Boros Judit

Jankó János, festő és rajzoló,

Munkácsy barátja

Jankó János egyike volt a magyar művészet legtermékenyebb alkotóinak. Rajzainak számát hozzávetőleges becsléssel 70.000–75.000-re becsüli a szakirodalom[1]. Bár a maga korában alighanem a legtöbbet foglalkoztatott rajzoló volt, nevét inkább Munkácsy barátjaként találhatni meg a művészettörténeti áttekintésekben. (Kivételt képeznek természetesen a sajtóillusztrációval foglalkozó tanulmányok.) Egyike azoknak a termékeny alkotóknak, akik méltatlanul kihullottak a művészettörténeti narratíva összegzésekre törekvő rostáján. És itt termékenységen nemcsak a szám szerinti eredmény értendő, hanem az inventív rajzbéli gondolkodás, továbbá egy Magyarországon még kezdő stádiumban lévő műfaj (a karikatúra) elterjesztése és egy teljesen új (a képregény) meghonosítása, illetve a realisztikus ábrázolásmódok lehetőségeinek/viszonyának vizsgálata, az ezeket elválasztó határok átlépése, vagy a behatárolt területek intenzív formai „belakása”. Ez viszont azt is jelenti, hogy újra és újra a felfedezés örömével közelíthetjük meg életművét. Az alábbiakban egy szubjektív, teljességre nem törekvő, a szerző számára érdekes szempontok alapján bemutatott megközelítés-felfedezés lenyomatát veheti kezébe a tisztelt olvasó.

Jankó festőművésznek indult, majd mivel rajzolóként egyre nagyobb népszerűségre tett szert, áttért a sajtóillusztráció területére, évtizedekig napi szinten látva el humoros, ironizáló vagy éppen gúnyos képi tartalmakkal korának élclapjait. Az 1860-as évek közönsége ugyanis már nem elégedett meg a szöveges hírekkel, elemzésekkel, hanem kifejezetten igényelte a valóság, beleértve az eseményeket is, vizuális megjelenítését. Egyre több olyan lap indult, kezdve a legsikeresebb Vasárnapi Ujsággal, olyan színvonalas periodikákon át, mint a Hazánk és a Nagyvilág, a Hazánk s a Külföld, a túlnyomórészt illusztrációkból álló élclapokig (Üstökös, Bolond Miska, Bolond Istók), amelyek megteremtették a világ befogadásának képi közegét, azt a vizuális környezetet, amely ma már csak a megőrzött lappéldányokon keresztül ismerhető meg, és amelynek jelentőségét a korban aligha tudjuk ma felmérni.

Festőként Jankó kifejezetten életképfestő akart lenni, vagyis az adott korban legmodernebb műfajt kívánta művelni, mely fokozatosan kiszorítva a történelmi képeket, a nemzeti önismeret egyik jelentős terepévé vált. Olyannyira, hogy a század hetvenes éveire már a történelem megidézése is a nagy emberek hétköznapjait bemutató történelmi zsánerekbe csúszott át. Fiatalkorát kivéve, amikor a szabadságharc idején Ferdinánd-huszárnak is jelentkezett, élete nem bővelkedett érdekes eseményekben.[2] Tótkomlóson született 1833-ban, Szarvason és Eperjesen végezte a gimnáziumot, úgy, hogy mindkét helyen rajztanítóként is működött. Élete fordulóját a Pestre költözés jelentette 1855-ben, ahol kapcsolatba került a komlókerti művésztársasággal; megismerte Vahot Imét, Lisznyai Kálmánt, Vajda Jánost, Tóth Kálmánt, a festők közül Lotz Károlyt, Jakobey Károlyt, Ligeti Antalt és másokat. Jankó Bécsben szeretett volna tanulni, szegénysége azonban ezt nem tette lehetővé, így Kubinyi Ágoston, a Nemzeti Múzeum igazgatója segítségével elérte, hogy ingyen látogathassa Marastoni Jakab Első Magyar Festészeti Akadémiáját.

