Fürjesi Csaba 1969-ben Salgótarjánban született. Művészetében nagy hangsúlyt kap a kísérletezés, az alapanyagok és műfajok közötti barangolás, a különböző technikák összevonására épülő egyéni eljárások alkalmazása. Munkái alapját alapos kutatások, tervezések és kontrollált kivitelezések adják. Általában sorozatokban, ciklusokban gondolkodik a grafikai sorozatoktól az installációkon keresztül a figurális fogalmazásmódokig. Kiemelkedő munkásságát számos díjjal és ösztöndíjjal elismerték. 2010-ben elnyerte a Székelyföldi Nemzetközi Grafikai Biennále fődíját, 2011-ben Santa Catalina School ösztöndíjával Salvador Dali műtermében dolgozott Montereyben. 1996 óta művészeti vezetője a Ceredi Nemzetközi Kortárs Művésztelepnek.
Fürjesi Csaba: Pillangóhatás című kiállítása
2017.04.24. – 2017.05.22.
Faur Zsófi Galéria
1114 Budapest, XI. kerület Bartók Béla út 25.
Megnyitó a Faur Zsófi Galériában
Deák Csillag
Pillangók áttetsző szárnyán
A mocsárvidéken dolgozó bangladesi és indiai emberek fejükre hátul álarcot kötöznek, hogy a hátulról támadó tigrist így is megfélemlítsék. Fürjesi Csaba Mutatvány, 2015 című képén nem látunk mocsarat, valaki, álarc nélkül vállán tartja a tigrist. Vállára nőtt az állat, nincs félem a férfi arcán. Vagy a tigris áldozat, és már nem él, lelőtték? Lehetséges. Itthon megnéztem felnagyítva a reprót és egy alig látható kis piros foltot láttam a tigris testén, és rengeteg fekete pöttyöt. Mindenki és minden tigrissé vált, vagy tigrisnek álcázza magát? Ma divatos az ilyen mintájú öltözet, de a férfi inge kockás mintázatú. Még az sem elég, a festő rányomja erre a látványra a tapétamintát is.
Mutatvány
Fürjesi Csaba a cirkuszi mutatvány világába vezetné a néző tekintetét és gondolatát? Vagy csupán szemfényvesztő illuzionista akcióját festette meg Fürjesi? …melyik a pozitív, a nehéz vagy a könnyű? (...) Csak egy dolog biztos: a nehéz-könnyű ellentét a legtitokzatosabb és legsokértelműbb az összes ellentét közül. (Milan Kundera). Káprázat az egész látvány, és káprázik is a szemünk. Szemünknek sem hihetünk? Ez az akrobata bármikor leléphet a falról, vélem. És mi van, ha az én nyakamba varrja a tigrist? Fürjesi mutatványosa hasonlít a hétköznapok dzsungelében helyt álló, próbák elé állított, kunsztokra kényszerített emberre. Kínjában csodát tesz, csodára lesz képes. Amit mutat, az nem álom, nagyon is valóságosnak hat. Itt nincs trapéz, nem lehet melléfogni, mellélépni. Fürjesi egy Sziszüphoszt is elénk varázsol, aki nem követ tart a vállán, nem követ görget, hátán egy tigrissel is két lábbal áll a földön. A férfi lábát nem látjuk, de nem is kell látnunk, a mutatvány tökéletes. Túlontúl is az.
A Sétányparancsnok, 2016 az előző kép ellentéte.
Sétányparancsnok
Lelépünk a színről, a sétányról, leégtünk, a szó szoros értelmében, az egész testünk ég. Nem látjuk a sétányt, de minek is látnánk, és mióta van egy sétánynak parancsnoka? Sétál, égő testtel is, avagy ekkora és ilyen színű lenne az aurája? A szürke háttéren mintha golyónyomok lennének, de nincs félelemre oka, parancsnokunkon nem fog a golyó, nem szalad, nem menekül, csak sétál és még mentőöve is van. De minek, kinek a mentőöv? Táskaként viszi, ez is pöttyös, mint egy labda, játék-mentőöv lenne? Ne vegyük komolyan, magunknak még sem dobhatjuk, másoknak meg már minek? Orosz István Tovarisi konyec plakátja ötlik fel bennem. Elhúzhattok, húzzatok el, vége. Fürjesi képe személyesebb, tragédiát sugall, balesetet, elsüllyedt valami. Ahogy néha az ember is elsüllyedne szégyenében. Háta mögött hagy mindent. Égő.
