Szüts Miklós (1945, Budapest) festőművész, 1967–1973 között a Képzőművészeti Főiskola, festő-, illetve sokszorosító grafika szakán tanult. Első önálló kiállításán nagyméretű linóleummetszeteket állított ki, majd többnyire nagyméretű lírai nonfiguratív képeket festett. 1983-tól pasztell-kollázsokat kezdett készíteni. Fokozatosan tért vissza az olajfestéshez: a 80-as évek végén készültek sötét, monumentális kollázsai, majd nonfiguratív vásznai. 1990 tavaszán gyökeres változás történt képei témájában és méretében egyaránt: kis (50×50 cm-es), többnyire világos tónusú csendéleteket festett. Néhány év után megnőtt a képek mérete, és ezzel egyúttal a téma is némileg változott: a csendéletek enteriőrökbe kerültek, (cigánytelepi szobák, hajléktalan-szállások, kispolgári vagy szegényparaszt szobák-konyhák). 1998-ban ismét témát váltott: lakótelepi sorozatokat készített. Az ezredfordulótól képeinek témája kibővült: ódon bérházak tűzfalai, hajnali napsütötte utca ellenfényben, romos párizsi házak jelentek meg alkotásaiban. Szüts Miklós munkái az elmúlt 30 évben szerepeltek minden nagyobb országos tárlaton, bel- és külföldön 30 önálló kiállítása volt, például Bergenben, Stockholmban, Párizsban, Rómában, Bukarestben, Varsóban.
Szüts Miklós Szüts 2017 című kiállítása
2017.02.11. – 2017.03.19.
Kiscelli Múzeum
1037 Budapest, Kiscelli utca 108.
Szüts Miklós és felesége, Vojnich Erzsébet
festőművész a megnyitón
Deák Csillag
Lehet, hogy ez már a mennyország?
– írta Váli Dezső a naplójába 2007. szeptember 4. -én, annak kapcsán, hogy táviratot kapott az ABBÁ-s Agnetha Fältskogtól: olvasta a blogomban, hogy szívesen sétálnék vele a Harangvölgyben. Azt írja, holnap indul, addig gyakoroljam a tenkjúfordömjúzikot, hogy séta közben együtt dúdolhassuk. Lehet, hogy ez már a mennyország? A napló említett szövegét Szüts Miklós olvasta fel Váli kiállításának megnyitószövegeként 2007. novemberében. Új helyzet van, a Kiscelli Múzeumban, ahol Szüts Miklós akvarelljei láthatók. Most zene nyitja meg a kiállítást, méltó a helyszínhez. Nincs szükség szavakra. Váli Dezső idézett mondata ma is aktuális, mennyországgá vált a Templomtér.
Kincses Gyula felvétele
A sötétségből haladunk a világosságba, az égbe. Talán a mennybe. Karcsú, fiatal fák nyúlnak fölfele, nincs lombjuk. Az ágak tartják az ég ködét, homályát.
Kincses Gyula felvétele
Út a semmibe, valami elveszett, valami nincs meg. A tökéletesség csendje, rátalálás a lelki békére, önmagunk elfogadására, nem azt látjuk, amit szeretnénk látni, hanem azt, amit kell, a lehetőséget, a világ egylényegűségét, a természet erejét és kiterjedését. Az ember beleolvad a természetbe. A szabadság melankóliáját, a szépség utáni vágyat, a ködös figyelmet, az áthatolhatatlanságot is hordozzák a képek. A fa kiválik, az erdő sötét marad, rejtekhely, az ismeretlen világ helye.
A köd a földre lapul, fölötte még a sötétség uralkodik, a fényesség halvány, de valóságos, tejszerű, átlátszó, foltos, térben kiterjedő, nem lehet elnyomni, nem lehet megszüntetni. A dombhát mögött a fényesség, a világosság egyre halványul, szürkül. Szürkületi zóna. Szürkületben lát legkevésbé az ember, könnyen vét hibát, balesetet okoz, akaratlanul is. A szürkeség és feketeség közé ékelődik a világosság, éket ver közéjük. A fekete és a fehér felület mellett a szürke az uralkodó felület. Bádogdob, mintha szólna, nem lehet elhalkítani. El kell viselni. A távoli naplemente szürke, még világosság van, élet van. Lassan felfogjuk a reggeli harang hangját, misére hív.
Homokvihar, két napot látunk, vagy az egyik a hold lenne? Mint macskaszem világítanak. A sötétség óceánján járunk, felhőkbe hajolhatunk, a dombhát jobboldalt lezárja tekintetünket, áthatolhatatlan a tér, tömören sötét, nem látni a kiutat, utat sem látni, és utast sem. Összehajolnak a rések, a dombok, a völgyek, a mélyedések, mégis valahol elválasztódnak egymástól, megmaradnak a tónusbeli különbségek. Lombos ágak, a remény ágai és lombjai, vihar előtt, elhomályosul a nap, még megjelenik a sejtelmes, megszűrt fény, mindenki fénye. Az összetartozás erejét és érzését látjuk, ismerjük fel a képben. Feltűnik egy barna sáv is, felhő, fekete a föld felett, fekete a mennybolt is.
A Templomtér sajátja a vakolatlan falfelület. Ez a kép a szürkeség felé halad, hasonul a falhoz is, beleolvad a falba. A perspektíva most a szürke horizont, látványosság nélkül. Egy magányos fa, az égbe szökik a lombjával, egymásba mosódnak a formák és a motívumok.
Kincses Gyula felvétele
Mintha egy zsiráf lábát látnánk, gubancol a jelen, a múltat hívja segítségül, homály van, elhallgatjuk, hogy mit látunk, mert képtelenség várni és meghallgatni valamit, valakit. Néhány kis fa, szálkásak, sorba rendezettek, nem törte össze őket a szél, a vihar, magasba törnek lombjai. Tejköd. Tejfoggal kőbe mért haraptál. Ködszurkáló. Az elhallgatott csend megszólal. A háttérben élet van, csak nem látjuk. A lombos, öregedő, vihar vert fa törzsével kissé elhajlik, él, semmi sem törte meg. Súlya van árnyékának, mozdulatának. Nem a magányos cédrust, nem a végtusát, hanem az örökséget és a megmaradás szimbólumát látjuk közelről, a rövid látó szem homályosságával.
Kincses Gyula felvétele
Két fa, nyurgák, lombjuk összeér a magasban, harc az életért, szomjúságuk közös, földben gyökeredzik.
Az első teremben molinóként ragyogtatja színeit két vászon (diptichon), sávokra osztva a felületet, a világosság és a sötétség harcát, változását és összhangját látjuk. A színek is megjelennek, barnás vörös, a hosszúkás vászon közepén a fehér a vízválasztó.
Kincses Gyula felvétele
A Mönch am Meer, 2013 című képen a tengerpart megszűnik, felszívódik a ködbe, a fehérségbe, minden ideiglenesnek tűnik, az élet is, belevész a tengerbe, az ár-apályba, a Hold játékába.
Majd távolabb egy hat osztatú szalagsáv, a sötét erős tónusával, a fehér szürkébe olvadásával.
Szüts olyan világot teremtett, amely a pillanat szülötte, titáni világ, elpusztíthatatlan. Miként a menny és a pokol is, összetartoznak, nem tudni biztosan, hol kötünk ki majd életünk végén. Emléknyomok ezek a festmények, lenyomatai egy érzékeny elmének. Tájképek, a szürke magyar valósággal, a hitetlenséghez hajló kíváncsisággal, amit látunk, amit érzünk, valahol utat tör magának. Nem látunk ködmönöket, sem ködmönös embereket, ködöt viszont igen. A köd olyan réteges felépítésű felhő, melynek alapja a földfelszínt éri. Szüts a felhőkből a földre szállt, a földre lépett. Nem vihart kavart, nem vizet fakasztott, csak engedett az elemek hatásának, formáló erejének.
Ecsetvonásait nem robotkar helyettesíti, maga mozgatja az ecsetet, határol és köt össze felületet, textúrát. Helyben van és időben. A szélnek van iránya, a Szüts akvarelloknak nincs. Léteznek, esetlegesen és tudatos szándékból fakadóan. A festő rátalált – ez idő szerint – a vízfestésre. Akvarellben nyomul. Rábukott, mint gyöngytyúk a meleg takonyra. Koldus a fagarasra. Vérmedve a telt szúnyogra. Hát igen, így megy ez, ha valakinek korszaka van. Ez is, gondolta Esti, milyen jó, hogy a festőknek van korszakuk, kék korszak, meg ilyesmi. Írók ritkábban korszakolnak így, vagy csak magukban, nem mondják – kár. (Esterházy Péter: Most jut eszembe, mégis van művészet – részlet)
Felkiáltások is ezek a festmények, éjszaki kiáltások, torokhangon, fojtott hangon, olykor csak az ajkak mozognak, nincs hang. Hang nélküli festményeket látunk. A teljesség darabjait fogja egybe, a tér egy-egy szeletében mutatja fel a világot, az ismeretlent, a végzetet. Mert ebben a fekete-fehér-szürke világban otthonos a végzet. Az elmúlás.
Szüts nem remete, nem vonul ki a világból, inkább világot hoz létre, és felénk fordul, mutatja, mit érez, mit lát. Jelen időben. És felteszi önmagának a kérdést: Lehet, hogy ez már a mennyország? Színtelenség és gesztus kapcsolódik egybe, emberi gesztus, a szelídség gesztusa. A felületek meg nem valósult álmok felületei, darabjai, szegélyei, mintázatai. A bergmani Csend-del szemben Szüts nyelve érhető, felfogható. A halál csendje is ott lapul a vásznon. A japán hírhedett népszokás szerint az öregeket hetvenéves koruk felett kitették a hegytetőre. Szüts hetvenév felett is alkot, dacol az idővel, a tölgyfák hegyével, a szokásokkal. Úttalan utakat keres, talál, nem menekül, sem önmaga, sem a világ elől. Zarándokol. Fától fáig, bokortól bokorig. Mintha azt kérdezné tőlük, hogy ott maradhat-e velük, a közelükben, a gyökereknél. Áttetszően.
Kölüs Lajos
Légi költészet füst nélkül
Kapaszkodik a tenger, fejünk fölé nőtt, felnézünk rá, fekete-fehér. A vízfestéknél a papír szövete és tónusa elegyedik a festék színeivel, s ez a fénynek és a mélységnek lélegzetelállító illúzióját kelti. Eltűnt a kékség, a türkizkék, eltűnt a zöld is. Nincs vízözön, ez a tenger nagyon illedelmes, függőlegesen áll, kissé meg-megdől, de tartja magát. Itt nincs cunami sem, kivéve talán a megnyitón látott embertömeget, a tömeg sodrása, áramlása, mint valami mélytengeri áramlat. Szívet melengető volt látni, este hét után is ráér a magyar ember, és kíváncsi szemmel néz előre, föl a mennybe, és csodál valamit. Az akvarelleket csodálja. Még az emeletre is fölmegy a néző, hogy lepillanthasson a képekre, az eléje táruló térre. Senki sem légtornász, senki sem szédül a magaslaton.
Magaslati levegő van a Templomtérben. És Magasiskola. (Mészöly Miklós regénye parabola, egy kis közösség, solymásztelep, belső rendjét, madarak és emberek, természet és ember kapcsolatát tárja fel.) Szüts akvarelljei is a természet világát jelenítik meg (20.kép).Vonzó ez a világ, a maga ködösségével, sejtelmességével, párás látványával, ahogy a tárgyak kontúrjai összemosódnak, ahogy összeérnek, a szó kétféle értelmében is. Összeérnek, azaz érintkeznek egymással. A színek, a formák összeérnek, ahogy a gyümölcsök érnek meg a szekrény tetején, besárgulnak, hamvasságukat megőrizve. Sima, kék végtelen, rajta a bárkák, csorba fél dióhéjak és vitorlák, fehér, narancsszín, fekete vitorlák, ferdén rábillenve, mint pilleszárnyak, tikkadt lepkék, melyek leröppennek a víztükörre, s isznak belőle. Távolról csak panoráma, képeskönyv képe, halk, majdnem mozdulatlan (Kosztolányi Dezső: Esti Kornél). A művész szemének optikája hol éles, hol bársonyosan közeli, elmosódott és puha, lágy. A távolság olvasztótégely is, engedi keveredni a formákat, a perspektívákat. Ahogy a lassú folyók is gőzölögnek a nyári hajnalokban, kövér a csend, áttetsző, hízik, nincs mozgás, mozdulatlan minden, se szél, se hang. Egy pillanatra csak. Aztán a tőkésrécék, kárókatonák rákezdik, mozgásba lendül a levegő, szárnycsapás követ szárnycsapást. A csendnek vége. Az élet áramlik, ahogy a folyók vize.
Akvarellt festeni kihívás. Nem, vagy csak igen nehezen javítható. A rontás rontás marad, látszik a javítás, mert javítás után már nem olyan szép, tiszta, friss a felületet. A véletlen is szerepet játszik, meg a művész elgondolása, érzékisége, tapasztaltsága, ügyessége, melynek birtokában dönt arról, hol lesznek a világosabb területek, hol lesznek a fények.
Szüts a fekete-fehér kontrasztjára építi fel műveit, a fény-árnyék intenzitására, a sötétebb-világosabb felületek, foltok ölelkeznek, érintkeznek egymással.
Kölüs Lajos felvétele
Hol az egyik erősebb, hol a másik, hol egyik sem, semlegesek. Fekete-fehér-igen-nem egy játék, mintha Szüts is játszaná ezt a játékot, homo ludens, és nem mondja ki a fekete-fehér szót, se igent, se nemet nem mond. Csak kérdéseket fogalmaz meg számunkra, milyen a felhő színe, milyen színű a platánfa törzse, hogy hívták Mátyás király seregét, milyen hollóról írt verset Arany János és Poe? Szüts az akvarell Kosztolányi Dezsője, egy Esti Kornél, gyér lámpafénynél bolyong nappal is. Nappali sötétségben.
Kölüs Lajos felvétele
Mintha az örök hó vidékét járná fekete szemüvegben. Mindent feketén-fehéren lát. Akvarelljei mégsem gyászmisék, nem siratóénekek, hanem lírai szerelmi vallomások, a természet megszólítása, a természet szépségének keretbe foglalása.
Vera, a kis pesztra, reggel öt órakor ébredt. Kiköhintett a ködbe, de még sötét volt. Benn a cselédszobában is az éj feketéllett még, s mikor visszament az ágyhoz, nagy kedve lett volna beléje feküdni, ha nem gondol az utcai szobára meg a fehér kályhára, melyek már régen vártak reá (Kosztolányi Dezső: Pesztra). Szüts Miklós nem különíti el élesen egymástól a kinti és a benti világot, feketét, fehéret. Egybe varrja, festi őket. A fekete mély és dinamikus, a legtisztább hófehér világító erejű. Kerüli a szélsőségeket, úgy hoz létre váratlan látványt, hogy nem látjuk az egetverő kontrasztot, mégis karakteres a kép, elmosódottsága ellenére. Érzékeny, finom, füstös kontrasztot látunk. Mintha egy láthatatlan világot festene meg, hozna létre, tenne láthatóvá. A geometrikus pontosság helyett a határvonalak érintkezése lesz fontos. Mintha védeni, rejteni kellene valamit vagy valakit. Akár a természeti színeket, amelyek segítik a vadállatok rejtőzködését, életben maradását. Szüts is rejt és véd, miközben lelkét teszi láthatóvá. Fent a levegőben, lent a földön.
Nem az ideális kontrasztot keresi, ragadja meg, hanem az épp létezőt, a hamarosan elvesző kontrasztot, jelenséget. A vitalitást keresi, a belső energiákat, utat enged nekik, ujjat húz a sorssal, a szerencsével, a véletlennel. A részleteket leegyszerűsíti, tónusváltásokkal a hatást teszi telítettebbé. Életlenít, tompít, lelket-szemet zsibongatóan. Személytelenít is, szubjektív látásmódja alárendelődik a pillanatban tetten ért élménynek, a nagy egésznek, az én-tudata a természetbe olvad. Nem önmagára irányítja a néző figyelmét, hanem a természeti jelenségre, állapotra, amely ecsetvonása nyomán rögzült és teremtődött. Képein látható horizontok akár felül-, akár alulnézetet hordoznak, az időn kívüliség illúzióját, és egyben a súlytalanság érzetét keltik.
Kincses Gyula felvétele
Mintha az emberi létre kérdezne rá, honnan és hová, és meddig? Az itt-lét nyitottságát, befejezetlenségét tárja fel, az egyszer adatottat a még így sosem látottban éri tetten. Legyen alkony, napfelkelte vagy déli fényesség, a tétova, meditáló ember tekintetével mér és súlyoz. Festői gesztusai az adott pillanat mélységeire irányítják a tekintetünket, gondolatainkat. A fátyolos, opálos, derengő, elvesző, gyengülő fény mögötti világra, égboltra fókuszál, akvarelljei az égre rótt írások, olykor a baljós ürességet hordozzák. A gyors, tovatűnő élmények, jelenségek önmaguk fölé nőnek, elvesztik közhelyeiket, és a maguk puritánságukban fénylenek fel, válnak elevenné, láthatóvá. A szabadban élő, háló ember tekintetével méri fel a napszakok világát, Szüts a felhők mélyén utazik, próbál láthatatlan maradni, valami szépet keres tekintetével, bármit, amit az utolsó pillanatig megtarthat. És ezzel mintha azt mondaná, Jónás utazását mindnyájan megtesszük, csak egy kicsit másként.
