Turok Margit
Aki tükröt tartott a XIX. századnak
Jankó János (Tótkomlós, 1833 – Budapest, 1896) festő és grafikusművész kiállítása
Jankó János szűcsmesternek és Tomka Zsuzsannának két gyermeke született. Az első az apa keresztnevét kapta. Az apja kereskedőnek, az anyja papnak szánta. A fiú az elemi iskolát szülőfalujában végezte, majd Szarvasra került gimnáziumba. Tanulni nem nagy kedve volt, inkább rajzolt. Tehetségére felfigyelt Lányi Gusztáv rajztanár, aki első művészeti tanulmányainak atyai patrónusaként vízfestésre tanította. A szabadságharc idején a gimnáziumot bezárták. A szabadságharc bukása után Jankó visszament Szarvasra, de már nem diáknak, hanem rajztanárnak Lányi Gusztáv mellé. Két esztendőt töltött Szarvason, majd Eperjesre ment német nyelvet tanulni, ahol mint melléktanár rajzot is tanított. Ekkor határozta el először, hogy festő lesz.
1855 őszén érkezett Pestre, rajzokkal teli albummal. Pesten bekerült a komlókerti művésztársaságba, megismerkedett művészekkel és Kubinyi Ágostonnal, a Nemzeti Múzeum igazgatójával. Kubinyi pártfogásába vette, beajánlotta Marastoni Jakab rajziskolájába tanulónak, és hogy a tandíjat is fizetni tudja, a zsidóiskolába rajztanárnak. Ebben az évben már sikerrel szerepelt egy kiállításon is. Jankó eredeti vágya és szándéka az volt, hogy a bécsi művészeti akadémián gyarapítsa tudását, de ehhez nem voltak meg az anyagi lehetőségei. Nyomorúságos kis szobában lakott, alig jutott élelemhez. Ugyanakkor szorgalmasan dolgozott, csaknem minden kiállításon szerepelt.
Közben az újra megnyitott Marastoni iskolát látogatta. A Hölgyfutár című újság felkérte az 1858. évi műlap megfestésére. A Műegylet képet vásárolt tőle. Jankó is pályázott a Jókai által ebben az esztendőben alapított Üstökös című humoros lap rajzolójának, és hamarosan ő lett a lap hivatalos rajzolója. A műlap népszerűsége annyira megnőtt, hogy az újságok mindegyike foglalkozik Jankó helyzetével. Álláspontjuk szerint, a Műegyletnek kell ösztöndíjjal segítenie Jankót, hogy Bécsben tanulhasson. A segítség ugyan elmaradt, de Jankónak szorgos munkával sikerült a szükséges anyagiakat előteremtenie.
1862-ben kérte fel Jankót rajzok készítésére az angol Illustrated London News című újság. Ugyanekkor ajánlott állandó szerződést számára Tóth Kálmán, a Bolond Miska című humoros lap tulajdonosa is. Jankó ezt az utóbbit fogadta el, mert ez biztosította családalapítási szándékának megvalósítását. Ebben az évben kötött házasságot Bajai Gizellával. Három gyermekét nagy gondossággal nevelte. Elemér nevű fia Münchenben tanult, szintén művésznek készült.
Jankó 1864-ben végre eljutott Bécsbe, ahol a Carl Rahl nevével fémjelzett mesteriskolába jelentkezett. Itthon nem lévén művészeti oktatás, a korszak hazai festői Bécsben és Münchenben tanultak. Rahl halála után Jankó a bécsi művészeti akadémiára jelentkezett. A névkönyvek bejegyzése szerint Jankót a festészeti előkészítő évfolyamra vették fel. 1866 július végéig volt a bécsi akadémia növendéke.
