Képzőművészet

 

 Le__nyfalu03.JPG
Dr. Szász István, Banner Zoltán és és Árkossy István

 

Árkossy István

 

Banner Zoltán laudációja

 

 

Kedves Zoltán!

 

Vannak pillanatok, napok, évek, évtizedek; vannak emberéletek, életművek, és vannak a rendeltetés által számunkra kijelölt beláthatatlan sorsutak, amelyek csak ritkán andalítók, sokkal inkább rögösek, vagy éppenséggel veszélyekkel telítettek. Ámde egy út valódi értelme csakis az lehet, hogy valaki végigmenjen rajta. Persze, léteznek olyan utak, ösvények is, amelyek lépteink nyomán akkor és ott születnek meg, egyenesen haladva a ködsejtelmes horizont irányába, vagy bonyolult tekervényeken keresztül, a mindegyre felbukkanó ismeretlen felé. Eközben néha rövid ideig meg is pihenünk, babonázottan ámulva-merengve a Teremtő remekművének pompázatos harmóniái előtt.

 „Az út a cél maga”, mondja az antik bölcselet, tehát nem a valahova történő megérkezés, hanem épphogy a haladás momentumai, felbecsülhetetlen értékű szekvenciái, az előrelépés lelkesítő élménye, és azok a jelek, amelyeket a minket követőknek egyszer majd magunk után hagyunk.

Banner Zoltán sajátos életművére tekintve – ha őszinte vagyok –, azt kell mondanom: nemigen szemlélhetem kellő objektivitással. Hiszen sorstársként, szomszédként, szerkesztőségi munkatársként, művészetrajongóként hosszú időn át osztoztunk közös pillanatokban, közös napokban és években; viszont egy helyénvaló, igaz értékítélethez némileg távolabbi nézőpont szükségeltetik, olyan, ahonnan az összkép, ezúttal az „élet-kompozíció” minden egyes alkotóeleme külön-külön és együttesen is valóságos értékrendjével tűnik elő.

Ezért haladjunk inkább a jelek után, amit hagyni lehet, amit hagyni kell annak, akire a Gondviselés nem kis feladatokat ró. Vagyis: kollégám munkásságáról legtisztábban és leghitelesebben az Ő mindmáig megteremtett, élesen felvilágló művészettörténészi, szépírói, valamint előadóművészi jelrendszere szól, és igen, szólnak róla a magasból aláhulló, a kiemelkedően értékes művészi teljesítményeket méltányoló, fenséges Parnasszus elismerő hangjai is.

Ma kétezer-tizenhetet írunk. Öt esztendővel ezelőtt, nyolcvanadik születésnapján a kolozsvári Szabadság hasábjain köszöntöttem őt, s most, a nyolcvanötödiken, a budapesti Magyar Napló folyóirat kiadványában tettem meg ugyanezt. S mivel úgy érzem, hogy szavakba foglalt portréját már akkor megfestettem, hadd idézzek fel ezúttal egykori írásomból néhány gondolatsort:

„E pillanatban úgy tűnik, akárha egy vászon felületén felsejlő képet látnék körvonalazódni szemeim előtt: amint békéscsabai házatok dolgozószobájának ablaka előtt állsz, szemtől szemben a reád őrzőként vigyázó, viharvert öregfenyővel. A rembrandti szűrt fényben hajszálaidon megcsillan a tiszta ezüstfehér, és a meghitt, alkonyi teret a családi zongorából áradó Schubert-dallamok hangjai töltik be, miközben a homályban illatozó tea páragőze száll. E teremtő erejű béke perceiben violaszín-horizontok ködfátyolát idézed fel pipafüstöd karikáin át, és gondolatban talán újra lepergeted magad előtt azt a karcos rövidfilmet, mely arról szól: miként hódította meg egykoron lelked a Szépművészetek ellenállhatatlanul hívó szava, a semmi egyébhez nem hasonlítható, szivárványként foszforeszkáló birodalma”.  

Ma már tudjuk, hogy ezt a birodalmat Banner Zoltán nemcsak bejárta, de következetességgel meg is hódította, miközben fáradhatatlan testtel és lélekkel kutatott át minden olyan fellelhető vagy rejtett zugot, ahol otthona lehetett a transzilván magatartásformától áthatott, értéket teremtő erdélyi művészetnek.

Életművét tekintve, nevét ma egykori mesterei mellé helyezve, Lyka Károllyal, Kelemen Lajossal és Entz Gézával együtt említjük. Hiszen az olyan személyiségeink közé tartozik, akik igyekeztek a szavak erejével óvni – és ezzel megőrizni is –, mindazt a teremtett kincset művészeti értékvilágunkban, amitől a történelem viszontagságai és az idő őrlő vasfoga próbált minket minduntalan megfosztani. Azok közé tartozik, akiknek írótolla hegyén sohasem szárad meg a tinta.

