Kísérletek és kísértetek – Szűcs Attila festészete című kiállítás
2016.12.16 – 2017.02.19.
Ludwig Múzeum
1095 Budapest, Komor Marcell u. 1.
Nappali a Kádár villában
Deák Csillag
A provokatív érzékenység
Monumentális kísérlet szellemidézésre. Kísérteteket, kik most is kísértenek, hiába halottak. Kísértet járja be Európát? Látjuk Kádárt és Hitlert, és látjuk Kádárt a lepusztult nappalijában, pedig nincs is odafestve, csak szelleme lebeg, papírforma szerint is, omlik le a plafonról, kitörölhetetlenül. Hitler kutyája sincs sehol, mintha soha nem is lett volna, csak az édeskés-kedveskedő gesztust látjuk, ahogyan a semmi felé nyúl, mert neki mindenki semmi, és senki volt. Arca a gyilkos álarca, mozdulata, bár emberi, mégis a diktátorok, profi demagógok jól betanult mozdulata. Az Újrafestett Hitlerre (2005) hiába esik sok fény, van több lámpa körülötte, ő alig van ott, alakja elmosódott, fakuló. Ennyire felejtenénk? Amit nem látunk, az nincs, sőt még tudatalattinkból is megpróbáljuk kiűzni?
Hitler a kutyája nélkül
A rejtély most is ott van Szűcs Attila valamennyi képén, megfejthetetlenül. Nem hagy nyugton, keressük a megfejthetetlen megoldást. Utunkon, a Ludwig Múzeum termeiben szimpatikus szellemmel is találkozunk, Columbo nyomozó sem könnyíti meg a dolgunkat, csak még jobban összezavar, ahogyan gyanúsítottjait is szokta volt félrevezetni. Mint Gogol köpenyéből az orosz irodalom, úgy bújnak elő P.F. kopott esőkabátjából az újabb, megfejthetetlennek tűnő bűntények, összefüggések. Szűcs Attila már meg se nevezi nyomozóját, Alak rózsaszínes vakfolttal (2008) című képen a vakfolt már nem vérvörös, mint a korábbi képeken, hanem halványrózsaszín, dereng a megoldás.
És mi van a nem látható foltban, folt mögött? Folt hátán folt, réteges és összefüggő, gyakran szétszedhetetlen. Minden csak úgy tűnik, hogy van, hogy úgy van, hogy ott van, miközben eltűnik vagy nem is volt ott, de mégis létezik. Minderről Szűcs Attila gondoskodik, a festési móddal, a ködös, lazúros színekkel, a felismerhető szűcs-vörössel, az elfolyt színekkel, csurgatással, vízsugarakkal, a vakfoltokkal. Nyáron, a szentendrei kiállításon még nő állt a mocsárban, most egy fiú áll benne, meztelen felsőtesttel (Csillagok a mocsárban, 2015), mintha karácsonyfa lenne a fiú teste, rátekeredik a fényfüzér, de nem a csillagokhoz emeli, nincs semmi a helyén. Semmi. Csontváry (2015) portréját a szocreál időkből ismert, tapétát utánzó minta takarja el a kép alsó részén. Ki akarná eltüntetni a festőt? Vagy fordítva történtek a dolgok, a rolnizott falra festették nem az ördögöt, hanem a festőt?
Csontváry
Összemosódnak a képeken nem csak a festékek, színek, korszakok, de maga az idő is, anélkül, hogy megállna, sőt csak most mozdul meg igazán. Ez Szűcs Attila képeinek egyik felkavaró ismérve. Rezeg, vibrál minden, akkor is, ha ködös a kép. Van finom irónia, humor is, a sok vörös vakfolt után egyszer csak megjelenik a Szamár (2000), elegáns csokornyakkendős szerelésben, hányavetin ül, talán éppen egy vörös vakfolton. Mintha vízililiomok úsznának a képen, és mi is csak állunk, mint Bálám szamara, és szégyenkezünk, hogy nem értjük, hogyan került a szamár a foltra, tisztogatjuk vakfoltunkat.