Két év után visszatért Pestre, mert a család gondjai hazaszólították. Festői álmairól kénytelen volt lemondani, egyre ritkábban festett, annál többet rajzolt, szinte minden lapnak ő volt a legkedveltebb rajzolója. Mivel a nagyvárossá váló Budapesten nem érezte jól magát, 1872-ben házat vett Szentendrén, hogy a természet közelsége segítse ellensúlyozni a megterhelő munkát. A vidéki élet azonban számos nehézséggel járt, ezért egy év után visszaköltöztek Pestre. Elemér fia tüdőbaja nagyon megviselte, egyre hallgatagabb lett, ő maga is sokat betegeskedett. Hiába töltött négy hetet Iglófüreden, a kúra sajnos nem használt. Rajzai gyengültek, lassan a kiadók is hűtlenek lettek hozzá.
120 évvel ezelőtt, 1896. március 29-én hunyt el. A budapesti Farkasréti temetőben síremlék őrzi emlékét.
A festőművész
Jankó János festményeit csaknem lehetetlen számba venni. Keveset festett, ráadásul képeinek jelentős része vagy elveszett, vagy lappangott már a XX. század első felében is. Utoljára az 1930-as évek első felében Takács Mária tett kísérletet a festmények számbavételére, de már ő is többnyire a Vasárnapi Ujság korabeli számainak reprodukcióit használta forrásként. Életkörülményei miatt Jankó festői pályafutása nem egyenletes és nem kiegyensúlyozott. Igyekezett ugyan másolatok segítségével Veronese színkezelését tanulmányozni, a színek kezelésében élete végéig megmutatkoztak hiányosságai. Erényei: a rajzos kvalitás, az életszerű ábrázolás, a közvetlenség és a hitelesség. Jankó éles és pontos megfigyelőképességével, mély ember- és hagyományismeretével a népi zsánerképfestészetet alapozta meg. „Eredetiségben pedig nem akadt párja”, ahogyan első monográfusa, Szana Tamás írta róla.
Lelkének két fontos összetevője volt: a romantika, amely formalátását alakította, és a realista megjelenítés. Ez a kettősség egész pályáján végigvonul. Festészete jellemzően mutatja a XIX. század közepének festői erényeit és hibáit. Emberi nagyságára, művészi alázatára jellemző az a példaértékű baráti gesztusa, ahogyan témagazdagságát megosztotta szeretett és tisztelt tehetséges földijével, Munkácsy Mihállyal.
A XIX. század európai művészetét alapvetően a klasszicizmussal szemben álló romantika határozta meg. Az irodalom, a zene, a képzőművészet területén számos műfaji újítást hozott. Az 1830-as évek elejére a bécsi művészek már kialakították a bécsi polgári és népies életkép stíluselemeit. A romantika nálunk az irodalomban viszonylag korán jelentkezett. Vörösmarty költészetével kezdődött, majd 1825-től erősödött fel. A képzőművészet területén mintegy két évtizedes késéssel teljesedett ki. 1840-ben ugyan megalakult a pesti Műegylet, és első kiállításán 1841-ben 30 életkép szerepelt is, ezek azonban mind külföldön élő alkotók művei voltak. A század első felében nálunk nem volt még művészképzés, így közönsége sem a képzőművészetnek. A forradalom és a szabadságharc is megakasztotta a fejlődést.
Művészeink külföldön tanultak, és elsősorban a bécsi stílusjegyek hatása alatt alkottak. A változások első közvetítője Barabás Miklós volt. Első népies életképe A menyasszony megérkezése (1856) nagy sikert aratott. A korszak kedvelt romantikus témái a népies zsánerjelenetek, ünnepi események, később a cigányság karakteres megjelenítései voltak. A Műegylet 1853-as kiállításán a sok külföldi mellett a magyarok közül a szabadságharc előttiek szerepeltek (Barabás Miklós, Kovács Mihály, Weber József, Jakobey Károly, Borsos József, Újházy Ferenc, Orlai Petrics Soma), akik többnyire a bécsi biedermeier stílust képviselték. De már ott voltak a művészi demokratizmust követő fiatalok is (Than Mór, Székely Bertalan, Lotz Károly, Ligeti Antal, Telepi Károly), közöttük Jankó János. Ebben az esztendőben festette a Világosi gyász című történelmi képét.
Indulásakor Jankó két, egymással párhuzamosan haladó művészi hatás alá került: a magyar irodalmi népies zsáner és Rahl művészi demokratizmusa hatottak rá. Fiatalkori stílusában született Búsuló juhász (1854) című képe. Ez szerepelt 1855-ben az első pesti műkiállításon. A kép az 1850-es évek betyárromantikájához kapcsolódik. A téma igen kedvelt volt ebben az időben, elsősorban a népi színművek hatására. A korabeli leírásokból megtudhatjuk, hogy a juhász arca, testtartása idealizált, viselete is a népszínművek sztereotípiáinak felel meg, de ünnepi öltözetével, hanyag „eleganciájával” a bécsi biedermeier hatását is tükrözi. A kritika megdicsérte a kép egyes részleteit: „minők a férfiú lobogó öltözéke s háttérben a dudás egész alakja.” Párhuzamba állította Munkácsy Siralomház c. festményének főalakjával. Egy évvel korábbi alkotása A falusi kántor lakodalmi felköszöntése című képe. Sikerének titka, hogy megfigyelésen alapuló reális alakokat, típusokat szerepeltet a képen. Ezzel a festménnyel nyerte el a közönség mellett a szakma elismerését is.
Később ezt a témát több változatban is megrajzolta, megfestette, sőt metszet is készült egyikről. Hazai felkérésre, az uralkodónak készített album számára is ezt a témát dolgozta fel. A kép az emberi élet második legfontosabb fordulópontjának, a lakodalomnak azt a jelenetét eleveníti meg, amely az ünnepség legelejét képezte. Miután a vőfély kikérte a leányt a szüleitől, a násznép elkísérte őket a fiús házhoz, hogy ott a leendő ifjúasszonyt a fiú szüleinek bemutassák. A szereplők mindegyike egyedi, egyéni karakter, amit az arckifejezések tükröznek. Különösen az asztal szélén elöl ülő férfi alakja adja vissza leghitelesebben az alföldi parasztemberek tipikus karakterét.
A szereplők öltözete falusias ünneplő ruházat, megfelel a korabeli szokásoknak. A szobabelső tárgyai más és más formában és eltérő elrendezésben jelennek meg a változatokon. Akár előtanulmányoknak is gondolhatjuk ezeket a kis képeket egy nagyobb festményhez, mert más témák feldolgozása során is alkalmazta ezt az akadémiai festési gyakorlatot. A téma egyik későbbi változatán falusi házak között zajlik az esemény, és a felköszöntő alak már nem a falusi kántor, hanem maga Csokonai.
Festészetének méltatói szerint munkásságának legtermékenyebb időszaka az 1855 és 1860 közötti évekre esik. Ez idő alatt egymás után születtek népi zsánerképei, egyre kiforrottabb stílusban, hiteles ábrázolásban, reális életteli és tipikus alakokkal. Művészetének kedvelői nem véletlenül hasonlították Petőfihez.
1855-ben a Pusztai jelenet című képét mutatta be kiállításon, a következő évben a győri műkiállításon vásárolták meg az Alföldi juhászok és Kocsmai jelenet c. képét, utóbbit maga a kiállító bizottság. A Kocsmai jelenet rajzos változata másolatban szerepelt a békéscsabai kiállításon is. A kép mozgalmasságával, hitelességével, a szereplők csoportosításának áttekinthető, ugyanakkor a nyüzsgő kocsmai hangulatot mégis érzékeltető elrendezésével, a hiteles karakterekkel arról ad hírt, hogy Jankó jelentős és sikeres utat tett meg a másolási stúdiumoktól az önálló szemlélettel, stílussal életre keltett művekig. Nem voltak hiábavalók az országjáró témagyűjtések, sem a hagyományok feldolgozása.
Ekkor kapta első külföldi megrendelését is a berlini főposta igazgatójától egy Tisza-parti jelenet megfestésére. A kiállításban ennek rajzos változata volt látható. A rendkívül finom vonalakkal megrajzolt jelenet közepén, a képsíkkal párhuzamosan kanyarog a Tisza, túlsó partján település házai látszanak. Az innenső parton, jobbra egy ház homlokzatára látunk, előtte nagy öreg fa áll, amelynek árnyékában a falusiak körében egy juhász érkezik meg éppen, szamárháton, néhány birka társaságában. A juhász ifjú alakja megszépített, akárcsak az emberi emlék. Ilyen jelenetet Jankó maga is megélhetett gyermekkorában, de maga a megrendelő is ehhez hasonlót látott Szolnokon járván, és olyan mélyen megérintette az esemény kedvessége és tisztasága, hogy magával akarta vinni ezt az élményt. Jankó egyébként a tájkép műfajával ritkán próbálkozott, a Tiszaparti jelenetet és az 1858-ban festett Elhagyott híd című képét ismerjük ebben a műfajban. Pedig számos természeti stúdiumot rajzolt, ráadásul ezek igen kvalitásos darabok.
Etnográfiai érdeklődésének termékeként négy kép született 1858-ban. A Nógrád megyei dudás (elveszett) a korszak romantikus irányultságának sikeres témaválasztása lett. Újra feldolgozta a menyasszony felköszöntése témát, ezúttal Csokonai alakjával. Ez a kép meghozta az egyértelmű közönségsikert is. Szintén ekkor készült a Műegylet pályázatára Toborzás című rajza. A következő év is sikeres volt számára, mert a Műegylet az Alföldi mezei virág és a Vén cigány és tanítványai című festményét vásárolta meg.
Az elkövetkező években már csak kisebb képekre futotta idejéből. 1859-ből való a Bordal című akvarellje, valamint 1860-ból A népdal születése első változata. Ez utóbbi témát több változatban is megfestette később. Ezzel a képpel zárul le Jankó legtermékenyebb festői időszaka, melynek főbb jellemzői: a népi témák iránti erős vonzódás, érzékenység, mély emberismeret, mélységes alázat a művészet és az emberek iránt. A színek kezelésében megmutatkozó, egész festészetét végigkísérő bizonytalansága a művészeti képzettség hiányával magyarázható.
A bécsi tanulmányok után 1866-ban Pesten telepedett le. Ekkor megpróbálkozott új, a polgári életkép műfajába tartozó témákkal is (Udvari énekes, Pesti hordárok, Látogatóban). A század utolsó negyedének nagy művészeti megújulásai, Párizs és München irányadó változásai nem voltak rá nagy hatással, Jankó megmaradt népi zsánerfestőnek.
1877-ben történelmi témával próbálkozott, ekkor festette Batthyány Lajos utolsó menete (lappang) című képét. A kép igen népszerű lett, olajnyomatai még a két világháború között is láthatók voltak a kúriák falain. Ezt már csak kis képek követték: A betyár csókja (1878), Pulykatolvaj (1879), amelyek erősen realista stílusú életképek, humoros felfogásban.
A következő esztendő termékenyebb. Ekkor született A népdal születése c. képének pandantja, A Rege születése (lappang), amelynek színkezelését a korabeli kritika a Veronese-stúdiumok eredményének tartotta. Megrendelést kapott a Lakodalmi dráma elkészítésére, amelyet 1881-ben festett meg. Ez a kép jelenti Jankó festői pályájának csúcspontját. A tragikus téma feldolgozásán Munkácsy hatása érezhető. Ez a festménye bizonyíték arra, hogy Jankó teljesen megszabadult a bécsi polgári zsánerfestészet hatásától, és eljutott a magyar zsánerfestészet jellemzőinek megteremtéséhez.
A képhez számos tanulmány után fogott hozzá. Már majdnem készen volt, amikor túl szürkének találta a színeket, és ezért átfestette világosabb tónusokkal. A kritikák kiemelték a poetikus tárgyválasztást mint értéket, a komponálást, a kép mozgalmasságát és „magyar levegőjét”. A mű sikerét bizonyítja, hogy a millenniumi kiállításon is bemutatták.
A sikert követően egymás után születtek betyár és cigány alakjai. A Jelenet a cigányéletből Rahl hatása alatt született, a Vásári jelenet (1884) pedig szakított a teátrális komponálási móddal.
A békéscsabai vasárnapi ünnepségeket idézte meg az 1887-ben festett Csárdás c. képén. Szcenikája a falusi hierarchiát tükrözi hármas csoporttagolásával. Alakjai természetesek, elevenek. Korábbi sötét és tompa fényű színei kivilágosodtak, kerülte a semleges színeket, ettől a kép kissé tarkának tűnik. Ide sorolható másik festménye, a Birkanyírás is, amely közvetlen előadásmódjával nyeri meg a szemlélőt.
1888-ban megfesti A népdal születése újabb változatát. Ezen a beállítás színpadiasabb, a tájképi elem háttérbe szorul. A kép a hagyományátadás folyamatát mutatja be, emberi és táji „alakokon” érzékeltetve az idő múlását. Színei erőteljesek, az ihletett hangulatkeltést szolgálják. A komponálás piramidális, amely Rahl hatását mutatja. Ez a kép szerepelt anno a papír tízforintos bankjegy hátoldalán. Jankónak ez a legharmonikusabb képe, egyben utolsó festői műve.
A „rajztoll humoristája”
Jankó grafikai munkásságának indulásával párhuzamosan jelentek meg az első hazai élclapok, valamennyinek ő volt a kedvelt rajzolója. Az ő érdeme a magyar humoros rajz megteremtése, és negyven éven át meghatározta a műfaj fejlődését is. Rajzai korának fontos dokumentumai, tudósítást adnak a társadalom, a politika, a nép, a városlakók életének minden területéről.
Közel 75 ezer humoros rajzot készített, valamennyi rajza művészi szempontból is jelentős. Jankót a valóság érdekelte, a rajz igazsága volt fontos számára, ezért nevezték őt magyar Hoghartnak. De míg az angol Hogarthot az utca embere érdekelte, Jankót a tiszta humor vonzotta, az, amely a magyar ember optimista lelkéből fakadt. Jankó célja mindig a szembesítés volt, a dolgok és események valódi bemutatása jellemző, tipikus alakokkal. Első rajzai az Üstökös 1861-es évfolyamában jelentek meg.
A téma kutatója, Buzinkay Géza szerint a karikatúra szó két fogalmat foglal magába, más nyelvek ezeket megkülönböztetve használják. A caricature a portrékarikatúrát jelöli, a cartoon a politikai jellegű rajzokra használatos. Sőt, az angol nyelvben a strip cartoon=képtörténet és az animated cartoon=rajzfilm fogalmakat is használják az előbbiek mellett.
Európában a XIX. és XX. században jobbára a közéleti karikatúrák jelentették ezt a műfajt. A magyar karikatúra indulása óta elsősorban közéleti és ritkábban politikai indíttatású. Kezdetben francia és német mintákat követett. A magyar karikatúra sajátossága, hogy elsősorban az egyszerű falusi emberek érdekelték, ellentétben az európai karikatúra megteremtőjével, a francia Honoré Daumier-vel, aki a polgárságot rajzolta. Másik nagy francia alakját, Gustave Dorét az elvont dolgok vonzották. De a magyar mentalitás is az említett tárgyválasztást támogatta, ugyanis a politikai tevékenységet a társadalom elitjének valamiféle elkülönítő sajátosságaként tekintették, amit támadni nem volt ildomos.
Jankó humoros rajzai időrend alapján két nagy csoportra oszthatók. 1858-tól 1867-ig tartó heroikus korszakában „nemes intenciók születtek, hazafias szellemben”. Ennyit engedett meg a szabadságharc leverése utáni időszak szigorú cenzúrája. Jankó számára ezek az évek a felkészülés és a műfaji sajátosságok megteremtésének évei. Ekkor készült rajzainak jellemzői a következők: többnyire nagyméretűek, a fő hangsúlyt a karakter jellemzésére helyezte, a rajz hátterét csaknem teljesen üresen hagyta. Az alakokat maga teremtette meg, ún. kontrasztos módszerrel. Hogy a különbséget jól érzékeltesse, a rajzok gyakran párban mutatják be a helyzeteket a saját maga által teremtett, fogalommá vált figurákkal (Magyar Miska – Német Miska). Vékony kontúrvonalakkal dolgozott, az árnyékolásokat sűrű, párhuzamos vonalazással oldotta meg. Rajzai a fekete és a fehér felületek kontrasztjára épülnek, közel állnak az illusztrációhoz.
Második, érett korszaka 1867-től 1896-ig tart. Rajzos pályájának ezt a szakaszát portrékarikatúrák és politikai rajzok jellemzik. Egyre népszerűbbek lettek rajzai, személye ismertté vált, megbízhatósága, teherbírása, szorgalma vonzotta a lapszerkesztőket. Ebben az időszakban egyszerre három-négy lapnak is dolgozott. Munkamódszere is példaértékű és egyedi volt. Mindig az előadott témához hasonló helyzeteket, eseményeket keresett a történelem vagy a Biblia történetei között, és az „összecsengésekre” épített. Az ellentéteket úgy emelte ki, hogy egy-egy komikus vonással utalt a különbségre, vagy az elbeszélésnek egy szavát fordította le rajzra. Máskor a politikusokat női ruhába öltöztette, pl. a pártpolitikusokat eladó lányként, Apponyit kérőként jelenítette meg. Megint máskor korábbi sikeres grafikákat helyezett új összefüggésekbe, pl. állatfejű, vagy állattestű emberekként rajzolta meg a politikusokat, pl. Tisza Kálmán, a geszti vipera.
1868-tól stílusváltást lehet megfigyelni a rajzain, ebben nagy szerepe volt a cseh művésznek, Karl Klieč-nek, aki a Borsszem Jankó című lap rajzolója volt egy évig. Klieč a prágai Veseli Listy munkatársa volt korábban, és a kiadójával történt nézeteltérése miatt vállalta el, hogy a szemgyulladásban szenvedő Jankót helyettesítse a lapnál. Jankó átvette tőle a nagyfejű, satnya testű figurákat, és kissé élesebbé, bátrabbá vált a támadása is. Felhagyott az aprólékosan részletező kidolgozással, vonalai hajlékonyabbakká, gyorsabbá váltak, rajzai frissebbek lettek. Ebben az időben készült portrékarikatúrái a politikusok arcképeinek torzított formái, amit az arányok eltolásával hozott létre. Komikumuk a helyzetükből adódik, nem a jellemükből.
A második korszakán belül az 1880-as és 1890-es években továbbfejlesztette a rajzok kidolgozásának gyakorlatát. Míg korábban többnyire kétalakos jeleneteket rajzolt, most a többalakos kompozíciók jelentették a fő problémát számára. Meg kellett oldania az alakok optimális elrendezését, a főalak kiemelését, a jelenet mozgalmassá tételét és a helyzetből adódó humor érzékeltetését. Szakmai fejlődése során egyenként oldotta meg ezeket a problémákat. Közben rajzkészsége tökéletesedett, biztossá vált. A csoportok rajza mozgalmasabb lett. A főalakot középre helyezte, és köréje csoportosította a többi alakot, később a főalakot kitolta a rajznak a jobb vagy bal szélére, ahogyan a kifejezés kívánta. Az arcok egyénivé „nemesültek”, de megmaradtak humoros rajzoknak. A komikum megjelenítésében fontos szerepet kapott a mozdulat, amellyel a jellemző metakommunikációt öntötte formába. A rajz háttere üres maradt, az árnyékolás vonalai viszont változatosabbak lettek. Pályafutásának utolsó éveiben eljutott a politikai jellegű, de egyéni tendenciáktól mentes karikatúrákig.
Jankó kedvelt lapja a Borsszem Jankó volt. Amikor a kormány megvásárolta a lapot, létrejött az első kormánypárti vicclap, ezzel Jankó is a kormány oldalára került. Ugyanakkor természetéből következően soha nem foglalt állást a kormánypárt mellett, de más politikai vélemény mellett sem. Kiváló diplomáciai érzékkel el tudta kerülni, hogy bárkit is megsértsen. Ha pl. éppen három lap is igényt tartott Tisza Kálmánnal kapcsolatos humoros rajzra, akkor Jankó úgy rajzolta meg, hogy az ellenzékiek lapjában az ellenzék teperi le Tiszát (Bolond Istók), a másikban Tisza teperi le az ellenzéket (Üstökös), a harmadikban pedig egymást teperik le (Borsszem Jankó).
A társadalmi karikatúra történeti és kultúrtörténeti értékét a társadalmi élet minősége és a karikatúra alkotója határozza meg. Nálunk a kiegyezés után született meg és önállósult ez a műfaj, és ebben is döntő szerepet játszott Jankó. 1867-ig kevés társadalmi rajza született. 1865-ben jelent meg a Liszt Ferenc hangversenyére emlékező Emlék a Zenede jubileumi hangversenyéről című egyszerű vonalas rajza, amely rendkívül ötletes, mert két beállításban rajzolta meg a jelenetet: forte fortissimo – piano pianissimo. Hermann Ottó bevonulása a képviselőházba című rajzán egy hatalmas pók hátán láthatjuk a természetkutató tudóst. A Munkácsy Amerikában című rajzon Munkácsy a palettáján állva ecsetjével evez be az ígéret földjére.
Jankó irodalmi illusztrációkat is készített. Rajzai között találunk témavázlatokat, festményeihez készült rajzos tanulmányokat is. Ezeken is a fekete és fehér kontrasztjára építette a kompozíciót. Finom vonalhálói meseszerűvé, leheletfinommá teszik rajzait, és lelki mélységeket tárnak fel, valósággal mesélnek alakjainak személyes életéről.
Noha Jankó János egész életében magyar festőművész akart lenni, mégis az általa kevésbé rangosnak tekintett grafikai munkássága emelte őt magas művészi rangra. Párhuzamosan két műfajban is kimagaslóan maradandót alkotott. Benne tisztelhetjük a magyar karikatúraművészet megteremtőjét és a magyar népi életképműfaj jeles úttörőjét.
Források:
Ágai Adolf (1836 – 1916), Faragó József (1866 – 1906), Borsszem Jankó (Budapest) (1868), Micsoda város: karikatúrák a 125 éves Budapestről, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteményének kiállítása, [főszerk.: Sándor P. Tibor]; […vál. és szerk. Karner Katalin, Faragó Éva]; [az anyag gyűjtésében részt vett Horváth Zsolt, Indali György, Sipos György], [a bev. tanulmányt írta Buzinkay Géza]; 1998, Budapest; FSZEK, 160, [1] p.: ill; 24 cm.
Buzinkay Géza (1941–): A politikai karikatúra és a magyar történelem, Budapest, 2003.
Buzinkay Géza (1941–): A megrajzolt vicc: a budapesti karikatúra, Budapest, 1998, Jankó János (1868 – 1902?)
M. Kiss Pál (1911–2001): Jankó János, Gyula: Békés M. Ny., 27 p., 16 t.; 21 cm, A gyulai Erkel Ferenc Múzeum kiadványai
Szana Tamás (1844-1908): Jankó János élete és munkái, Budapest, Athenaeum, 1899, 127, 3 p., 1 t.; 26 cm, Magyar műtörténeti monográfiák.
Takács Mária: Jankó János (1833-1896), Budapest, Mérnökök Ny., 1936, 58 [6] p., 4 t.; 23 cm.
Megjelent a Bárka 2016/6-os számában.