A kádári Magyar teória, 2015 megbukott, de nem a jólét utáni vágy, hogy a Lajtától nyugatra kifejezés egész Magyarországot lefedje.
Magyar teória
A kimerevített pillanatkép a tétlenséget, az ellentétet hozza felszínre, rejti a tapéta mögé. Hova lehet így eljutni? Sehova. Teóriában jók vagyunk és voltunk is. Találó cím. Nézem a három alakot, a nő kacéran ül a motoron, de mintha az egy-két századdal korábban használatos (elvárt) női nyeregben ülne illedelmesen, háta mögött a férfi fél fenékkel ül a gépen, ezt a magatartást is nagyon jól ismerjük, ezek után már azon se csodálkozunk, hogy valaki fordítva ül…,ezúttal a motoron, így irányítaná a motorbiciklit, fogja a kormányt, büszke, kimerevített testtartással. Telitalálat. Magyar valóság, nem csak teória.
Az eddigi képekből is látható, hogy Fürjesi a látszatok világába vezeti a nézőjét, a látszat és valóság ellentétét vizsgálja. A Tisztaszoba I., II., 2015 kép részben a ceredi művésztelep egyik projektjéhez is kapcsolódhat. Cereden a falusi házak tisztaszobáját mérték fel, milyen funkciót is töltenek be, milyen a belső világuk. A tisztaszoba számomra szakrális tér, szellemisége bizonyos mértékig a templomi belső terekhez kapcsolódik. Egyszerre intim és közösségi. (Fürjesi Csaba: Ceredi Művésztelep 1996-2010).
Tisztaszoba I.II.
Fürjesi a kiállítás diptichonján továbbfejleszti a projektet, az urak világát is meg- és felidézi. A családi idillt és a passziót, a vadászatot. Emlékezik, emlékeztet, külön világ, elkülönül a mindennapok világától. Fürjesi nem nosztalgiázik, a tapéta épp a távolságtartást jelenti, mintha egy fordított távcsövön néznénk vissza a múltba. Szép, harmonikus világ, embernek tetsző. A kutya is ül, mindenki tudja a dolgát és a helyét. Rend van. Paradoxon, hogy Fürjesi ennek a rendnek felbomlását érzékelteti velünk, nézőkkel.
Az Eredet, 2011 című kép is, ha más eszközzel és (női) figuraábrázolással, a múltba viszi a tekintetet. Kire hasonlítunk, honnan vagyunk? A portrén ábrázolt nő androgün jelenség. Az ókori mítosz szerint az ember eredetileg egynemű volt, az istenek azonban nem nézték jó szemmel a tetteit, ezért úgy döntöttek, hogy kettévágják az egynemű lényeket. Így lett férfi és nő, akik egész életükben a másik felüket keresik a világban. A portré egyik szemét fekete folt takarja. Nehéz megfejteni mi az, amit maga mögött hagyott, mi az, amit tovább ad leszármazottainak. Megjelenik az arcon a jól ismert és már szinte hiányolt Fürjesi elem, a hullám, ami megszünteti a portré statikusságát. Az eredet nyomába eredhetünk. Csakis a véletlent foghatjuk fel üzenetként. Ami szükségszerűen történik, ami várható, ami naponta ismétlődik, az néma. Csak a véletlen szól hozzánk. (Kundera)
Eredet
A kiállítás fő képe, az Elveszett páholy, 2017. Már az alkalmazott technika is a művész újítása, nem vászon, nem papír, hanem cellulózra dolgozott kép. A cellulóz a leggyakoribb vegyület az élővilágban, amely a növények vázát alkotja. Tiszta anyag, itt, mint a papír alapanyaga, akár köztes állapotot is szimbolizálhat,. A Kádár-korban háromévenként lehetett menni külföldre. Birtokolhattunk egy telket, egy autót, egy lakást. És akkor már számítottál valakinek. Senkinek. Átlag és átlagos voltál. Ez még nem a polgári világ, amit 1945 után annyian maguk mögött hagytak, kényszerből. A kép összegzi az addigi hasonló tárgyú munkákat. Emlékezés, valaminek az elvesztése, a könnyebb élet tárgyi eszközeit, miliőjét vehetjük számba a képen. Függöny, fátyol, elválasztó vonal, eltakar valamit és meg is mutat. A lét elviselhetetlen könnyűsége, írta Kundera. Anélkül, hogy tudna róla, az ember a legsötétebb reménytelenség pillanataiban is a szépség törvényei szerint komponálja életét. Álmainkban ott van ez a páholy. Onnan szemléljük a világot? Tapéta, hulló falevélként is megjelenik, valami elmúlt, vagy éppen múlik.
Szólni kell a kiállítás címéről is. Pillangóhatás. Charles Darwin mondta: “Az evolúciót pillangók szárnyára írták.” Pedig akkor még nem beszélték, nem ismerték az ún. pillangóhatást, pillangó effektust. Fürjesi képei életorganizmusok, az emlékeket erősítik meg, az elszakadt szálakat kötik, szövik újra össze, és arra is figyelmeztetnek, ennek van határa, határköve, ahol már nem lehet összekötni valamit (Emlékhatár I., 2017). Olyan erőteret ábrázol, amiben a néző is könnyen bele tudja helyezni magát. A képek formai megoldásai, a tapéták mintázatai, jelölik az emlékek mintázatát is, a struktúrát, az emlékek rácsozatát. Fürjesi emlékezet-erőket ábrázol, visz színre, azt a láthatatlan erőt keresi, amely az emlékek forrása és mozgató ereje. Vizuális nyelve összetett nyelv, rétegzett, színes, olykor elfedő nyelv. A tapéta elfed, ha fel-felszakad is, mert nem lehet másként, az emlékek elől nincs menekvésünk.
Az emlékek pillangószárnyára hagyatkozik, légiessé válik, és rádöbben, hiányzik valami. A jelenlét.
Kölüs Lajos
Határkövek
Ha saját születésünket nem is tudjuk átélni, tapasztalat híján, emlékezni tudunk rá, mások, leginkább anyánk elbeszélése alapján.
Elveszett páholy
Valami belénk rögzül a jelen múltjából, a múlt jelenéből, tudatosan és tudattalanul, agyunk elraktározza az emlékeket, szavakat, gesztusokat. Magát az időt. Fürjesi Csaba is az idő nyomába ered, tigrissel a nyakában (Mutatvány, 2015). Fritz Habeck osztrák író a Lovaglás a tigrisen (1958) című könyvében arra kereste a választ, hogyan lehet pragmatikusan élni, az ellentétek egymástól függő világában képviselni a társadalmi táborokat és osztályokat, együttműködni, egyfajta diskurzust fenntartani a kötelezettségek, úr és szolga közötti különbségek és eltérő hatalmuk tudatában.
Ki a jó magyar, ki a jó osztrák, tehetjük fel a kérdést. Fürjesi Csaba is toposzok és mítoszok világából emel be műveibe nem egy elemet, nem egy konstellációt (Eredet, 2011). A Habsburg-, a Magyarság, a Monarchia-mítosz folyamatosan jelen volt és jelen van mindennapi életünkben. Fürjesi rekonstruál, új módon rakja össze a régi toposzokat, mintha vallomásokat látnánk a Faur Zsófi Galériában (Harmónia, 2015). Fixálja a hatalmi, emberi viszonyokat, úgy a jelenben, mint a múltban, nem választja el őket egymástól (Tisztaszoba I., II., 2015).
A tradicionális formák és konzervatív vonások világát idézi meg, már-már azt gondolnám, hogy formalista rituálé keretében. Ismétel, formai bravúrokat visz végbe. Allűröket mutat, ornamentális vonásokat, mintha visszájára fordítana korábbi és jelenbeli hatalmi viszonyokat, modernséget és tradíciót, elavult eszméket, teljesíthetetlen vágyakat és illúziókat. Fürjesi többlet-jelentést rejt el képein, vállalja a közvetítő szerepét, a partnerség eszméjét és esztétikáját (Elveszett páholy, 2017). Vállalja a közepet, vagyis középen áll, a viszonyok stabilitásában látja a kölcsönös függőség ellentéteinek feloldását, harmonizálását.
Fürjesi itthon is van, meg nem is. Idegen hatások érik, más kultúra szokásai között él. Képes idegen szemmel nézni saját múltjára és jelenére. Distanciát képez, ahogy a képek is erről árulkodnak. Emlékszik, saját élményét osztja meg velünk, és az emlékek átvilágításában más kultúra figyelmét, fókuszát is beleviszi, alkalmazza. Kettős kereszttűz, kettős látás, átmenet egyik világból a másikba, az én megkettőződése. Oszcillálás, egyensúlyozás, hitének megerősítése, hogy jó úton jár. Ez nem nosztalgia-út, siránkozás, valami elmúlt, ami még bennünk nem múlt el, mert a múlt lenyomatai is vagyunk. A tradíció forrása valahol itt leledzik, az emlékezésben, annak átörökítésében, átvevésében, kódolásában.
Képeiben nyelvi kételyek bukkannak fel, válnak képi kételyekké. Nem véletlen, hogy számos képén a figurák között fiatalokat is látunk, egy új generációt, amelynek fején másként tapad a haj, de gyökerei mégis a múltba kapaszkodnak, nem tudnak tőlük szabadulni, és talán nem is akarnak. Emlékeznek, próbálják visszahívni a múltat, rendet vágni az emlékek kusza világában (Magyar teória, 2015). Mert maguk sem tagadják, hogy az emlékeink hozzánk tartoznak, és hogy mit tudunk előhívni, felidézni belőlük, emlékezéstechnika is. Néha valamiféle trauma, másoké vagy sajátunk hívja elő belőlünk a rég elfedettet.
Az identitás, az eredet felismerése, vállalása mindig is része és része volt a közép-európai ember mindennapjainak. Van, hogy mindent elfelejtünk, vagy elfelejtenénk, de nem tudjuk, valamire állandóan emlékezünk, vagy jól, vagy rosszul, a jelenség az érdekes, és nem az igazságtartalma. Az emlék lehet igaz, nem igaz, vagy a kettő közötti átmenet. Emlékeink a sajátunk, emlékekből építkezünk, emlékekből élünk. Visszafelé, mert a jelen támaszt keres, a jelen csápja a múltba ér, ott motoz, keres, hogy mit talál, és mit nem, nem mindig függ tőlünk. Jól kijöttünk egymással, a császár és én – írta az osztrák Ernst Lothar Az angyal trombitával (1947) című regényében. Ma miként jövünk ki életünk császáraival? Miként fogadjuk el az úr és szolga ki nem egyenlítődő viszonyát, harmonizálásuk kényszerét és valóságát?
Tudatunkban ott az emlékhatár (Emlékhatár II., 2017), ahol már minden egybe- és elmosódik. A határkő, ahonnan nincs tovább, csak a feledés homálya, titka. Képüresség ez, fehér papírlap, nincs ráírva semmi. Szűz és tiszta. Az üres teret kitöltjük, fantáziánkkal. Nevet adunk a hiányzó emléknek, megnevezzük, megteremtjük. Testet adunk neki, fizikai testet, hogy ezzel segítsük az emlékek láncolatát megalkotni. Pótlunk, kiegészítünk valamit, eseménysort, viszonyt, időt és teret. Elképzeljük, a mindennapiság terébe vonjuk, mint a többi, felidézhető emlékeket. Viszonyunkat a világhoz, családunkhoz, ahhoz a léthez, amely adatott, külvárosban, belvárosban, falun, vidéken. A belső térre emlékszünk, szobánk, nappalink világára, színeire, tárgyaira. Ott voltunk, most is jelen vagyunk. Milyen volt? Olyan, nem mindig látjuk tisztán a felidézett teret és időt. Egybemosódnak a tárgyak, a falak. Emlékekre vadászunk.
Az emlékezéssel, a fixációval organikus egységünket keressük és állítjuk helyre, őrizzük meg. Az emlék tudás is, információ is. Akit fejbe vernek, néha nem emlékszik semmire, szinte minden kihull az emlékezetéből. Aki lakóhelyet, szülőhelyet vált, vagyis elhagyja azt a teret, ahol sokáig élt, ahová emlékek sora köti, kényszerből, önszántából, mindegy, kiszakad valahonnan, megszűnik léte folyamatossága, a beágyazottsága, létrejön egyfajta interregnum, szakadás, valami törés következik be az emlékezésben, mint Diego Marani: Új finn nyelvtan című tanmeséjében (Park Kiadó, 2013). Már nem elég a pillantás, mint régen, hogy ránézzen valamire, hogy így azonosítsa magát, a régi időt és teret, viszonyt.
Az emlékezésben ott az Én, ahogy megragadja önmagát, felidézi, felépíti, követi önmagát, a lépéseket, eseményeket. Gondolkodik és emlékezik. Emlékezem, tehát vagyok. Emlékek nélkül senki sem vagyok.
Emlékhatár I.
Az emlékezet tükör is, gyakran elébe állunk, szemérmesen és szemérmetlenül is. Elfojtjuk emlékeinket, kivörösödik az arcunk, ahogy valamire emlékezünk, ami nagyon érint, amit szégyellenénk másokkal megosztani. Égünk, leégünk, pusztán az emlékektől, amiket felidézünk (Sétányparancsnok, 2016). Forgolódunk az ágyunkban, álmodunk és emlékezünk, az emlék összeforr az álommal, ott teljesedik ki, születik újjá. Már-már reinkarnálódunk.
Fürjesi emlékezik, homályosan, áttetszően, finoman, lehelettel, szinte írni tudnánk a bepárásodott üvegablakra az ujjunkkal. Nem írunk, csak fejben. És közben keressük az igaz szót, amiről Diego Marani említett könyvében így ír: Az élet és halál közti különbség csakis abban érthető tetten. Az emlék elválaszthatatlan a szótól. A szó rávilágít a dolgokra. Tanuld meg a szót, és visszatér az emlékezet. Én is keresem a szót, miként az Illés együttestől is hallottuk: Keresem a szót (1969). Elmondva másként hat minden. Fürjesi képei elmondhatatlanok, tetten ér valamit, az élet és halál, az emlékezet foszlányai között. És ez a valami nem intézhető el egyetlen kézlegyintéssel, vállrándítással, egy esszével sem. Kérdés, megtaláljuk-e az igaz szót?
Az ember szabadsága az emlék és az emlékezés joga, lehetősége. Hogy meg is őrízheti emlékeit, foglya lehet azoknak. Nem kell beszélnie róluk. Emlék-sebek, gyógyítani kell, még ha olykor gyógyíthatatlanok is. Az emlékek és az emlékezés szabadsága az ember szellemi voltát és szellemi tevékenységét bizonyítja. Az emlék az ember DNS molekulája, önazonosságát hordozza az emlék. A határköveket, amelyek földbe leásva a határ szélét jelölik. Olykor mégis túl kell lépni rajtuk. Fürjesi Csaba is erre tesz kísérletet, immár közel egy évtizede és konok következetességgel.