A vörös ágyakról már nem is szólunk, egy ágyas és két ágyas, válogathatunk, de van fehér fényben úszó ágy is, papírrepülőnek álcázott katonai géppel, bombázó sehol, nem aludni járunk ide, itt harcok folynak, vagy semmi se történik, maga a nagy vörös semmi, majd Ágy köré tekeredő függöny (2000) ágya inkább kocka, sírkő, a rádobott organza fojtogatóan fényes, halotti lepelnek se jó, nem takar, hidegen csillog, mintha jégbevonat lenne. A Műtő (2001) ködös képe nem tudja elhalványítani a fényfüggönyt, ami bentről dereng, minden kórházzal kapcsolatos rossz álmunkból felriadunk, összeszorul a gyomrunk, bent is vagyunk, fekszünk a kerekes ágyon, és kint is, várakozunk aggódva. Szűcs univerzuma emberi, értelemmel teli, még akkor is, ha csak tárgyat vagy tárgyakat látunk a festményen. A festő emlékezete egyszerre irányul a múltra és jelenre, nála mindkettő a mában létezik, legyen szó mítoszról, történelemről vagy az embert éppen most foglalkoztató történetről, jelenségről, érzésről, gondolatról. Ez nyilvánvaló paradoxon, amit az is jelez, hogy rendre túllép a ráción, olyan világba, ahol az értelem határai feloldódnak, megszűnnek létezni, ezzel a mítoszokhoz való kötődését hozza létre, és felvállalja, ill. újrateremti a mítoszok mágikus, mozgósító szerepét és erejét.
Az alkotások a rendszerváltás után születettek. A Hornyik Sándor kurátor tematizálta kiállítás egyszerre provokatív és egyszerre magával ragadó, érzékeny. Teremről teremre járva nyomon követhetjük a festő személyiségének és szenzualitásának, intimitásának, szemléleti-gondolkodói-megfigyelői flexibilitásának, kifele és befele való fordulásának, saját sztereotípiáinak változását, alakulását, formálódását, kiteljesedését. Nyomon követhetjük a festői felület, a szerkezeti formák, a tér- és időkonstrukciók megragadásának módját, változását, az átfestéseket, a szándékosan ott hagyott jeleket, amelyekkel összeköt egy-egy alkotást, és láthatjuk az azonosítható és az azonosíthatatlan belső-külső inspirációk feszültségét, dinamikáját, kontextusát.
Nincs idill a képein. A lét veszélyes terepeit, extrémitását alkotja meg. A félelmet és a kíváncsiságot, mintha mindig idegenben lennénk, távol az otthonunktól. A festő fürkésző tekintetét látjuk, mire és hogyan fókuszál. Képeinek megformáltságában és befejezetlenségében felfedezzük az előre kitalálhatatlant, az előre elgondolhatatlant, mindazt, ami meglepő számunkra. A látvány új értelmét keressük és találjuk meg. Egy új gondolkodói szenzualitás eredményét látjuk a falakon. Az önmagunkra való ismerés lépcsőit járjuk.
Ars poeticáját így fogalmazta meg: A festészet arról szól, hogyan tudom bekebelezni, megemészteni a világot, és felmutatni belőle azt a változatot, ami számomra a legigazabb. Az is lényeges még, hogy közben tényleg belefeledkezzek a „történetbe”, hogy ne csak az intellektusommal próbáljak összerakni valamit. Az eltűnt idő nyomába eredt, ill. magát az időt sűrítette és sűríti, zárta és zárja a vászon felületébe.
Figurativitás és kolorit úgy kapcsolódik egybe műveiben, hogy a kompozíció belső és külső terében-idejében a látvány igézetét, autonómiáját hozza létre. Szemléljük az alkotást, hatása alá kerülünk. Sejtelmesség és bizonyosság kettőssége uralja a képeit, hogy amit látunk, az maga a realitás és egyfajta álom, emlék is. Kézzelfogható és megfoghatatlan szövődik egybe. Megtörtént és meg nem történt esemény párhuzamosságát látjuk. Felidéz és megidéz. Eltakar, homályban hagy és éles fénybe fog, taszít. Megvilágít, hogy átlássunk Madame Chauchat testén. (József Attila Thomas Mann üdvözlése című versében írja: Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén, / hadd lássunk át magunkon itt ez estén.)
A Ludwig Múzeum most Varázsheggyé válik. Szellemi utat járunk be teremről teremre. A kurátori rend az idő olyan fonalát adja kezünkbe, amely segít bennünket eligazodni az álomszerűen képi, ill. elvont és logikus alkotások között. Mintha a festő saját lelkéért és elméjéért küzdene. Nem véletlen, hogy Csontváry is megidéztetik több képen. Hitler képében ott a halál is, a megsemmisítés, a holokauszt.
