Már nem volt szüksége támogatókra, mert a Rockefeller-ösztöndíj megnyitotta a kapukat előtte. Az akkori francia kortárs művészek egyik nagysága, Henri-Georges Adam nonfiguratív szobrász tanítványa lett az Ecole des Beaux Arts-on, és 1964-ig az intézmény hallgatója is maradt. Az első szemeszter végén ösztöndíjat kapott Ervin az egyetemtől, melynek segítségével elutazott Rómába, Velencébe és még számtalan érdekes helyre.

 

Ha a történelem kerekei másképpen forognak, és nem kényszerülnek a hazájuk elhagyására, Ön szerint Ervinből vállhatott volna Európa-szerte ismert, ennyire kvalitásos alkotó?

 

Ez egy nagy talány. De úgy gondolom, az akkori, ismert politikai viszonyok mindenképpen akadályozták volna. A politikai összefüggéshez tartozik, hogy amikor én azt a bizonyos, az előbb már említett táviratot küldtem neki a dél-angliai Chichesterből, Ervin a békéscsabai laktanyában volt, jelentkezett katonának. Akkor még úgy tudtuk, hogy a forradalom győzelme oldalán voltunk. A vasútállomás melletti nagy laktanyában fogták el az oroszok, de az összes fiatalt elengedték. Elképzelhető, hogy Ervin folytathatta volna a tanulmányait. Olyan politikai feladata nem volt, mint például nekem, mert én Albertirsán a város forradalmi bizottságnak elnöke voltam. Megválasztottak a Ceglédi járás forradalmi bizottsága elnökének is, és ez a kényszerhelyzet hozta, hogy el kellett mennem. Nekem sokkal rosszabb lett volna Magyarországon maradni, mint esetleg Ervinnek.

 

A Kozmosz című, a magyar Kilár Istvánnal, a francia Jean Feltrin-nel és a spanyol Francisco de Rabanedával, a később Paco Rabanne néven világhírnevet szerzett divattervezővel közösen készített, azóta sajnos szétbontott nagyméretű, átjárható szobra, amely díjat nyert a 2. Párizsi Biennálén, egykor állami vásárlás útján került a Musée d’Art Moderne de Ville de Paris kiállításába. Ez 1961-ben történt, tehát néhány évvel az után, hogy elhagyták Magyarországot. Pátkai Ervin ekkor csupán huszonnégy esztendős volt. Nagyon fiatal. Ön szerint segítette a jelentékeny, és igen fiatalon elnyert elismerés művészetének kibontakozásában, kibontakoztatásában?

 

Arról van szó, hogy egy ilyen embert nem lehet megakadályozni. Tehát folytatnia kell azt, amit csinál. Olyan ez, mint a megszállottság, amely sokkal több a kötelesség- és hivatástudatnál. Ezért van az, hogy a művészek nagy része szegény, de kitart a maga elképzeléseinek, gondolatainak továbbfolytatása mellett. Meggyőződésem, hogy nem alakulhatott volna másként.

 

Amikor úgy tűnt, hogy a politikai viszonyok már megengedik a külföldön élő magyar művészek hazalátogatását és kiállításon való bemutatkozását, a Művelődési Minisztérium a Magyarok Világszövetségével együtt nyitotta meg 1982 decemberében a Műcsarnokban a Tisztelet a szülőföldnek, külföldön élő, magyar származású művészek második kiállítását. Távozása óta, ha jól tudom, ez volt az első hazai szereplése. Ervin milyen érzésekkel vett részt ezen a tárlaton?

 

Hogy a kérdésére válaszolni tudjak, egy másik dologra kell visszautalnom, bár kétségtelen, hogy amikor Ervin eljött a Tisztelet a szülőföldnek című kiállításra, nagy tisztelettel, és mondjuk ki, megfelelő elismeréssel fogadták. Ennek van azonban egy előzménye. 1970-ben történt, amikor – többek között – Ervint is felkérték, küldjön szobrokat Magyarországra. A kiállítás előkészítése során azonban felfedezték, hogy ’56-os magyar, és ez a totalitárius kommunista államrendszer számára elfogadhatatlan volt. Letiltották a műveit. Elkeseredésében perrel fenyegetőzött.

Ez meghatározta későbbi látogatását, amikor azonban tényleg nagy tisztelettel fogadták, és előadásokra is felkérték. Nagyon érdekes volt, hogy Ervin akkor már magyarul is francia akcentussal beszélt. Kitűnően beszélt, de francia akcentussal. Ez meglepett engem. Számomra a nyelvhasználat könnyebb volt, mert én állandóan magyarul beszéltem, az ő felesége, Christiane Garaud azonban francia volt.

 

Életében szülővárosa, Békéscsaba, nem kereste őt?

