Ingo Glass és Jovián György Konstruktív destruktív című kiállítása
2017.04.06. – 2017.04.29.
Szép Három Közösségi Tér
1053 Budapest, Szép utca 1/b.
Jovián György (Szilágysomlyó, 1951) Munkácsy Mihály-díjas erdélyi magyar festőművész és grafikus. A Magyar Művészeti Akadémia Képzőművészeti Tagozatának tagja (2007). Festő és grafikus művészete az új eklektikához áll közel, különböző korábbi stíluskorszakokra épül művészete. Finom kimunkáltság, a részletek gazdag kidolgozása jellemzi képeit, melyek által előadja mitologikus, filozofikus vagy akár mindennapi mondanivalóit. A színek és a fények megfeleltetése, a fényképek bevonása és egy sajátos absztrakció teszi teljessé festői, grafikusi eszköztárát; sorozatok jeles alkotója.
A közel három évtizedet Münchenben, ma Budapesten élő Ingo Glass (Temesvár, 1941) a hatvanas évek végétől dolgozik a konstruktivizmus, a kilencvenes évek második felétől pedig a geometriai perfekcionizmus jegyében. A kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán 1967-ben szobrászként és művészettörténészként diplomázott. Hatalmas köztéri struktúráinál a karcsú lábszárakból induló támaszok az ég felé törve testesebbé válnak, optikai hangsúlyuk dacol a gravitációval. Glass látásmódját már ekkor a szerkezet puszta vázára törekvő figyelem, minden felesleges díszítmény elhagyására való törekvés jellemezte.
Deák Csillag
Formabontók, építők
Enterieur
Nem roncsbúvár szafarin vagyunk. Nem is egy távoli jövőben. Eufóriában úszhatunk, a látvány csodájában. Jovián mélyen behatol a roncsba, a felszín mögé. A roncs auráját keresi, kutatja. Eszembe jut a Fermi-paradoxon, amely szerint a világegyetem nagyságának és korának figyelembe vételével arra a következtetésre juthatunk, hogy a Földön kívül is létezniük kell technikailag fejlett civilizációknak. Mivel azonban ezt a következtetést bizonyítékokkal eddig nem sikerült alátámasztani, úgy tűnik, ellentmondásba ütközünk. A Szépháromban látható két művész alkotásait tekintve is ellentmondást fedezhetünk fel. A geometria világa áttekinthető, már-már átlátszó, de miként következik belőle Jovián által megálmodott, színnel és formával jellemzett valóság, a pusztulás tere és helye, a technikai civilizáció? Miként van és nincs jelen a geometria Jovián György képein, és miként lehet összekötni Ingo Glass absztrakt műveit az enyészettel, a civilizáció és környezetszennyeződés világával?
Jovián nem az űrbe vezeti tekintetünket, nem az űrszeméttel szembesít bennünket, hanem a földi lét abszurd és természetes jelenségével, a roncsteleppel, ami nem csupán szeméthalom (Bontás XI.2013-14).
A királypingvinek összebújnak a sarki hidegben, egyenként mind meghalnának. Jovián tárgyai is összebújnak, túlélni igyekeznek, vagyis a Jovián-paradaxon szerint az élettelen tárgyak is élnek, pompázatos együttest alkotnak. Még akkor is, ha idegennek látjuk ezt a jelenséget, kevés örömmel tölthet el a tudat, hogy tárgyaink így végzik, pusztulnak, kopnak, elhajlanak, kiszakad a belsejük. Véreznek, ha vért nem is látunk (Tanulmány a háborúhoz,2015).
Kivérzenek, elszíneződnek, funkciójukat vesztik. Elégnek, gyakran elégetik (nem mindig energianyerés céljából) befejezték földi pályafutásukat, már nem az ember oldalán állnak, inkább az emberi létezést nehezítik, akadályozzák, szennyezik a környezetünket. Látványelvű művészetről van szó, Jovián a tér és tömeg, fény és árnyék viszonyát, kontrasztjait vizsgálja dinamikus és statikus formaellentéteken át, miközben a vászon felületét mívesen kidolgozza (Tanulmány a romokhoz 6-2014).
Ingo Glass műveiben az együttállást tapasztaljuk és fedezzük fel, ahogy a háromszög, a kör és a négyzet egymásra nyitódik, önmagukat szülik meg, mintha magát az ősnemzést látnánk, a semmiből való világra jövetelt, a genezist (A kör pozitív és negatív dialógusa,2010).
Jovián képein béke honol, ha nyugtalanságot is látunk a tárgyak viszonyában, egymáshoz való helyeztükben. Zsigereket veszünk észre, belsőt és külsőt, mintha a bőr alá pillantanánk be, a gyomrunk belsejébe, csontig hatolóan. Lerongyolódott embereket nem látunk, de lerongyolódott tárgyakat igen (Tanulmány a romokhoz 4-2013). Szegényes és szomorú világ, védtelen, kiszolgáltatott. Sőt embertelen. Ez a másik Jovián-paradoxon. Ember által készített tárgyak az ember ellen fordulnak. Korábban szolgálták az embert, legyen az épület, vastraverz, fogó, kerék, drótköteg, fémhuzal. Hogy ez a roncstelep számos embert eltart, mintha Eldorádó lenne? Bányásszák, válogatják, sőt őrzik, védik, idegen ne juthasson csak úgy hozzájuk (Tanulmány a bontáshoz XVII.2016).
Lerabolt világ ez, a fogyasztói társadalom sírhalma, sírhantja, drótokból, kibelezett tárgyakból. Keresztet vethetünk rá. Itt Murphy törvényét látjuk, ami el tud romlani, az el is romlik.
Ingo Glass absztrakt világa is tele feszültséggel, dinamizmussal, csak látszólag egyszerű világ ez, egyszerűségében van a hatalma, kimeríthetetlensége (Geschützte Trinitas, Védett Szentháromság2012). Jovián világa is kimeríthetetlen, végtelen, ha sorozata elbódítja is az embert, mintha ugyanazt látnánk, csak másként. Nem Borghes könyvtári világát idézi, ám valahol rokon Borghes világával, a tudással, a betűkkel, sorokkal, lapokkal.
Érdekes egybeesés, akár szinkronicitásnak is nevezhetném, hogy a kiállításról hazatérve, késő este Orcsik Roland, kortárs író Fantomkommandó című regényét kezdetem olvasni, ahol az első fejezetben négy-öt oldal a hulladékról, roncstelepről, a hulladék nem konvencionális felhasználásáról, megmentéséről, szól. A főhős a vasakból hangszert készít. Az író leírásait Jovián képei alá is beilleszthetnénk: A vasak olyanok lettek számomra, mint az erotika: titokban gyönyörködtem bennük...Percekig figyeltem a körülöttem lévő acélkompozíció csendjét. A különböző formában heverő tárgyak összefüggő rendszert rajzoltak ki. Ez a látvány megbontott, és többszintű teret mutatott… Naponta játszottam a hulladékhangszereimen, míg szüleim dolgoztak. Közben egyre inkább érzékeltem, a vas olyan, mint a növény, csupa ösztönös és érzelmi rezgés… Amikor megérintem a vasat, a meteoritok, a Föld magjának fájdalmát, vágyát hallom. A bőröm alatt rejtőző részleteket.
Jovián tárgyaiban emberi tudás lapul, rejtőzködik, csak elfedi előlünk a látott tárgyak funkciót vesztett kinézete. A felszínt látjuk, a használhatatlanságot, de ebben a használhatatlanságban ott van a tárgyakat létrehívó emberi elme és kéz, azaz tudás, technikai civilizáció (Bontás XVII.2016).