Szűcs Attila folytonosan kísérletezik, az idő kérdéseit boncolgatja, mi múlik és mi múlhatatlan (A tájkép hiánya, 1994). Az ember fogalmai megváltoznak idefenn. (Thomas Mann Varázshegy). Hol vagyunk? Idefent, odalent? Szücs Attila tereinek mélysége sokszor elhomályosodik, ködössé lesz. Egybeolvad a fallal, a fénnyel. Nincs határ, látjuk, hogy nincs, de tudatunk tiltakozik, határok igen is vannak. Ez már pszichológia, a néző pszichológiája, mit lát vagy mit akar látni. Vakfoltok. Nem látjuk, kitakarjuk, kitakarja az agy a látványt, az emléket (Alak vakfoltban, 1991, Vörös vakfolt, 1999, Alak rózsaszínes vakfolttal, 2008).
Nincs létezés az időn kívül, ez a folytonos múlt és folytonos jelen feszültségekkel teli világ és élet. Minduntalan felbukkan valami lezáratlan dolog, gondolat, érzés. Szűcs Attila ezt a lezáratlanságot nyitja meg újra és újra a képein. Ennyiben a mitológiát követi, használja fel. A földi és az olümposzi élet párhuzamosságát, csak más tudattal bírunk már ma, mint az akkor élő ember. Kulturális emlékezet és a személyes emlék kapcsolódik össze. Ez a személyesség, szubjektivitás mindig jelen van műveiben. Vagyis a dolgok, események átélésének hitelessége, heve, hogy az alkotó nem kívül van, hanem a dolgok belső terében és idejében. Szűcs Attila nem maszkot ölt, vagy álarcot, tematikája és technikai megoldásai a vizualitás új vonulatát hozzák létre.
Egybe látva Szűcs Attila alkotói korszakait, ill. a legutóbbi műveit, olyan festészetet látunk, amely európai mércével mérve is korszakos. Az élet értelmével összefüggő kérdéseket vet fel, anélkül, hogy maga mondaná meg, hogyan is éljünk, mit és kit szeressünk. Ma is vannak Hitler- és Kádár imádók. Az idő másként szelektál, mint az agyunk. Szűcs Attila alkotásai sorra szembesítenek bennünket ezzel a realitással. A képekben meg-megjelenő látszólagos bizonytalanság, az élet végességének tudata az ember elveszett utópiáit, magára hagyottságát, a boldogság keserűségének felismerését hordozzák magukban. Olykor humorral és iróniával.
Reméljük, hogy Szűcs Attila nem adja fel, hogy továbbra is kísértésbe vigyen minket.
Kölüs Lajos
Placet experiri (A kísérletezés öröm)
Szűcs Attila nem utópiát alkot, nem lesz prófétává, nem épít légvárat, csak a világra érzékeny ember szemével néz körül. Nő arany estélyiben, 2015, nem néz a szemünkbe, a hátát látjuk, tükörbe néz vagy átlép egy másik dimenzióba, eldönthetetlen. A kép trivialitása, közhelye, frázisa mai világunkba vezet, egy életérzéshez, hogy nem ismerjük önmagunkat, az univerzumot. Sztoikus kétkedés a kép, hogy ahol ott vagyunk, otthon vagyunk-e, ugyanakkor rejtőzködő, szemérmes is. Párképe a Csillagok a mocsárban, 2015.
Csillagok a mocsárban
Mindkét kép a kanti Mi az ember? kérdéshez kapcsolódó érzéseinket és gondolatainkat bolygatja meg, bizonytalanítja el, miközben az ismeretlenség, a minden nem-tudás homályát oszlatja, hogy el ne vesszünk benne. Természetesen elveszünk ebben a homályban, káoszban. Nincs már olyan tudás, amelynek barátja (philos) lehetnénk. Ha valamit tudunk, eszünkbe sem jut szeretni azt, hanem csak azt kérdezzük magunktól, miként leszünk képesek együtt élni vele anélkül, hogy megkövesednénk. (Peter Sloterdijk: A cinikus ész kritikája).
Festészete szintézisét látjuk a kiállításon, ösztöneinek, vágyainak és a tapasztalatainak, reflexióinak és szemléletének világát. Helyesebb talán szintézisre való törekvést mondani, melynek során a képein ábrázoltakban megjelenő valószínűség, véletlen és okszerűség összekapcsolódását és össze nem kapcsolódását egyaránt felfedezhetjük. Ugyanakkor elbizonytalanít, hogy Szűcs Attila festészetét fogalmilag miként is lehet megközelíteni, miként lehet nevet adni ennek a formának, ennek a festészeti módnak? Új szenzualitás, új realizmus, új szürrealizmus, új gesztusfestészet? Ez lenne a művészetelmélet bénultsága? Bacsó Béla írja: miközben úgy hisszük, hogy a mű ítéletünk tárgya, észrevétlenül az ítélkezik felettünk (Bacsó Béla: Hagyományaim. In: Határpontok. 1994).
Szűcs Attila figurái egyediek, létezésük mégis általános érvénnyel bír, mert reprezentálják az embert, a világot, az életet (Vízfal, 2015). Képeinek formagazdagsága, a fény érzékeny megjelenítése, egy-egy szín visszatérő alkalmazása jelzi, hogy Szücs Attila festészete nem változik, csak kiteljesedik. Nála árad, dereng a hideg és rideg fény, sokszor nem tudjuk, honnan árad és honnan dereng. Értés és igényesség jeleit látjuk, és a néző sem tehet más, maga is igényesen közelít, sok empátiával Szücs Attila képeihez, azaz a festőhöz és önmagához, mint nézőhöz. Ez a folytonos kihívás adja képeinek feszültségét, popularitását, hogy nincs elandalodás, de mégis, elmerülünk a látványban, kiszakadunk a valóságból, hogy a képi valóság terébe és idejébe lépjünk (Játszótér éjjel, 1995).
A fény leple alatt gyakran él az ellenfényekkel, a megvilágított és üres tér az egyedüllétet idézi meg, az átszellemültséget, hogy valami ott van, és valami láthatatlan (Ágy köré tekeredő függöny, 2000, Ágy csapásmérő vadászrepülőgéppel, 2001). Rákattanunk a semmire. Bekattanunk a semmitől. Önmagunktól, másoktól. Sérültek, furcsák leszünk, arcunkon, hátunkon sebeket hordozunk (Szertartás, 2015). Láthatóan. Képeinek fő jellemzői: az idő, a tér, a lét-nemlét, a test, az emberi szenvedélyek hatása (Fényben álló alak, 1999, Baleset fehér golyóval, 2011, Disznóölés, 2014, Kifordult tér, 2014). Bulgakov Mester és Margaritájára is emlékeztetnek a művek. Folytonos a világ- és az önértés. Már-már a misztikumig elmenve. Ártatlanság és ártalmatlanság kettőse is megjelenik a művekben. Ágyai között ott található a betegágy, napozóágy, betegszállító alkalmatosság, boncasztal, kanapé. Élet és halál fekvőhelyei. A mulandóság terei, a megsemmisülés végső helyei, a halál puha és kemény jegyei. Az ágy ikonná lett, szerepet cserélt a szentséggel, ill. a szentség jegyeit vette magára, és nem véletlen, hogy a bizánci festészet El Greco munkáiban újjászülető szellemiségét látom viszont, és El Greco különös expresszionizmusát, látomásosságát és különös fényét. Szűcs Attila művei nem kívánnak keretet nyújtani a katolikus vagy bármilyen más vallás szertartásához, ám tagadhatatlan, hogy a képek erős érzelmi töltése, formai megoldásai hangulatot teremtenek az elmélkedéshez, a világ és önmagunk vizsgálatához, melynek során szembesülünk a magány és a metafizikai nyugtalanság kérdéseivel.