 

Hivatalos megkeresés nem érkezett Ervinhez Békéscsabáról, ettől függetlenül azonban nagyon sokszor járt a városban. A húgom ugyanis Békéscsabán lakott, nem messze a vasútállomástól, a kaszárnya közelében. Ez azért volt emberileg és családi szempontból is nagyon fontos, mert 1949 őszén egyedül maradtunk, mi hárman. Édesanyánk meghalt. A húgom, Katalin és Ervin együtt éltek Békéscsabán. Akkor én tizenkilenc éves voltam, a húgom tizenhét, Ervin pedig csupán tizenkettő. Mi jelentettük hárman a családot.

 

A kötődés tehát, amely Ervint Békéscsabához fűzte, igen erős volt, ezért többször és szívesen ellátogatott a városba. Számunkra a családi kötődést jelenti Békéscsaba. Én ugyan Újpesten születtem, de engem mindig is meghatározott a békési megyeszékhely. Igazában nagyon, nagyon szerettem, és hálás is vagyok az egyházamnak, hogy a teológiát egyházi ösztöndíjjal tudtam végezni. A családomat, Ervint és Katalin testvéremet a Békéscsabai Evangélikus Egyházközség egészen a szentelésemig, ami azt jelenti, hogy öt éven keresztül anyagilag is támogatta. Ez az, ami meghatározott bennünket. A másik pedig a békéscsabai gimnázium. Apám is oda járt, én is oda jártam, Ervin is oda járt. Érthető tehát, hogy a békéscsabai gimnázium is erős hatást gyakorolt ránk.

És tulajdonképpen az előbbihez kapcsolódik az, ami jelenleg történik: 2017 nyarán ugyanis önálló kiállítást mutat be Ervin munkáiból a Munkácsy Mihály Múzeum.[3] Ezzel a tárlattal a kör bezárul. Franciaországban rendezték az első nagy kiállításait, amelyeket a Magyar Képzőművészeti Egyetem 2006-os bemutatója követett. Most pedig Békéscsaba következik, nagy mennyiségű szoboranyaggal és rajzokkal, gazdag fotóanyaggal kiegészített tárlattal. Ez egy nagy dolog. Ha belegondolok abba, hogy milyen múltja van ennek a múzeumnak... Nem beszélve arról, hogy a falai között Weöres Sándor és Illyés Gyula is tartott előadást. Illyés Gyula bácsit egyébként mindketten nagyon jól ismertük, ő nagyon szerette Ervint, Párizsban többször meg is látogatta.

Nagyon hálás vagyok a gimnáziumnak, nemcsak azért, mert Ervinnek egy domborműves emléktáblát helyeztek el a homlokzati falon[4], Gyóni Géza táblája mellett, hanem azért is, mert létrehozták a tehetségpont intézményt, amelynek névadója Ervin öcsém.

Békéscsaba Megyei Jogú Város Önkormányzatának pedig azért szeretném kifejezni a hálámat, mert mint jogi testület, egy utcát nevezett el róla. Nagyon érdekes volt belépni egy olyan utcába, amely Pátkai Ervin, az én öcsém nevét viseli, akit születésekor, hét éves koromban láttam először. Világosan emlékszem még arra is, hogy milyen kosárkával mentem a tejért, hogy hazavigyem neki. Azóta sok idő eltelt...



[1] Az interjú elkészítésével kapcsolatban köszönet illeti a Békéscsabai Médiacentrumot.
[2] Pátkai Ervint és testvéreit apjuk elhagyta, néhány évvel később pedig édesanyjukat is elveszítették.
[3] A kiállítás, amelynek kurátora valamint látványtervezője Gyarmati Gabriella művészettörténész, 2017. június 8-tól augusztus 20-ig várja a látogatókat. (A szerk.)
[4] A Szeberényi Gusztáv Adolf Evangélikus Gimnázium, Művészeti Szakközépiskola, Kollégium és Alapfokú Művészetoktatási Intézmény Pátkai Tehetségpontja 2016. május 20-án emléktáblát helyezett el az intézmény falán, amelyet Prisztavok Tibor békéscsabai szobrászművész készített.

 

Megjelent a Bárka 2017/4-es számában.


Főoldal

2017. október 14.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Versek
Csider István Zoltán slamjeiKiss Judit Ágnes limerickjeiKodolányi Gyula: Az idő egészébőlMarkó Béla: Bronzvilág
Prózák
Kiss László: Tisztelt Miniszterelnök Úr!Kiss Judit Ágnes: A női princípiumFekete Vince humoros prózái Hagymavágás gyorsan, egyszerűen
Kritikák
Áll a bálAz apokalipszis táncosaiA csalás nem ámítás - Kürti László könyvéről A romlékony anyagon túl
Esszék, tanulmányok
A dilemmás költő - Közelítések Csoóri Sándor kései verseihez Ilia Mihály: Háromszéki orvosokA radikális hasonlóság elve Csoóri Sándor költészetébenCsoóri Sándor és a „bartóki” modell
Drámák
Győrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: Rendezés
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA