Szilágyi András
A múló idejű lét monumentalitása,
s az időtlenség lírai képvilága
Németh József (1928-1994) festőművész emlékkiállítása a gyulai Kohán Képtárban
Bevezetés
Németh József festőművész, Kohán György mellett, az alföldi festészet, a „vásárhelyi szellemiség” egyik legmeghatározóbb alakja volt a huszadik század második felében.
A lírai képvilág természete
Ismert, hogy a magyar képzőművészet jellegadó vizuális karaktere a „hely szellemére” és egyedi vonásaira utalnak. Az alföldi festészetet is a maguk társadalmi történeti kontextusában szükséges vizsgálnunk. Vásárhely festészete nem tartozik közvetlenül iskolákhoz, festő csoportosulásokhoz, de művészete elválaszthatatlan a nagybánya utáni vizuális szemlélettől és az Alföld képvilágától. Meghatározóan, de nem kizárólagosan a hódmezővásárhelyi művésztelep alkotóinak tevékenységét jelöljük „alföldi festészetként”. De alföldi iskoláról, művészettörténeti értelemben, nem beszélhetünk, mert a nagybányai festők nemzedékeivel szemben az úgynevezett „alföldi festők”, nem tömörültek iskola rendszerű szervezeti formába. Ebben a történelmi (1956–1989) időszakban az uralkodó hatalmi-gazdasági diktatúra a parasztság egzisztenciális életlehetőségeit ellehetetlenítette, ugyanakkor egyidejűleg a modern civilizáció technikai térnyerése át (is) alakította a parasztság életmódját és kultúráját. Az új nemzedékek számára már ismeretlen, de Németh József vizuális szemléletét még a közösségi, paraszti szemléletű életvilág jellemezte, amit a korabeli kultúrpolitika – különösen a hatvanas években – nem tartott támogatandónak, elsősorban a nemzeti értékrendű folyamatai miatt. Mielőtt azonban a bemutatott művek vizuális szellemteréhez közelítenénk, tekintsünk a festőpálya kezdeteire. Németh József festőművész rendhagyó módon került Hódmezővásárhelyre. Nem volt alföldi származású: 1928-ban született Szennán. Mégis, vagy ennek ellenére, a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek alföldi festészetének egyik meghatározó alkotójának tekinthető.
A pályára kerülése is rendhagyó volt: 1946–49 között szobafestő ipari tanuló volt, majd 1949-ben beiratkozott a Képzőművészek Szabadiskolájába, ahol Bornyik Sándor volt az, aki észrevette különleges rajzkészségét, tehetségét, s tulajdonképpen az Ő ajánlásával fel (is) vették 1951-ben a Képzőművészeti Főiskolára. A Főiskolán, Szőnyi István és Pap Gyula festőművészek tanítványa lett, de vallomása szerint Szőnyi Istvánt tekintette valódi mesterének, akitől három esztendeig freskófestést tanult. Végül, 1957-ben freskó-szakon szerzett diplomát. A tanulmányainak befejezésével egyik tanára, Szabó Iván szobrászművész segítségével 1957-ben került Hódmezővásárhelyre, ahol 1994-ben bekövetkezett haláláig élt és alkotott. Arra a kérdésre, vajon, mit láthatott ebben a „vásárhelyi életvilágban” a festő, s vajon mit láthatott a „vásárhelyi életvilág” a festőben, a róla készült portré már közelítő választ adhat. A statikus, de érdeklődő arcról be- és kifelé látó szem néz ránk. Egy olyan ember messze-néző tekintete, aki tudatosan vállalja sorsát, aki a harmadik festőgeneráció képviselője, s aki a közösségi narratíva felvállalásán túl a saját festőnyelv kialakítását tartja céljának! A tizenkilenc kiállított műből levonható következtetés, hogy Németh József számára a hatvanas években kialakult társadalmi valósággal folytatott vizuális párbeszéd rendkívül ösztönző erejű volt. Értelmezésemben a fenti kölcsönhatás képzőművészeti feldolgozása nem csupán szakmai, hanem a fentiekből következő külső társadalomtörténeti és lélektani oka is volt. Az a népnemzeti elképzelés, amely szerint a korabeli lakosság nagyobb részét adó parasztság felemelésével, a mezőgazdaság átszervezésével fel lehet építeni egy működő „paraszt demokráciát”, tulajdonképpen illúzióvá vált, esélye elveszett! Szőnyi István szín- és formaképző hatása jól követhető módon uralta a kezdeti alkotóidőszakot (Tangazdaságban, 1960, Vándor-kubikusok, 1959). A későbbi periódusokban ebből csupán a tojástempera használata, valamint a belsőfényű színvilág maradt meg.
Jól követhető a kiállításon Nagy Istváni hagyomány vonzása. A paraszti élet múló állandósága, a természetben munkát végző ember, ahol a pásztorok, a gulyások, a csikósok elválaszthatatlan szemérmes lírai viszonyban élnek a természettel. Az időben előrehaladva puritán, geometriai rendszerű, konstruáló forma- és színvilág (1957–67) szerveződött (Karácsonyfa-vásár, 1965). A hatvanas-évek végére hangsúlyosabbá váltak a geometrikus jellegű kompozíciók, különösen a formákat összefogó, sommás szerkezetiség (1967–74). Ezt követően az ikon-jellegű szemléletmód, a statikus, kimerevített mozdulatok, a belső fénnyel átitatott, a rétegezett furnérlapra szálkásan felvitt színpászmák váltak uralkodóvá. Megfigyelhető, ahogyan a paraszti létvilágból kimetszett kompozíciókon, az árterekben, földeken, a folyók mentén az embert, valamint az ember- és haszonállat viszonyát sajátos szakrális tartalmú léthelyzetekben láttatja (Szénagyűjtők, 1981). Meghatározóvá vált a szűk képtérbe komponált, sajátos emelt horizontú nézőpont, ami rendkívül fegyelmezett komponálást igényelt (1974–86). Az utolsó időszakban (1986–1994) a természet szimbolizmusa, a népélet mitológiai, szakrális vizuális szellemtere érvényesült. Ebben a lírai képvilágban már nem csupán a vállalásaihoz való hűség, a hitelesség megőrzése, de az illúziók elvesztése is felerősödött. A hatalmi változások következményeként tapasztalhatta: a paraszti LÉTMÓDOT ELVESZÍTŐ emberből mezőgazdasági munkás, a rendszerváltás következményeként a mezőgazdasági munkásból köztisztasági munkás lett (Kukások, 1990). Németh József, nem csupán az arisztotelészi értelemben vett esztétika emberformáló hatásában hitt, hanem szakrális hittel és sorsközösséggel is felruházta műveit (Alvó ifjú, 1973). Éppen abban volt/van festészetének a lokálist meghaladó egyetemes, magasrendű esztétikai értéke, hogy a hősiesítő, apologetikus szemlélet helyet, a munkálkodó paraszti létmód képvilága, a tevékenységét végző ember kerül szerves egyensúlyba a természettel (Barackvirágzás, 1988). Németh József vizuális szellemtere túlmutat a hétköznapok fenomenológiai szintjén, hiszen az egyetemes esztétikai értékek jelenvalóságát, időtlenségét a paraszti létezés egzisztenciális világában érzékeltette, illetve festette. Olyan szintetikus érvényű népi, közösségi mentalitást érzékelhetünk a bemutatott művekben, amelyekben Bartók Béla népzenei átiratait, vizuális összefüggései is érvényesülnek (Piéta, 1983).
Befejezés
Németh József 1994-ben bekövetkező halála, életműve, szimbolikusan, le (is) zárt egy korszakot. Természetesen nem arról van szó, hogy az alföldi táj, a földművelők világa egyszer és mindenkorra időszerűségét vesztette volna, hanem a paraszti kultúrával közvetlen sorsközösséget vállaló alkotók szemléletét felváltotta egy megváltozott, közvetettebb vizuális látásmód. Mint ahogy kezdtem. Németh József festészetéből kibontakozó monumentális kép, ami a magyar kultúra vérkeringésébe bekerült, az nem csupán súlyos, mint a paraszti lét múló állandósága, de a sorsközösség-vállalás festészetének esztétikai minőségében váratlan is volt, mint a történelmi múltból jött vihar. Váratlan, akár az égből hirtelen ránk törő villámcsapás, akár a természet és ember cselekvő mozdulatlansága, akár a magérett aranyló búzakalász.
A kiállításon elhangzott megnyitószöveg szerkesztet, rövidített változata.
Megtekinthető: 2017. április 23-ig.
Fotók: Bagyinszki Zoltán