Korai, ötvenes évekbeli munkáit tekintve a megjelent monográfiák ellentmondanak egymásnak, így ezek ismertetését a Pesti Műegyletben kiállított művek felsorolásával helyettesítem, anélkül, hogy kitérnék a többi szerző által említett egyéb alkotásokra, amelyeket a korabeli sajtó híradásai ismertetnek. Egyetlen kivételt fogok tenni a Búsuló betyár esetében, de ezt is csak a Jankót Munkácsyhoz fűző kapcsolat okán.

A Pesti Műegylet katalógusaiban 1854–1860 között az alábbi Jankó-műveket, elsősorban olajfestményeket találjuk[3] (ha egy mű több kiállításon is szerepelt, vagyis folyamatosan ki volt téve több hónapig, azt csak az első alkalommal említem, mert ez szolgál post quem terminusként a mű datásálát illetően, továbbá a mű mellett jelzem, ha az nem olajfestmény volt): 1854. okt. 15 – nov. 15: 23. A lopott lovak, 29. Menyasszony hazavitele; 1855. jan. 16 – febr. 13: 16. A felköszöntés a korcsmárosra; júl. 15 – aug. 13: 40. Jelenet a népéletből; okt. 16 – nov. 13: 26. Pusztai jelent a népéletből; okt. 15 – nov. 13: 14. Oláh czigányok, 43. Magyar mennyekzői jelenet [sic!]; nov. 15 – dec. 14: 55. Alföldről; 1857. aug. 18 – szept. 13: 22. Tájkép Fejérmegyéből; 1858. jan. 15 – febr. 14: 39. Dudás Nógrád megyéből; febr. 16 – márc. 14: 47. Pest külvárosi lebuj vasárnapon; május 9 –júni. 20: 38. Magyar tájkép, 39. Magyar tájkép; júni. 22 – júli. 15: 59. Az elhagyott híd; szept. 15 – okt. 13: 7. A menyasszony felköszöntése; dec. 15 – 1859. jan. 16: 37. Alföldi életkép; 1859. jan. 15 – febr. 13: 21. Csokonai csikóbőrös kulacscsal; febr. 15 – márc. 13: 9. Korcsmai jelenet (akvarell); júli. 16 – aug. 15: 1. A vén czigány és tanítványai, 30. Alföldi mezei virág; nov. 15 – dec. 13: 1. Bordal (akvarell); 1860. febr. 17 – márc. 20 (kizárólag a sorsolásra megvett művek felsorolásában): 71. Természet után rajzolt utiképek keletről (12 litográfia); szept. 15 – okt. 14: 35. A népdal. Takács Mária szerint A népdal Jankó ma legismertebb kompozíciójának, az 1888-ban festett A népdal születése című munkának első előképe volt, amelyet a végső változat előtt több is követett.[4] 1860 után Jankó már nem állított ki a Pesti Műegyletben. Olajfestményei abban az akkor divatos, a biedermeier kompozíciót a Karl Rahltól tanult klasszicizáló formákkal ötvöző életképi modorban készültek, amelynek legjelentősebb pesti mesterei itthon Lotz Károly és Than Mór voltak. Figyelemreméltó, hogy Jankó témái között már az ötvenes évek végén felbukkant a polgári, pesti miliőt megidéző Pest külvárosi lebuj vasárnapon című kép. De polgári személyek láthatók a Csokonait ábrázoló kompozíción is. Hogy már ekkor jelentős festőnek tartották, jelzi meghívása az 1857-ben a királynak ajándékozott album alkotói közé. Itt Barabás, Lotz, Szemlér, Giergl, Kiss Bálint, Orlai Petrics, Than, Vízkelety, Markó Ferenc társaságában szerepelt A falusi kántor lakodalmi felköszöntése című munkával.[5]

