Szentandrási-Sós Zsuzsanna
Az Univerzum árnyékában
Bereznai Péter és Lestyan-Goda János szolnoki kiállításáról
A szolnoki Zsinagóga ragyogóan fehér, fénnyel átitatott belső tere habár emlékeztet a white cube kiállítóterek letisztultságára, mégis, oszlopaival, díszítményeivel, körbefutó emeleti karzatával jóval több annál: olyan tagolt és ritmizált tér, aminek szintjei vannak, ami irányokkal rendelkezik, ahol kapcsolatban áll fenn és lent. Ez a centrális, kupolával és a fényt beengedő lanternával boltozott tér valaha – a város zsidó lakosainak imaházaként – funkcionális igényeket szolgált. Mára, ha az eredeti rendeltetését nem is lehetett, de az épületet megmentették, kívül-belül megújították, majd könnyen átlátható, elegáns terét újra a kultúra szolgálatába állították. A hely kultikus mivolta a deszakralizáción túl is átérződik: szentsége örökkön az övé, soha el nem tűnő. Ez a tény sokat hozzáad ahhoz az érzetünkhöz, miszerint az épület kiváló helyszínként szolgál Bereznai Péter grafikus, festőművész és Lestyan-Goda János szobrászművész kiállításának bemutatására.
A belső tér az alkotások elrendezését befolyásolta, festmények és szobrok méretük szerint szelektálódnak: a földszint a nagyobb méretű művek helye, a felmutatásé, a rácsodálkozásé, így a monumentális hatások befogadásáé, míg a karzat az elgondolkodásé, vagy másképp fogalmazva: a közeli szemlélés intimebb, zártabb világa, ahol magától értetődő a megtekintés sorrendje. A kettőség, avagy ellentétesség máshol is feltűnik – ez talán véletlen. Míg lenn a festmények domináns színe a fekete, a plasztikák fehér színben tűnnek fel. Ez a homogenitás a karzaton enyhébb, oldottabb, mivel e két színen túl a bronzra arany reflektál, és helyet kért a piros is. A még így is visszafogott színvilág deklarálja a célt: nem kíván hangosan szólni, elterelni a figyelmet a mondanivaló lényegétől. A figyelem felhívás nem külsődleges és attraktív, hanem gondolati elemekkel történik. Nem a szemünket, inkább az intellektusunkat szeretné megragadni.
Már a kiállítás címe is elgondolkodtató: Az Univerzum árnyékában. A két szóból álló helymeghatározás kérdéseket vet föl. Az árnyék az Univerzumon belül létezik, ennek apró szegletében, földi létünkben pedig csak a testen kívül vetül. Az árnyék sötétség a világosságban? Vagy hűst adó sziget a Naptól égetett kopár mezőn? Platóni értelemben az ideák világát sejtető valóság terepe. Hol vagyok, ha az árnyékban töltöm időmet? Az Univerzum jelentése sem egyszerűbb kérdés: a világmindenség az egységes, időtlen és felfoghatatlan tér. Még ha materiális is, átláthatatlansága és végtelenje miatt metafizikus hatást keltő éppúgy, mint a szintén végtelen, ám immateriális hit. Ha van szűk mezsgye, ahol az anyag és gondolat világa mégis összeolvad, azaz létrejön az anyagban kifejtett gondolat, az maga lesz a művészet. Az emberi kifejezés egyik legfőbb eszköze, ami időben és térben egymástól izoláltan is létező, különféle minőségű civilizációk mindegyikében jelen volt, van és lesz. A különféle rítusok, szertartások épített terei, díszítményei és tárgyai tanítanak, kifejeznek, érzelmeket keltenek és tartanak fenn, tehát fontos szerepet játszanak a hitet keresők világában. Mind ezen túl a különféle társadalmak kulturáltságának, világképének pontos lenyomatát hagyják világnézetről, gondolkodásról, ízlésről. De mi maga a művészeti tárgy készítésének legbensőbb lényege? Erről sokan, sokféleképpen fogalmazták meg gondolataikat. Talán kissé idegenül hat, de mégis idevágó Hamvas Béla sommás gondolata: „Az élet tulajdonképpeni feladata az élet metafizikai tevékenysége.” E tevékenységet sok minden kiteljesítheti, így a művészet gyakorlása, a szakrális mű gondolati és tárgyiasult létrehozása. Abban az esetben, ha az ábrázolás szándéka szerint a kép eltávolodik a figuralitástól, ontológikus, azaz a lét legáltalánosabb törvényeiről szólóvá, az időtlen térben értelmezhető objektté, intuíciókat és emóciókat keltő vizuális tanítássá válik.
Ebben a hitbéli, alkotni vágyással rendelkező világban teljesíti ki életművét a tárgyalt kiállítás mindkét szereplője. A figurális ábrázolás konkrét, naturalisztikus kifejezésmódjait tudatos, olykor ösztönös cselekedetből és célból kerüli mindkét művész, helyette az általánosra és örök érvényűre koncentrál. A művészettörténet folyamában e típusú törekvések és cselekedet mindig voltak, azok egyidősek az emberrel. Herbert Read mágikus művészetről írt sorai is pontosan jellemzik ezt a művészi magatartást: „az alkotók szándéka szerint a bennük összpontosuló és kikristályosodó érzelmek nem annyira személyesek, inkább közösségiek; a társadalomhoz nem a külső világ ábrázolása fűzi őket, még kevésbé a művész egyéni tudatának vagy érzelmeinek kifejezése, hanem az, hogy a közösségi tudat katalizátorai.” Ezt a gondolatot Read „A kubizmustól a konstruktivizmusig” című írásában jegyezte le az I. világháború előtti, avantgárd irányzatok szobrászatát ismertető értekezésében, mégis, tűpontosan érvényes a két kiállító, kortárs alkotóra is. Sőt, világos, hogy az ősi kultúrák totemszobrai is hasonló lelkiállapotok szülöttei. Ez világossá teszi, hogy egy folyamatában meglévő, stílusokon és korokon túlmutató, örökérvényű irányról van szó, ami létének egyetlen föltétele a bárminemű hit megléte. Ezen túlmutatóan minden egyéb adódó szubjektív jegy a korszakok uralkodó sítlusirányzataitól az egyes művészek személyiségéig, csak színezi ezt a vonalat.
Bereznai Péter művészetről, életről és hitről vallott filozófiája tárgyiasult gondolatokban, par excellent saját festészetében fejeződik ki. A Fekete Képek ciklus alkotásai adják jelen kiállításának gerincét. A festmények már első szemléléskor megmutatják, nem hagyományos értelemben vett táblaképek. Néhol aszimmetrikus elemekből épülnek, amik egyensúlyban vannak az egyes részek, a motívumok és színek, a fekete és fa felületek, valamint a rajtuk megjelenő motívumok és jelek mesteri elrendezésének köszönhetően. A képek, azaz a keretre feszített vásznak formái, alakzatai gyakran elhagyják a hagyományos és szigorú formájú négyzetet vagy téglalapot: több, olykor sokszögű és nem centrikus alakzatokból keletkezik felületük. Néhol faszegéllyel rendelkeznek, amik teljes fahatást eredményeznek, így csak az alapos szemlélő látja, valójában vászon hordozza a festéket. A „kép-tárgyak”-nak is nevezett festmények sok elemből épülnek föl tehát, de több tradicionális jegy is színezi karakterüket. Alapvetően meghatározza azok jellegét, hogy a szentendrei kultúra hagyományain is érlelődtek, hiszen az egyik alapvető képtípus az ikon, de nem a szó tradicionális értelmében. Egy ikon – sok évszázados múltjában – jellemzően a keresztény vallásos érzület elmélyítésében segített, először készítése, majd szemlélése közben, s rajtuk a keresztény ikonográfia szentjei jelennek meg. A tárgyalt műveken – ezzel szemben – tudatosan negligált az emberábrázolás, de amellett szorosan kötődik a transzcendenciához (amit a figurális ikonoknál a szentséget jelző dicsfény, vagy glória erősít). Fontos jellemvonása, hogy a nem csak klerikális hitbéli élményekből táplálkozó humán lélek