A túlhajtás, hogy minden tárgy egyre rövidebb életszakaszt bír el, egyre hamarabb vesztik el értéküket, fizikai kopásuk előtt. Az életgörbe egyre rövidebb, hozzászokunk, elfogadjuk, lecseréljük a megunt tárgyakat. Jovián harmadik paradoxona, hogy itt közvetve, áthallásosan ember életéről is szó van, bár időben egyre hosszabb életkort élhetünk meg, viszont az emberi tudásnak is rövidül a ciklusa, egyre gyorsabban avul el. Az ember helyébe a mesterséges intelligencia lép. Ezt nem állítja Jovián, de a képeinek világa ezt sugallja, valami az ember fölé nő. A roncs, a pusztulás.
Ingo Glass művei nem roncsolódnak, forma alakul át formává, alkot szimbiózist egy másik tárggyal, elemmel (A szabad kör, 1999, Ingo Glass Szobor út, Vaterstetten). Számomra a térkivágatoknak, a hiányzó formáknak is nagy jelentőségük van – mondja Ingo Glass –, a levegő is teret jelent és jelentőséget kap az alkotásaimban! Glass az összetartozást, de a sokszínűséget, a variáció sokféleségét hangsúlyozza, miként a világ is sokszínű, formailag kimeríthetetlen. Stabil világot sugall, öntörvényűt és szabad létezést elviselő, igenlő világot 6.sz kép (Domináns négyszög, 2012). A színek is fontosak, a piros a tökéletesség, az őselem, a szerelem, és erotika, itt a körrel párosul a sárga a hármas szám misztikája, vagy akár szerelmi háromszög és irigység, szög, szórás és napfény is, míg a négyzet a hűvös kék színnel a bekeretezést, a stabilitást, de a transzcendenciát is felidézi (Domináns háromszög, 2012,). A piros-sárga-kék. alapszínek, és felötlik bennem, hogy ezek elhagyott szülőföldünk zászlószínei is. Glass művei képmások is, már-már azt mondanám, hogy DNS molekulák, örökséget, a jövőt magukban hordozók (Négyszög átalakulása,2010). Törvényt hirdetnek és hordoznak, meghatározottak és ez a meghatározottság nem determinisztikus. Valamitől mindig eltér az egyik forma. Tükröződnek, de nem másolnak, ellentmondanak egymásnak, és ez az ellentmondás az, ami összeköti őket az emberi élettel, mert felismerhető bennük az egyediség, a magány, az összetartozás, a kiválás és elválás is.
Ingo Glass alapidomai (kör-négyzet-háromszög) és a három alapszíne (piros, kék, sárga) felesleg nélküliek, míg Jovián bontásai, tanulmányai a felesleget mutatják és a hiányt. Mindketten mégis a teljességet ábrázolják, Ingo Glassnál az egy sokszorozódik meg, míg Jovián halmazai a sokaságot fogják egybe és bontják részleteire. Mindkét világ strukturált és alternatív, párhuzamos valóságként is felfogható. Átjárhatóságuk felfedezése teszi izgalmassá a kiállítást.
Kölüs Lajos
Az enyészeten innen és túl
Minden tárgy, forma elenyészik egyszer, darabjaira hull, elvásik, rozsdásodik, vetemedik, föld alatt és föld felett. A pusztulás jegyeit és jelenségeit látjuk Jovián György festményein, és nem a tigrisbőrt, a polgári világ enteriőrjeit, szobabelsőt, kerti mulatságot, hanem tárgy együttesek végét, az idő lomha múlását, magát a végzetet. (Tanulmány a romokhoz 4-2013)
Színesben és kompozícióba rendezve. Nem a lomtalanítás pillanatát rögzítik a festmények, hiszen itt nincs lomtalanító, guberáló, az sincs, aki szabadulni akar a látott tárgyakról. Jovián csendéletei szembe mennek a halakat, meglőtt madarakat, trópusi gyümölcsöket, zöldségeket mutató képekkel. Bár ugyanazzal a művészi feladattal néz ő is szembe. Színek és formák, rendezett állapota, a véletlen megidézése, megformálása, hogy itt a sorsot, tárgyak sorsát és magát az emberi sorsot is látjuk, ahogy egymáson és egymás mellett hevernek a tárgyak, céljukat, hasznosságuk idejét kitöltve, betöltve. A kihalás szimbólumait látjuk, a történet végét, az ember hiányát, miközben minden tárgyhoz valami emlék tapad, valami műszaki megoldás, titok, hogyan is működött és meddig. Nincs jótállás már, garancia sincs, csak telep, zsúfolt tér, összerántva, színben és rendben. Senki sem akarja megjavítani őket.