Képei hiányosak és tele vannak befejezetlen szintagmákkal, a perspektíva szabályait kifordítja, rendre eltér a szabályoktól. El Grecoval szemben képein nem alkalmaz erős kontúrokat, de El Greco opálos, szürke lazúros hatású festészeti technikáját alkalmazza. Mintha poliptichont, oltárképet vagy ikont látnánk, részekre darabolva. A széteső, a létről öntudatlanul leváló emberi gesztus, tekintet, mozdulat, test látványát idézik meg a képek. A néző tekintete rekonstruál, összerak, összefűz valamit. És azt látja, azt fedezi fel, hogy Szűcs Attila képeiben Kis időre/ Megbékél a végzet (Hörderlin), valami rendkívüli dolog történt vagy történik, talán egy-egy bennünk vagy a világban létező titokhoz kerülünk, kerülhetünk közelebb általuk. Hitler kutyát készül simogatni. Elvontság, modellszerűség is jelen van. Szűcs Attila képeinek sejtelmessége találkozik a néző lelkében lappangó nem-tudással, bizonytalansággal, jelenét és jövőjét illetően, sőt bizonytalansága visszafelé is érvényes, a múlt is bizonytalan, feldolgozatlan (Hitler a kutyája nélkül, 2004, Nappali a Kádár-villában, 2014, Csontváry, 2015), mert a reprezentált múlt nem mindig találkozik az egyén múltjával, értékelésével, múltbeli tapasztalatával. Ikonokat teremt, mint az ágy, mint a labda. Oltárt is egyben, mintha az áldozat szemével látná a helyet, a helyszínt. A mindennapokból szakítja ki tekintetünket, miközben a mindennapok világába vezeti azt. A valóság új értelmezését kíséreli meg, a lelki valóság nyomába ered. Indulatok, feszültségek telítődnek és hunynak ki a képein, és a benyomások, amik érnek bennünket, világszemléletté állnak össze.
A sors mint véletlen, mint hiány és hiányzó, mint eltűnt vagy eltűntetett világ, mint a peremre szorult ember látványa, érzése, tudatosított és tudattalan világ kettőse, a vágy és a valóság szakadéka folyton jelen van képein. Kontrasztokat látunk, a jelen és múlt kontrasztjait. Önelképzelést ad, de nem erőszakolja világlátását a nézőre, ennyiben távolságtartó is, távol tartja magát a nézőtől. Terei egyszerre otthonosak és idegenek. Sajátos viszonya a hagyományhoz, az adotthoz, amelyet ismételten megkérdőjelez, ellenpontoz. Az azonosság és másság finom árnyalatait bontja ki képein. Hova is tartozunk, Csontváry, teszi fel a kérdést az egyik képén. Újra konstruálja Csontváryt, Hitlert, Kádárt, magát a múltat, ezzel a jelent is. Szellemi és cselekvési terei, időbeli dimenziói nyitottak, mobilak, végtelenbe tartók, sohasem lezártak és véglegesek. Ez a nyitottság, mobilitás adja festészete erejét, egyediségét. Szücs Attilánál minden mozgásban van. Ha úgy is tűnik olykor, hogy a fény mozdulatlan, időtlen, semmi változás nincs vagy nem várható. A rend és a rendetlenség egyaránt emberi alkotás. Képeinek rendje, a képein látható rendetlenség mai világunkat idézi meg. Képein a rend megbomlik, darabokra esik, szétzilálódik a tér és az idő, megjelenik az elidegenedés, az elszigeteltség, a sehová való tartozás érzése, és annak vágya, hogy tartozzunk valahova, valakihez.
Szűcs Attila a politika, a művészet, a szexualitás, az idegélet, az okkultizmus, a metafizika, a köznapiság területéről vett motívumokat hordozó képeivel kelti fel a néző érdeklődését. Beveti a szemfényvesztést is, miközben a kép formáján szuverénül, fölényesen és öntudatosan uralkodik, ám mindvégig meghagyja a célok, szándékok, gondolatok, érzések, ösztönök, sugallatok sokoldalúságát, sejtelmességét, többfókuszú értelmezési lehetőségét, polifóniáját.
Talán nem véletlen, hogy az irodalom számos személyiségét megérintette festészete. A Szivárványbaleset (szerk. Bazsányi Sándor, Jelenkor Kiadó, 2016) című könyvben hatvannégy kortárs szépíró köztük Nádas Péter, Térey János, Földényi F. László, Kőrösi Zoltán, Kukorelly Endre, Lackfi János és Péterfy Gergely szövegei Szűcs Attila egy alkotására reflektálnak. Nádas Péter a könyv kapcsán jegyezte meg, hogy Kassák Lajosról írtak utoljára ilyen terjedelemben írók-költők. Ez a könyv annak jelzése is, hogy Szűcs Attila létezik, nemcsak a szakma számára. Olyannyira létezik, hogy a kiállításhoz kapcsolódó monográfiát az egyik legfontosabb német művészeti kiadó, a Hatje Cantz jelentette meg, és negyven ország százötven könyvesboltjában terjeszti.