Jól emlékszem erre, hiszen szerkesztőségi éveink alatt számtalan kézirata fordult meg kezemben: vonalai, mint egy lendületes karmesteri pálca légrajzai, úgy olvasztották egymásba a betűk összeölelkező ritmikus gyöngysorát. Egyszemélyes scriptóriumában szerzetesi kitartással követte, rögzítette a figyelemreméltó eseményeket, legyen szó képzőművészetről, zenéről, színházról vagy éppenséggel műtárgy-irodalomról. Azt viszont elárulhatom: úgy tűnik, mára még ez sem elégíti ki az Ő teljességet megkövetelő egyéniségét. Ezért várja el jogosan a Sorstól, hogy érett alkotói univerzumának gravitációs tereiben, végre hozzáláthasson az életmű szintéziséhez, hogy az analitikus mesterévek tapasztalati útján begyűjtött színárnyalatok alkalmazásával megfesthesse nagyszerűvé alakítható írói-képét. Mindezt pedig azzal az elgondolással, hogy előbb-utóbb olvasók elé tárja művészetfilozófiájának, transzilvanista világszemléletének dús akantuszlevelekkel kibontakozó, átfogó szintézisét. Ennek kell áldozni tehát ettől fogva az elkövetkezendő idő értékes perceit, napjait, esztendőit.

Egy művész lelkét, szívdobbanásának rejtett felhangjait, észjárását, személyes érzékenységét, morális tartását és cselekedeteit ugyancsak egy hasonló lelkülettel megáldott művész értheti meg részben vagy teljességében igazán. Lám, kifejezetten ezért válnak hitelessé, azaz: elhihetővé a Banner-féle művészettörténeti és művészetkritikai szavak, mivel képírásaiból félreérthetetlenül következik: eredeti és sokoldalú alkotóművész Ő, fogalmaink legteljesebb rajzolatának értelmében. És noha bármennyire illik efféle alkalmakhoz egyfajta lírai hangvétel, vagy akár még barokkos ékességektől sem mentes laudációs megfogalmazás, úgy hiszem, elkerülhetetlen, hogy az egzakt számok világa is meg ne jelenjen a képben, hiszen maga az élet sem egyéb, mint egy patinás szám-lap mögül kihallható, ritmikus óraketyegés.

Akkor, lássuk – még ha csupán néhány szóban is –, ez a curriculum vitae miről is regél?

Az észak-erdélyi Szatmár szülötte Banner Zoltán, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi karának végzettje, majd 1958-tól 1989-ig, – Magyarországra történő áttelepedéséig – az ugyancsak kolozsvári Utunk irodalmi, művészeti és kritikai hetilap művészeti rovatának vezetője. (Itt suhantak el közös, szép, ifjú éveink). Ezek után Békéscsabán kamatoztatta szaktudását főmuzeológusként a Munkácsy Mihály Múzeumban; mindeközben a Tessedik Sámuel Főiskola Vizuális-nevelési tanszékének tanszékvezető tanára is volt. Számos szervezet tagja, számos kitüntetés megtiszteltje, művésztáborok respektált védnöke, meghívottja, előadója.  Évtizedeken át kiállítások egész sorát rendezte és nyitotta meg Erdélyben, Magyarországon egyaránt. Félszáznál több könyve látott napvilágot, ezek közül kiemelt helyen állnak a szerzőjüknek méltán elismerést hozó művész-életrajzok, a monográfiák, és emellett ezret meghaladó az esszék, elmélkedések, tanulmányok, előadások, köszöntők száma is. Máig szívesen látott vendége a rádió- és TV-műsoroknak szerkesztőként, szereplőként egyaránt. S mivel tudjuk jól, hogy egy született író tolla valódi csodákra is képes, ezért ajándékozhatta meg olvasóit Banner Zoltán nem egy – a líra világába elkalandozó – verseskötettel, mint amilyen például a Vincellér-ének című volt, vagy az 1982-ben, Erdély kivéreztetett pillanataiban Kolozsváron, a Kriterion könyvkiadó gondozásában megjelent Ólomharang.

Persze, szólni kell még előadóművészi habitusáról is, a hanglemezeken megörökített szavalóestjeiről, mint amilyen a Bartalis János, a Dsida Jenő, a Bartók Béla nevéhez köthető műsora volt, vagy a nagysikerű Petőfi a hídon, a Lakoma, a Psalmus Hungaricus és mások. E népszerű műsorokkal bejárta (és járja még ma is), ha nem is a fél világot, de annak legalább egynegyedét; ilyen fontos helyként tekintve Ausztriát, Ausztráliát, Németországot vagy Svédországot. És akkor játékszínpadi alakításairól még nem is szóltunk, (hatvanas éveket írunk), amikor Beleznay Zoltán művésznévvel, remek jellemszínészi tehetséggel olyan aktuális darabokban lépett színpadra, mint Osborne Dühöngő ifjúsága.

Most essen néhány szó Leányfaluról is.

Dr. Szász István Tas és Banner Zoltán páros futása Erdély művészetének fáklyalángjával, mindannyiszor szívet-lelket melengető ünnepi esemény. Igaz, a láng időközben az élet rendje-módja szerint, kézről kézre járt, de fénye ma is éppen úgy világol, mint indulásakor, harminc évvel ezelőtt. És e felemelő pillanatban, sugarainak aranyfényében megvillan szellemi mentoraink, egykori szerkesztőségi barátaink, Páskándi Géza és Lászlóffy Aladár arca.