A junk culture (hulladék-, ill. szemétkultúra) kifejezés az 1950-es években született. Olyan műveket jelölt, amelyek a modern tömegtársadalmak fogyasztói mechanizmusa által elhasznált tárgyakból, hulladék anyagokból készültek. A második világháború után számos képzőművész a junk culture jegyében alkotott: mindenekelőtt az újrealisták, Edward Kienholz, Paul Thek és Bruce Conner environment-jeire, a 60-as évek végétől pedig elsősorban az arte povera elnevezésű irányzat képviselőire gondolok. Konok Tamás Roncstelep című képén (1961) a kidobott tárgyak organikus szövevénnyé válnak, egyúttal a tájelemek vízszintes sávokká, trapéz és háromszög alakú formákká egyszerűsödnek. Bukta Imre facsonkok roncstelepét ábrázolja számos művében, a láncfűrésszel is jelezve az ember felelősségét az elhagyott tájért, de eszembe jut Beuys The Pack c. sorozata, a mikrobuszból kiömlenek az alkatrészek. Tarantino filmje, a Pulp Fictiont egy egész junk civilizációról szól, ebben a világban lakunk, használjuk és kihasználjuk, elfogadjuk, és olykor mulatunk rajta. Ahogy Jovián képein is ott a rejtett irónia, a túlhajtott világé, miként a rút és a sokkoló, provokáló látványban is észrevenni az emberi szabadság és függetlenség utáni vágyat, az elidegenedést, az eltárgyiasulást, a reménytelenséget. (Tanulmány a romokhoz, 6-2014)
Csak látszólag feszülnek a képei Ingo Glass geometrikus formáival szemben. Ott is a tér, a forma, a hiány és a lyuk, a nyitott világ, szellőjárás a tét (A szabad kör, 1999, Ingo Glass Szobor út, Vaterstetten). Glass redukál, a végtelenségig, néhány elemből, körből, négyzetből, háromszögből (Tisztelet a körnek, 2010). Egy anyagból, felületből. Variál, miközben nem tesz mást, mint kihasít valamit, elforgat, kiforgat, összeilleszt. Ahogy a kör megszűnik, beleolvad a négyzet keretébe, ahogy a háromszög kinyitja a teret, átláthatóvá, átjárhatóvá téve az addig zárt felületet, anyagot (Geschützte Trinitas,Védett Szentháromság2012).
Glass átjárókat épít, ki-bejárhatunk, szabadoknak érezhetjük magunkat ebben a tárgyi világban (Négyszög átalakulása,2010).
A végtelent hívja segítségül, a limest, mintha a folyónak sosem lelnénk meg a túlpartját. Ez nem az enyészet világa, itt minden örök és változó, nincs idő és nincs elmúlás sem. Ám a formák váltakozása jelzi, a csend csak látszólagos, bújtatott, újabb formák jönnek létre, fonódnak egybe és válnak el egymástól. Tűz ég, piroslik a nap, kékbe olvad az ég, sárgul a birs. Fenti és lenti világ szövődik egybe, nap száll le a földre, a kék ég hever a fűre. A távolság szűnik meg, a nyitott formák körjáratok is, zeg-zugosak, transzparensek.
Jovián is a formákat keresi (Tanulmány a romokhoz 4-2013). Az enyészet harmóniáját, természetességét hangsúlyozza, hogy csak látszólag idegen ez az embertől. Miközben a halál az életünk része, nincs élet halál nélkül, halál sincs élet nélkül. A csendes poklot mutatja Jovián, ahogy rozsdásodik valami, kettészakad, kiszakad, bomlik és omlik. A bontóműhelyek részei az életünknek, keresünk egy karburátort, egy csavart, valamiféle vasanyagot, itt fogjuk megtalálni. Az enyészetre szorulunk, tőlünk függetlenül végzi a dolgát, adja meg egy-egy formának a végső alakját. Felismerhetőek ezek a formák, azonosítani tudjuk őket, vagy igyekszünk ezt tenni. Felismerni, mit is látunk. Jovián csele, hogy az ő szemével láttatja azt a világot, amivel időnként szembesülünk. Mi is el-elrakunk tárgyakat, őrizzük őket. Többnyire céllal, de nem mindig. Az ösztön is bele-beleszól, meg a tapasztalat, hogy ha valamit őrzünk, az nem véletlenül történik, mert időnként épp az őrzött tárgyra, roncsra van szükségünk. Rá vagyunk utalva. Utalványozzuk az enyészetet.
Jovián lépésről lépésre cserkészi be a roncstelepet, a látványt (Bontás XVII.). Nem ámbráns cetet látunk, nem is furcsa állatokat, miként Henri Rousseau, a szürrealizmus előfutárja képein. Látomásait úgy ábrázolta, mint a leghétköznapibb valóságot. Jovián képein is dzsungelt látunk (Tanulmány a bontáshoz XVII.2016). A tárgyak a színükkel válnak elevenné, és a tárgyak elrendezésével, kiemelésével, Jovián ellentétek és kontrasztok feszültségét teremti meg a vásznakon. Jovián – miként Henri Rousseau - buja, rendkívül részletgazdag dzsungelképeket fest. A képek láttán felidéződik bennem Mad Max filmek világa. Világégést és posztapokaliptikus történetet sugallnak a képek. A nyers, brutális valóságot látjuk, kissé felpuhítva, mert az enyészet puhává tesz, rozsdává. Jovián nem utópiát fest, hanem annak ellentétét, disztópiát, negatív jövőképet. Katasztrófa-túrizmus helyeit látjuk. Vagy hulladékgazdálkodást (Bontás XI. 2013-14)? Minden ecsetvonás a helyén van, ahol folynia kell a festéknek, ott folyik, ahol összeérnek a tárgyak, a festékfoltok is ezt teszik. A formák húsvéti roncsderbijét látjuk, nincs mozgás, csak csendes fojtogatás és halódás. Sebeket látunk, amik már nem gyógyulnak be többé. Már nem kell vigyáznunk a tárgyak épségére, mert elvesztették formájukat, jóságukat. Kiszenvedtek, vagy épp most múlnak el örökre. A civilizáció válságát látjuk. A roncsderbi lényege, hogy hulladékokból építenek valami szent őrültséget. Mozgó tárgyat. Szürreálisan csapong Jovián képzelete, mintha álmodna, és álmát festené meg (Tanulmány a romokhoz 6-2014-). Az álmok logikáját, érzékiségét látjuk?
Ingo Glass univerzumot rak össze (A kör pozitív és negatív dialógusa, 2010), néhány elemből. Szétszedi, részekre bontja az univerzumot, majd másként rakja össze. (Ingo Glass és szobra: A női erősség szimbóluma)
Jovián az univerzum részleteit keresi, és egyfajta rendbe fogja össze ezeket a részeket. Maga is univerzumot hoz létre. A roncs groteszk univerzumát, rábízva magát a látvány erejére. Csendéletet és tájképet alkot, a roncs csendéletét és tájképét. Nála semmi sem ok nélkül alaktalan vagy amorf. A tárgyak szubsztanciáját hangsúlyozza, a létezés sokszínűségét és elevenségét. Érzelmes világ ez, lúg nélküli. Emberközpontú roncstelep. Szimbolikusan az emberi sorsok, helyzetek színes-fényes-barnaszínű roncstelepét látjuk. Ingo Glass a világ egyensúlyi pontjait, az anyag súlytalanságát keresi-kutatja. Amit talál és felfed, a tér sokoldalúsága, függősége, határolt határtalansága.