Bár a Műegylet szinte minden kiállított képét megvásárolta sorsolásra, a kapott pénz nem volt elég a megélhetéshez. Ez vezethetett oda, hogy Jankó közeledett a képes sajtóhoz, eleinte átrajzolásokkal a Vasárnapi Ujság 1861-ben indult „Képek a magyar népéletből” képsorozatában, majd egyre inkább önálló munkákkal is. Illusztrációkat készített irodalmi művekhez, és a hatvanas években gyakran közölt karakterrajzokat azokban az elsősorban ismeretközlő, enciklopedikus jellegű lapokban is, amelyek lassan a Vasárnapi Ujság riválisaivá nőtték ki magukat (Magyarország és a Nagyvilág, Hazánk s a Külföld, Képes Világ, Tarka Világ), de 1870-től a Divat mellékleteit is ő rajzolta. Rajzait „erőteljes karakterteremtő képesség, némi iróniától sem mentes realizmus jellemzi, (...) – különösen a társadalom perifériáján élő csoportokat megelevenítő képein”– írja Révész Emese[6], aki úgy véli, hogy Jankó kifejezésbeli kvalitásai leginkább az alakos rajzokban, és főként a városi típusok megjelenítésében mutatkoztak meg: „A hatvanas évektől mind gyakrabban jelennek meg a nagyvárosi élet névtelen figurái, a házaló zsidó, pesti hordár, sorsjegyárusok, női pincérek, tejes asszonyok, fiákeresek – ezek a falusi, pusztai jelenetekénél is reálisabb képet nyújtottak az ábrázoltakról.”[7] Ez az erőteljes jellemábrázoló készség, amely alkalmas volt a humoros, néha ironikus jelenetek átütő hatású megteremtésére, tette alkalmassá Jankót arra, hogy a sorra megjelenő élclapok legjelentősebb karikaturistájává váljék a XIX. század második felében.

Elsőként Jókai indított Nagy tükör címmel (1856–1858) egy humoros lapot, amelynek sikere nyomán 1858-ban ugyanő létrehozta az Üstököst, a magyar élclapirodalom egyik legsikeresebb vállalkozását (1858–1918). Míg az előzményben csak elvétve voltak rajzok – feltehetően ezek némelyikét is Jankó készíthette – az Üstökösben 1861 után ezek száma megsokasodott, a képi humor egyre nagyobb szerepet kapott a lapban, különösen miután Jókai megnyerte Jankót állandó munkatársnak. „Jókai humora Jankó karikatúráiban talált méltó szintű és jellegű rajzos megjelenítésre. Nemcsak küldetésük (nemzetivé tenni egy lényegében adoptált művészeti ágat), hanem alkatuk is azonos. Jankóból éppúgy, mint Jókaiból hiányzott a szatirikus hajlam, apadhatatlan humoruk leggazdagabb forrása a helyzetkomikum.”[8] Jankó teremtette meg vizuálisan, és tette az olvasók „személyes ismerősévé” a lap fogalommá vált alakjait, Kakas Mártont, Tallérossy Zebulont, Magyar Miskát és Német Miskát. Az Üstökössel párhuzamosan dolgozott Jankó a Tóth Kálmán nevéhez fűződő Bolond Miska című lapnak, amelynek indulásától kezdve bezárásáig (1860–1875) legjelentősebb rajzolója volt. A lap igen széles körben foglalkozott a polgárosodó közélet eseményeivel, a nagyvárossá fejlődő Budapest sajátos figuráival, a divat jelenségeivel. Humoros rajzaiban Jankó gyakran használt mitológiai kerettémákat, irodalmi travesztiákat is.[9] Itt jelentek meg legnagyobb számban azok a sorozatba rendezett karikatúrái is, amelyeket a comic strip és a magyar képregény megszületéseként értékelhetünk.[10] Ezek között, akárcsak Jankó egydarabos rajzai között, egyaránt találhatni politikai, társadalomkritikai vagy önmagában humoros, a komikum kedvéért rajzolt képregényeket (Baczúr Gazsi és Drucker úr különös esete, Bolond Miska, 1861. 25. szám; A meg nem oldott kérdés, Bolond Miska, 1863. 23. szám; A kacsa és a pióca, Bolond Miska, 1874. 19. szám).

1875-ben, a Bolond Miska megszűnésekor, megszabadulván a heti 50–60 rajz gyakran azonnali, szinte diktálás alapján történő elkészítésének terhétől, Jankó megpróbált visszatérni az olajfestéshez. Látásmódja azonban, amely rendkívüli módon kifinomodott, és ráhangolódott a grafika fekete-fehér kontrasztjának kihasználására (gyakran élt az árnykép alkalmazásával is), a korábbiaknál is kevésbé tette alkalmassá a színek árnyalt, kompozícióépítő alkalmazására. Pedig időközben, 1864 és 1866 között – egyes szerzők szerint 1862–1866 között –, amikor anyagi helyzete megengedte, beiratkozott a bécsi képzőművészeti akadémiára is, ahol Karl Rahl tanítványaként tökéletesíthette az addigra már elég jól elsajátított rahli látásmódot.[11] Ehhez az időszakhoz kapcsolódik a jelen írás szerzőjét mint Munkácsy életének kutatóját kiemelten foglalkoztató kérdéskör is, Jankó és Munkácsy kapcsolata.

Bár a szakirodalom általában a Munkácsy által is Bécsben töltött félévre korlátozva említi barátságukat, biztosra vehetjük, hogy már Pestről ismerték egymást.[12] Munkácsy 1863 késő tavaszán érkezett a városba, és ugyanannak a művészkörnek lett kedvelt fiatal tagja, amelyhez Jankó már évek óta tartozott. 1865 első felében mindketten a bécsi akadémiát látogatták, de semmilyen pontos forrásunk nincs arra nézvést, hogy ezen túlmenően Jankó valóban irányítgatta volna Munkácsyt, hogy „együtt lapozták [volna] Jankó vázlatkönyveit, s Jankó tanácsokat adott [volna] nála jóval fiatalabb védencének közös ügyük, a nép életével foglalkozó képek terveihez” – ahogy forrásmegjelölés nélkül Szana Tamás írja, majd sajnos Végvári Lajos is idézi Munkácsyról publikált amúgy rendkívül alapos monográfiájában. Az az utóbbi félszázadban meggyökeresedett vélekedés, miszerint Munkácsy Jankótól vette volna a Siralomház első képi ötletét is, ugyanott bukkan fel először: „Jankó vázlatkönyvében a többi között egy siralomházi jelenet is látható volt, amely a művész szerint Munkácsynak a Siralomház első ötletét adta.”[13] Szana tehát, akárcsak 1936-ban Lázár Béla, csak egy vázlatkönyvben látott rajzra utal. Lázár A Munkácsy-kérdés című könyvében amely a Munkácsy-recepciót tárgyalja, és hosszan taglalja Székely Bertalan erősen elmarasztaló véleményét, csak annyit ír, hogy egy soha nem publikált kéziratos feljegyzésben Székely megemlíti, hogy Ágai látott egy rajzot Jankó vázlatfüzetében, amelyből Munkácsy kiindulhatott a Siralomház kompozíciójában.[14] A Jankó által festett Búsuló betyár és annak lehetséges hatása Munkácsyra Takács Mária Jankó-monográfiájában bukkant fel először, aki  pontos adatokat is közölve részletesen leírta a képet,[15] hozzátéve, hogy azt Jankó 1855-ben kiállította a Pesti Műegyletben. Mint láttuk, ott ilyen című kép nem szerepelt. Mivel Jankó képét mindezidáig csak leírásból ismerjük, Takács sem reprodukálta, elképzelhető, hogy az 1855-ben bemutatott Jelenet a népéletből ezt a képet takarja. Kérdés marad, hogy Munkácsy hol láthatta a képet, melynek hatása inkább az 1865-ös Búsuló betyáron[16] érhető tetten. Takács képleírása kis eltérésekkel ráilleszthető Munkácsy képére (a méretek azonban nagyon különböznek), de ráillik akár Újházy Ferenc Szegény legények a csárdában címmel a Vasárnapi Ujság 1865. évi 26. számában közölt rajzára (képére?) is. M. Kiss Pál írja, hogy a Hölgyfutár híradása szerint 1855-ben Jankó két képet állított ki Győrben: Alföldi juhászok és Kocsmai jelenet címmel.[17] Utóbbi is rejtheti a Takács által Búsuló betyárként leírt és lajstromozott művet. A téma, mondhatni, a levegőben volt, a betyárvilág képi feldolgozásának szakirodalma igen nagy. A Magyar Nemzeti Galéria 2010-ben rendezett XIX. Nemzet és művészet kiállításán látható volt egy Nyulassy Lajos nevű festő által 1840-ben festett Ivóban című kép, amely szintén asztalra könyökölve ábrázol egy bő gatyás, szűrös legényt, de föltétlen említést érdemelnek Théodore Valério 1853-ban készült ábrázolásai[18] is. Munkácsynak évekkel később, számos újabb festői élményen és tanuláson túl saját korábbi festménye, valamint magyar és külföldi példák is eszében járhattak, miközben a Siralomház kompozícióját kidolgozta. Ezt egyébként Végvári Lajos alapos Siralomház-elemzése is alátámasztja.[19] Hogy Jankó szeretettel és megbecsüléssel gondolt még a nyolcvanas évek végén is egykori barátjára, mutatja az a rajz, amely Munkácsyt palettáján állva ábrázolja, amint átevezi az Atlanti óceánt.[20]

De térjünk vissza Jankó Jánoshoz, aki élete utolsó negyedében minden területen a lehető legtöbbet hozta ki magából. 1875 után újra elkezdett olajjal festeni, és bár képei ekkorra már kifejezetten anakronisztikusak voltak, a maguk nemében kiforrottságra, teljességre tettek szert. 1877-ben egy történelmi zsánerrel jelentkezett (Batthyány Lajos utolsó menete), majd ezt követően évente festett egy-két életképet. 1881–82-ben keletkezett legnagyobb méretű, és sokat reprodukált képe a Lakodalmi dráma, amely tragikus tárgyat dolgoz fel (egy ifjú, ki önkezével vetett véget életének, holtan fekszik egy híd alatt, amelyen éppen áthalad hűtlen kedvese gazdag vőlegényével). Jankó talán azt akarta bizonyítani ezzel a művel, hogy nemcsak humoros témák ábrázolására képes, de az érzelmek eltúlzott megjelenítése óhatatlanul a karikatúra hatását mutatja. Évekkel később, 1888-ban keletkezett A népdal születése, amely Takács Mária szerint utolsó és legteljesebb megnyilatkozása volt,[21] és mintegy festészete emblémájaként szerepel a XIX. század művészetét bemutató összefoglalásokban.

Rajzkészsége az évek során egyre tökéletesedett, mind pontosabban tudta pár vonallal megjeleníteni a legbonyolultabb mozdulatokat is, alakjai éppen mozgásuk által váltak élettelivé és komikussá egyszerre. Általában a helyzetkomikumra építette rajzait, amelyeknek közéleti, politikai mondanivalóját ma már csak aprólékos munkával lehet rekonstruálni. Bár M. Kiss Pál vagy Buzinkay Géza társadalom- és politikatörténeti elemzései jelentősen hozzájárultak karikatúráinak mai befogadásához[22], ma már inkább esztétikai síkon értékeljük rajzait, könnyed vonalvezetését, a sötét és világos foltok dinamikáját, az árnyékolás pontosságát csodáljuk. Takács Máriával egyetértésben a magyar Hogarthnak nevezhetjük, mivel ma is élvezhető rajzaiból teljesen hiányzik a romantikus pátosz. Objektív, a valósághoz szigorúan ragaszkodó, annak bizonyos vonásait expresszív szándékkal kiemelő, eltúlzó ábrázolásai mögött a konkrét helyzet ismerete nélkül is érezhető a valóság tiszteletben tartásának imperatívusza.