létét demonstrálja. A vásznak alapvető festett képi elemei a természet törvényszerűségein alapuló ősi, mindig létező, nem konkrét kifejező eszközként értelmezett és alkalmazott geometrikus jel, jelek, amik, ellentétben állnak a betűk, így az írás, valamint a figurális ábrázolás könnyed érthetőségével. Ezek a geometrikus jelek nem önálló üzenetek, hanem a kép egészének immanens részei, amik színeivel oldják és ritmizálják a fekete felületeket. Nem kívánnak többek lenni önmaguknál, nem a keresztény ikonográfia jelképei, pusztán a természet adta örök harmónia szerint komponált, esztétikai élményt keltő motívumok. Ez bizonyítja, hogy a művek konstruktivizmushoz való kötődésük evidens, s mint ilyen, a természeti harmónia és az arányosság keltette szépség sallangoktól mentes kifejezői. A konstruktivitás, azaz szerkesztettség a rusztikus kidolgozottságú applikált, vagy síkban rögzített fa elemek kompozíciókon belüli elhelyezésével is kifejeződik. A nagyobb területű fa felületek régiség hatását a kopottas festés imitálja. A diagonálisan, háromszögeket formázva felhelyezett fa applikációk viszont a képen belül nyitásokat és zárásokat eredményeznek. A momunentális hatás, az Univerzummal való kapcsolat ezeknél a képeknél nyilvánul meg leginkább, itt érhető az tetten. A komponálások eredményeképpen olykor térbeli hatások és a valósnál nagyobb távolságok, azaz perspektívák is érvényesülnek, ami szintén a monumentalizmust erősítő jellemző. Mindezeket támasztja alá, segíti elő az egy szín, a fekete használata, amit a művész elsősorban a nem kívánt érzelemkeltés elkerülése miatt választott, de plusz tartalmat ad az a tény, miszerint az Univerzum, a tágas és időtlen tér alapvető színe is ez. A megalkotott monokróm felületek nagyon izgalmas festői technikákat mutatnak. A különféle módszerekkel felvitt festék néhol kalligrafikus hatást keltő, néhol ritmizálja a felületeket, de a vásznon minden esetben mély és magas felületeket idéz elő, amiken meglepően érvényesülnek a fény-árnyék hatások, minek következtében a fény is szerepet kap a művek vizuális befogadásában. A csurgatással vagy fegyelmezett firkálással történt felületalkotás tehát erősíti a minimalizált elemekkel elért térbeli hatásokat, miközben technikai kifinomultsága magas festői tudásról árulkodik, mindamellett tanúbizonyságot tesz a festői szabadságának szeretetéről. Ez a festői eljárás a tasizmushoz áll a legközelebb, annak példáját követi. A képek további szemlélésekor igen egyértelműen megfigyelhető a három elem vagy motívum egy alkotáson való gyakori megjelenítése. A hármas szám jelentése nem keresztény szimbólumként, hanem a legszilárdabb tartás, állás, tehát a bizonyosság jelképeként értelmezhető. Mindamellett tudatosan, de nem kimondottan deklarálja az isten-ember-természet szakrális hármasságának egységébe vetett hitet. A művek legkifinomultabb szakrális szimbóluma az arany szín, ami épp ezért túlmutat egyszerű kompozíciós eszközön. A festőművész ezt a színt ritkán, kimérten használta, így jelentősége, jelenlevősége annál erőteljesebb: deklarálja és nyomatékosítja az ikonikus, azaz hitbéli jelleget és tartalmat.
A képeken túl a hazai szobrászat egyik következetes alkotójának, Lestyan-Goda Jánosnak a művei kaptak helyet a térben. A Képzőművészeti Egyetemen is tanító alkotó a Kőrös partjai mellett tanulta a természet nyelvét, itt találta meg művészetének legfőbb modelljeit, a halat és a hálót. Ezek adják modelljeit, általuk fogalmazza meg érzéseit és gondolatait. Bár korábban stilizált és monolitikus formák jellemezték, mára ezek felületükben és körvonalaikban egyaránt felszakadoztak és az absztrakció irányába tolódtak. A kifejezési forma változása az anyagokkal való viszonyát is átformálta. Míg korábban gyakran használt fát és követ, azaz faragható anyagokat, mára elsősorban az önthetőségen van a hangsúly, így került előtérbe az olvasztott fém, a gipsz és a viasz. Az ezekből, valamint a vázat adó, formára hajlított hálókból létrejövő szobrok a korábban is használt motívumokat tárja elénk, de azok asszociációs játékaival az életmű eddigi egészét komplettebbé teszi. Lényeges változás, hogy a korábban zárt és tömör formák megnyitásával párhuzamosan az alkotó észrevétlenül tovább lépett saját autonóm művészetének korábbi állomásán: utat nyitott a monumentális szobrászat felé. A forma növekedése ezen túl érzelmi többletet is mutat: felszabadulttá vált és valamelyest humanizálódott a benne rejlő, az emberi érzelmeket és gondolatokat is kifejtő asszociációk és jelzők révén, mint hullámzó, örvénylő, csapongó. Lestyán-Goda János szobrai tehát a konkrét figurától messze távolodott absztrakciókká válnak, organikus és harmonikus formákká, amik a változások ellenére továbbra is a vízzel kapcsolatosak: halak, hálók, örvények, hullámok. Mind ezek hosszabb idejű vagy pillanatnyi formái a víz adta fizikális törvényszerűségeknek köszönhetően áramvonalasak és csavarodók. S az előbbiek értelmében világos, hogy habár a szobrok nem kötődnek az emberi test, vagy akár gondolatok megjelenítéséhez, mégis átjárja őket az élet, a vitalitás, a természetben rejlő, törvényszerűségeken alapuló erők, amik nem az esztétikum, sokkal inkább az expressziók megragadására vállalkoznak. (Az csak pozitívum, hogy ennek ellenére a szemnek is kellemes a látványuk, sőt, a művek nagyon igényes és elegáns posztamensei meggyőzően járulnak hozzá ehhez az érzetünkhöz.) Kompozíciói a lent-fönt, vagy a sík irányaiban terjedő távolságok egyenes, vagy enyhe ívben hajló vonalból való kiterjeszkedést jelentik. Ezek által a művek meghatározható kiinduló pontok sorával rendelkeznek. Ez egyfajta elrugaszkodási pont-sor, ahonnan az örvénylő, forgó, mozgásban lévő forma kibontakozásra képes és ez a képesség teszi a szobrokat lendületessé és impulzívvá. A legújabb, monumentális hálószobroknál lényegi elem az átláthatóság, aminek segítségével a szobrok belsejében megjelenő formák, illetve felületek is érvényesülnek. Az eddig leírtakat támasztja alá egy újfajta, merész gondolat, a bizonyos kompozíciók lebegő installálása, azaz a talajtól való elszakítása, ami a természettől kapott, transzcendenstől mentes hitet erősíti.
Az egyik legátütőbb alkotás az ez évben komponált örvénylő forma. Hatalmas, három méter magas testével, áttetsző szövetével és a posztamens hiányával légies, de mégis nagy erőket közvetítő alkotás, ami túltesz a korábbi harmonikus, természet adta lágy formákon, kissé zaklatottabb, de nem ziláltabb, hanem mélyebb érzelmeket felmutató. Míg a korábbi, és szintén a lenti térben kiállított kompozíciók erősebben kötődnek vízzel kapcsolatos asszociációkhoz, a hullámhoz, valamint haltestekhez, az Örvénynél azonban már a természet megragadásán túl beavatkozik az emberi lélek és érzelem gazdag világa: a mű humanizálódik. Habár eddig jelen sem volt, most nagy erőkkel tör be az expresszív és egyben szubjektív hatás. Felszabadító a látvány. Mint hatalmas felkiáltójel kikerülhetetlen, emlékezetes mű, az érzések opponálnak egymással.
Ha elhagyjuk a lenti teret és a karzaton szemlélődünk tovább, korábban készült alkotásokat nézhetünk meg. Ha tehát lentről haladunk felfelé, épp fordított időrendi sorrendben kapjuk a műveket, ami fordított evolúciós hatás keltő, különös élmény. Láthatunk kisebb méretű, még zárt hálós kompozíciókat szervesen illeszkedő kőposztamenseken, és amik még ennél is korábbiak, stilizált, halkszavúan előadott halformákat. Ezekben más módon van jelen a víz, a témák nem összegződnek, hanem párhuzamosan vannak jelen. A halak mozgása minimális. Vasból öntött testükön a vízfelszín hullámzásából adódó fénytörések látványa, valamint a test körül örvénylő víz hatása köszön vissza, amitől életszerű hatást keltenek.
Lestyán-Goda János a hálószobrokkal nem nyújt egyedi alkotásokat a művészettörténet számára, hiszen a XX. században folyamán többen készítettek hasonlókat. Éppúgy megtalálhatók e műfaj jeles darabjai a kubizmus és a konstruktivizmus szobrászatában, ám minden esetben valami egyedi, más szándék vezérelte az alkotókat. Sokkal inkább beszélhetünk egy technikai hasonlatosságról, mint egymás követéséről, a példák átvételéről. Így azok önálló irányzatot sosem alkottak, inkább újból és újból felbukkanó, ám igen fontos jelenség részeiként maradnak kultúránk lenyomatai.
Életrajzi összefoglaló:
Bereznai Péter
Mezőberény, 1955. február 7.
Autodidakata képzőművész. 1969–1972-ben a Mokos József által vezetett Békéscsabai Képzőművészeti Kör, majd 1972–1973-ban a Zebegényi Szőnyi István Képzőművészeti Szabadiskola hallgatója. 1975-ben Szentendrére költözik, és meghatározó alakja lesz a Szentendrei Vajda Lajos Stúdiónak. 1977-ben részt vesz a Leninvárosi Kísérleti Művésztelep munkájában, ahol társaival – Aknay János, Bernáth(y) Sándor, Bukta Imre, Holdas György, feLugossy László, Matyófalvi Matyó Gábor, ef. Zámbó István – műanyag szobrokat készít. 1980–1985 között tagja a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának, 1981-től a Szentendrei Grafikai Műhelynek. 1988–1994 között a Zebegényi Szőnyi István Képzőművészeti Szabadiskola alkalmazott grafika tanára. 2002-ben Munkácsy-díjat kap. 2014-től a Szentendrei Régi Művésztelep tagja.
A festészet mellett szobrászattal, grafikával, fotózással, valamint sokszorosító- és alkalmazott-grafikával, könyvtervezéssel is foglalkozik.
Lestyan-Goda János
Szarvas, 1972. szeptember 13.
1992–1997 között a Magyar Képzőművészeti Egyetem hallgatója, mestere Segesdi György. 2001-től ugyanitt egyetemi oktató, művésztanár. Tagja a Villa Negra Művészeti Egyesületnek.
Szobrászata szorosan kötődik szűkebb hazája, a Kőrös és holtágai partjai mellett szerzett gyermek- és ifjúkori élményeihez, a víz közelségéhez. Fő motívumai a hal, háló és vízáramlások. Művei a figuralitás határain belül maradnak, napjainkban az absztrakció irányába halad. Az autonóm szobrászat mellett köztéri művei is jelentősek, az ország több pontján megtalálhatók, például: Gróf Tisza István büszt, Mezőberény; Benedek Elek félalakos portrészobor, Hajdúböszörmény; Ybl Miklós bicentenáriumi emlékmű, Székesfehérvár, Zichy-liget; Szent János Pál pápa és Kalkuttai Szent Teréz szobrai a bicske katolikus templom főhomlokzatán; Halköz-kis téri köztéri plasztika és Szabó Lőrinc egész alakos portré, Debrecen; Reformációi Emlékmű, Budapest, Reformációi Emlékpark
Megjelent a Bárka 2017/3-as számában.