Egy röpke gondolat erejéig említést kell tennem egy semmiképpen sem elhanyagolható mozzanatról. Éspedig: miből ismerhető meg legtisztábban egy művészlélek jelleme, alkotó tevékenységének meghatározható jellege? Az ars poétikájából.

 

Le__nyfalu02.jpg
Banner Zoltán beszédet
mond Leányfalun

 

Banner Zoltán művészként, gondolkodóként nem hagy semmi kétséget maga után, hiszen többször, több helyütt világosan és következetesen kifejtette/kifejti erre vonatkozó hitét, meggyőződését. Íme, egyik írásában minderről ekképpen vall: „Műtörténészi és művészetírói pályám alfája és ómegája, tulajdonképpeni értelme: a transzilvanista gondolkodás és világszemlélet folytonosságának és végtelen megnyilvánulási jeleinek a feltárása a 20. század legkiválóbb erdélyi művészeinek az életművében”. Ez nem egy különösebben hosszú mondat. Viszont mindannyiunk örömére hosszú és tartalmas az az immáron teljessé formált életmű, ami e tömör, magasztos hangzású szavakkal illusztrált gondolat hátterében feszít.

Kerestem Zoltánt a napokban telefonon. Megtudtam: uszodában van. Felhívtam újra, de akkor már Erdélyben járt. Állítólag Brassóban, a Bartalis János versmondó verseny zsűrijének elnöki tisztét látta el. Onnan Szatmárnémetibe ment, ahol Erdős Imre Pál emlékkiállítását nyitotta meg. Aztán hallottam, hogy néhány nap múlva Kolozsváron tűnt fel, ott Bodosi Dániel képei előtt mondott beszédet, majd leugrott Barótra és Sepsiszentgyörgyre. Jelezték azt is, hogy aktuálisan épp Gödöllőn nyitja meg egy csíkszeredai művész bemutatkozó tárlatát. Én pedig, ez idő alatt, végig, ugyanabból a székből tárcsáztam őt.

Kedves Zoltán bátyám!

A kócos kedvű vándorévek után illik némileg lassítani a tempón, persze, nem az alkotásban. Rajta tehát, veselkedj neki a magad elé tűzött és kedvedre való, nagyszerű feladatoknak. (De azért a jövő év tavaszán, Kolozsváron, a Bánffy-palotában sorra kerülő kiállításomat ugye megnyitod?).

Merthogy neked írnod kell. Szokásodhoz híven, továbbra is lankadatlan, minként teszi egy olyan valódi megszállott, aki erre a kék-fehér glóbuszra nem a szünidő számára termett. Öregfenyőd árnyékában hívogató otthonod is vár, és hűséges íróasztalod, amely hosszantartó művészeti kalandozásaid vándoridejét a Schubert-melódiák hallgatásával töltötte el. És amíg Te művészetről álmodozol, hadd libbenjenek magasba a violaszínű esti fényben felolvadó, lágyan pörgő pipafüst-karikák.

Tudom, munkád jellegénél fogva jóval gyakrabban tekintesz vissza a múltba, mint előre, a holnapba. Talán ezért sem használsz számítógépet írás céljából, hanem szívesebben pennát, kalamárist, valahogy olyanképpen, ahogy emlékirataik fogalmazásakor azt még nagy elődeink is tették. Ám ha időközben mégis előállna olyan helyzet, hogy minden papírodat teleírtad már, sohse aggódj. Elvégre húsz esztendőn át voltam szerkesztőtársad az Utunknál, így grafikusként továbbra is mindenkor segítségedre leszek. Van nálam papír tömegével, majd osztozunk rajta. Így jut belőle neked is, bőven…

Mindezek teleírásához kívánok őszinte szívvel kitartást és egészséget. A Jó Isten éltessen soká!

 

Budapest, 2017. augusztus 19.


Főoldal

2017. október 10.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Arany János szépirodalmi és esszépályázatPályázatot hirdet a Színházi Kritikusok CéheHét ország írói szerepelnek a tizedik Margó Irodalmi Fesztivál és KönyvvásáronKönyvtárlat VII. – Játékos évad
Versek
Kiss Ottó: Állatok, erdő, bátorságFilip Tamás verseiFarkas Wellmann Éva parancsolat-verseiTurai Laura versei
Prózák
Onyanyi munyu, avagy bevezetés a kútológia elméletébeAutóink egészsége mindannyiunk érdekeHajós Eszter: Virágot gyógyítaniFerdinandy György: Portréfilm
Kritikák
A csalás nem ámítás - Kürti László könyvéről A romlékony anyagon túlHáta mögött délPárkapcsolati kórkép
Esszék, tanulmányok
A dilemmás költő - Közelítések Csoóri Sándor kései verseihez Ilia Mihály: Háromszéki orvosokA radikális hasonlóság elve Csoóri Sándor költészetébenCsoóri Sándor és a „bartóki” modell
Drámák
Vörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: RendezésV á r k e r t i J u l i s k a, avagy a szerelmi bűzfészek
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA