Képzőművészet

 

Szekelyhidi_kiallitas_01.png 

 

Csáji Attila

 

A hely szelleme és a végtelen

Székelyhídi Attila kiállítása elé[1]

 

Hajdan történt, még a ’70-es évek elején. Elértük a Tisza vonalát és felhajtottunk a hídra. Kitárult előttünk a rónaság. Csutoros Sándor barátom szendergéséből felriadt, s hirtelen felélénkült: „Most értünk az igazi Magyarországra. Itt kezdődik a Tiszántúlon.” – dörmögte. „Itt nem a táj, az ember a fontos. Belénk szalad a végtelen, s szeretkezünk vele…”

A végtelennel való szeretkezés az Alföldön az érzékeny ember számára szinte megkerülhetetlen. Az ún. semmi, ha közel megyünk hozzá, megtelítődik. Méhében gazdag tartalmakat rejt. Elsőszülött gyermeke a szabadság. Székelyhidi Attila más szavakkal lényegileg ugyanazt mondta nekem hajdan még Egerben az Alföldről mint Csutoros, meggyőző erővel hangsúlyozva azt, hogy az Alföldön az ember a fontos és csendes környezete erről nem vonja el a figyelmet. Ez elmélyedést követel és egyben azt is teremt, valamint csendet, melyben oly magától értetődően válik élővé a hagyomány, mint a napfény éltető ereje a tavaszi sarjadásban.

 

Szekelyhidi_kiallitas_02.png

 

Székelyhidi Attila művészete számomra a hagyomány, a hűség, a csendes elmélyedés testet öltése, melyben a felszín alatt, helyenként azt áttörve, küzdelem zajlik, néha szinte tombolva szakítva át a burkot… A lélek békéje szétroppan, lefojtott feszültségek dúlják fel, s a csendes szeretkezést valami könyörtelen erő sodorja félre feltartóztathatatlanul. Erről a küzdelemről is vall jó néhány szürreális expresszív kép.

De a nyugodtabb, elmélyültebb hűség igénye újra és újra visszatér. És testet-öltésévé válik egy kivételes vizuális érzékenységnek, mely a felszínes nézelődő számára avíttnak tűnik, pedig inkább kortalan. A jelentéktelenség, a hétköznapiság a visszatérő motívuma: apró házak, hátsó udvar, drótkerítések részlete, fa oszlopos ámbitus, szárító kötélre vetett ruhadarab, mögötte krizantémokkal, otthonok falai, melyekbe a mulandóság már beleharapott, az emberi mulandóságé. Attila képein az ég időnként hatalmas tud lenni, s alatta csupán aprócska sáv a földi táj, becsukott ablakok üvegein tükröződő környezet-foszlányok, melyekben a zártság és a kizárhatatlan külvilág teremt egymásnak találkozót, egy felsejlő alak árnyképével. Összekulcsolt kézzel az asztal mellett ülő, töprengő agg megalázottak és megszomorítottak visszatérően, sivár sárga blokkház és sivár, behavazott táj – itt-ott apró foltokkal – ennyi az ember.

Időnként egy-egy üdítőbb pillanat, melyekben remény rejlik: egy-egy könyöklő, kedves lányalak, mélabúsan felénk fordulva kertek és erdők lombkoronáinak tompa foltjai, mögöttük – néha-néha – templomtornyok ég felé törő-mutató ujjaival. A majdnem semmi létében és a megsemmisülés tengerében fehér vitorlák...

 

Szekelyhidi_kiallitas_03.png

 

A kortalanság vágyát érzem át-áttörni ezeken a munkákon. Annak a hitnek és tudásnak a jegyében, amelyik azt vallja, hogy az igazán nagy művek egyidejűek, nem kötődhetnek évszámokhoz, stílusokhoz. Valójában nincs koruk, nincsenek kiszolgáltatva a korszerűségnek, divatnak, az igények és igénytelenségek hullámzásának. Ennek a hite benne remeg a képekben, Székelyhidi Attila vállalt, megélt magatartásában.

Jólesik számomra itt lenni és körülnézni ezekben a termekben a visszatérően rám köszönő szomorúság ellenére is. Mert frissítőleg és bizalmat gerjesztően hat rám, s remélem nem csak rám, a művekből felfakadó vizuális érzékenység magával ragadó ereje. A megfestés mikéntje és a hűség a természethez, a természetelvűséghez, az egyszerű emberhez. Dokumentumoknak is nevezhetnénk őket. Azok is, de egyben sokkal többek. Az eszközök ismertek, de Attila kivételes vizuális érzékenysége egyben fel is magasztosítja őket.

Nézzék el nekem, hogy szubjektív módon, művészként közelítem meg a munkáit, s nem művészettörténészi analízissel. Székelyhidi Attila a csendes, nyugodt elmélyedést jelenti nekem és a vállalt hagyományt, amely önmagában is sokarcú.

Amikor néhány évvel ezelőtt India legkiemelkedőbb képzőművészeti múzeumaiban szerveztem a magyar művészetet bemutató nagyszabású kiállítás sorozatot, a magyar művészet egyik jellegzetességére építettem a válogatást. Arra, hogy éppolyan nyitott a legszélsőségesebb nyugati avantgárd művészeti irányzatokra, (legyen az a koncept, vagy a minimal art, vagy posztmodern), mint az ősi hagyományokat őrző keleti filozófiákra (mint Hamvas Béla vagy Makovecz Imre), s e két pólus közt a szivárvány gazdagságát idéző sokszínűség alakult ki. Ennek a szivárványnak része Székelyhidi Attila művészete is. Nála a természetelvűség nem modoros leképzéssé züllik, hanem megtalálja a módját annak, hogy a hétköznapiság látványa megragadó, friss élménnyé nemesedjen. Az általa kezelt matéria hogyanja elvarázsolja a nézőt. Realizmus és varázslat ellentmondásnak tűnik. Pedig nem az. Gondoljunk Mednyánszky munkáira.

Egy nemzet művészetén keresztül kommunikál legteljesebben a világgal. A kultúra olyan, mint a természetben a DNS, mely az örökletes tulajdonságokat örökíti át sejtről sejtre – a kultúrát nemzedékről nemzedékre. Az okos gyarmatosítók ezért igyekszenek megszállni a kultúrát, szétzilálni identitását, lemaradás komplexussal és egyéb bilincsekkel terhelni, hogy uralmuk minél teljesebb legyen.

Hamvas Béla a magyar kultúra vonatkozásában öt géniuszról beszélt, melynek egyike az Alföld. Minden bizonnyal az „igazi Magyarország”, a „szellemi haza”, a folyamatosan tovább születő magyar kultúra ezek együttesében, transzparenciájában, ebben az egyetemességben rejlik.

 

Szekelyhidi_kiallitas_04.png

 

Ezt az egyetemes és az országhatárokon túllépő magyar kultúrát sokféleképpen lehet szolgálni, de legmeggyőzőbben úgy, ha nem stílusok rabjaként közelítünk hozzá, hanem megszabadulunk e szemlélet bilincseitől. A legfontosabb az, hogy növeljük azt az érzékenységet önmagunkban és környezetünkben is, mellyel képesek vagyunk felismerni azt, hogy melyek azok a helyi értékek, plusz hozzájárulások, amivel a magyarság gazdagítja a világ kultúráját, attól függetlenül, hogy az a lépéstartás mítoszából született, vagy a tradicionális értékekhez való ragaszkodás sugallta őket, vagy valami más. A lényeg, hogy az értékelésnél ne csupán a nyugati művészet tükörreflexei érvényesüljenek, mivel ez önmagában hamis értékrendet szül, hanem az, hogy megjelenjen az értékelt munkákban az a hozzájárulás, amit ez a föld, ez a nép képes hozzáadni a világ kultúrájához. Függetlenül attól is, hogy a Kárpát-medence vagy a világ mely táján jött létre... Az egyetemes magyar kultúrában való gondolkodás jelenünk és jövőnk egyik legfontosabb kihívása.

Kérem, tekintsék meg Székelyhidi Attila kiállítását, mely a megnyitó első mondatait idézve: a hely szelleme, a helyi lét és a végtelen szeretkezéséből született!

 

A kiállítás enteriőrfotóit Nyisztor János készítette.



[1] Elhangzott a kiállítás megnyitóján, 2017. május 18-án, a gyulai Kohán Képtár időszaki kiállítótermében. (A szerk.)


Főoldal

2017. június 16.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Versek
Marno János verseiCsontos János verseiZalán Tibor verseiCsider István Zoltán slamjei
Prózák
Kiss László: Tisztelt Miniszterelnök Úr!Kiss Judit Ágnes: A női princípiumFekete Vince humoros prózái Hagymavágás gyorsan, egyszerűen
Kritikák
Nyilvánvaló - Szakács István Péter novelláiról „Szemétdomb az egész világ”Minimalista körkép - Fekete Vince válogatott kötetérőlÁll a bál
Esszék, tanulmányok
A dilemmás költő - Közelítések Csoóri Sándor kései verseihez Ilia Mihály: Háromszéki orvosokA radikális hasonlóság elve Csoóri Sándor költészetébenCsoóri Sándor és a „bartóki” modell
Drámák
Győrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: Rendezés
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA