Szilágyi András
Művek csillagórája: 1956
A szabadságharc és forradalom békéstáji történetének képzőművészeti feltárásához
Az 1956-os magyar forradalom művészettörténeti, képzőművészeti teljes körűségét kellő részletességgel eddig fel nem tárt, sajátos fehér foltként tartjuk számon. Ennek mindmáig csupán egyes részletei, töredékei váltak ismertté, néhány elrejtett, vagy lappangó alkotástól eltekintve a korlátolt kiterjedésű szóbeli nyilvánosság és az emlékezet féltett rekeszeiben ugyan megőrződtek, de csak a rendszerváltás után kerültek/kerülhettek nyilvánosságra. Természetesen az ország minden régiójának megvan a maga saját történelmi és művészeti emlékezete. Belátható, hogy a szabadságharc és forradalom békéstáji történetének képzőművészeti feltárását is, minden itt élő felelős, önállóan gondolkozó nemzedéknek el kell/kellene végeznie. Transzcendentális értelemben a forradalom és szabadságharcban életüket elvesztő mártírok tekintete előtt élünk. Ugyanakkor a hitelesen tiszta, megjelölt helyek hiánya miatt a „felszentelt” otthonosság is ugyanúgy kiszökik érzékeinkből, mint az egyedi és a közösségi helyszínek mágikus tudata. Helyi élményzónák nélkül voltaképpen idegenné válik az ember, gyökértelenné válik a művészet. Ezen kitüntetet ünnepi alkalommal néhány, a Békési régiót is érintő művészeti, életrajzi, illetve művészettörténeti töredéket szeretnék kiemelni. Szakmai körökben is alig ismert, de szűkebb hazánkban is éltek olyan képzőművészek, akik részt vettek a forradalom és szabadságharcban. Ezek között található a békéscsabai születésű Gaburek Károly festőművész (1936–1986), aki – Baska József festőművész visszaemlékezése alapján, – az Iparművészeti Főiskoláról kiinduló tüntetések szervezője volt. Ennek következményeként pályája politikai okok miatt nehezen indult s állást évekig nem kapott. De volt olyan békéstáji alkotó, aki, ha nem is tudatos ellenállóként, de kezében fegyverrel harcolva sebesült meg, s a forradalom és szabadságharcban való részvétel kegyetlen, büntető árnyékként vetült egész életére. Az „Ézsiás / Eyas” előnevet felvett Kovács József festőművész (1933–1990), aki nem csupán áldozatnak, de kiválasztottnak is volt tekinthető! Az 1933-ban Makón született, diákéveit Kétegyházán és Békéscsabán töltő, majd a budapesti Képzőművészeti Főiskolán tanulmányait folytató alkotó egész későbbi életes és művészete a forradalomban való részvételért lett peremre szorítva. Úgy is fogalmazhatnánk: Eyas Kovács József nem csupán történelmi áldozat, hanem kiválasztott (is) lett egy személyben. Egyrészt áldozat, aki az ötvenhatos forradalmi harcokban megsebesült, majd a hatóság által előtalált fénykép után, koholt vádak alapján 1965-ig titkosrendőrségi üldöztetéseknek, kényszerítő lelki-fizikai vallatásoknak volt folyamatosan kitéve. Másrészt kiválasztott (is) volt, mert kivételes tehetséggel, nagyra hivatott alkotói képességgel bírt. A kortárs visszaemlékezések alapján, a Képzőművészeti Főiskolán évfolyamtársai, – a düreri-finomságú rajzai nyomán – a tragikus sorsú Gruber Béla kollégiumi szobatársával együtt, született zseninek tartották. Sőt, Barcsay Jenő, a Képzőművészeti Főiskola rajz és anatómia tanára is kitűnő tanítványát, saját tanszéki utódjául szerette volna megnyerni, illetve választani. De a forradalom leverését követő retorziók, az évekig tartó kényszerítő vallatások, a megismétlődő verések, az ennek következményeként elszenvedett kulcscsonttörés, és az akkor előszeretettel használt „beszéltető” elektrosokk kezelések saját önkörébe zárták az alkotót.[1]
A fiatal generáció számára már nehezen érthető, de a korabeli képzőművészek munkáinak minősítését az úgynevezett: Tűrés, Tiltás és Támogatás apologetikus elvei alapján szabályozták. A helyi kulturális irányítási rendszer központi utasításra váró működését, tehetetlenségét jól jellemzi, hogy Ézsiás Kovács József művészete egészen 1984-ig, az úgynevezett Tiltott kategóriába volt téve, illetve tudatosan száműzve. Ekkor került sor a hatalom „művészetpolitikai, ideológiai besorolások” kategóriának felülvizsgálatára, ahol a képzőművészeinek világnézete, az ideológiai kérdésekre adott válaszok alapján volt újraminősítve, illetve ellenőrizve. A dogmatikus abszolutizmus szellemében megfogalmazott kérdések értékelése alapján, az úgynevezett proletárdiktatúra hatalmi viszonyaira a hosszú időn át veszélyes alkotó műveit az úgynevezett Tűrt kategóriába sorolták. A sajnálatosan megszüntetett, a Békéscsabán három-, illetve kétévenként megrendezett országos kitekintésű Alföldi Tárlatokra beadott műveit 1984-ig visszautasították. Ennek ellenére, a kétegyházi szerzetesi magányában élő alkotó olyan öntörvényű, idegennek tartott, konstruktív, majd és szürreális és absztrakt szellemterű műalkotásokat hozott létre, ami nem csupán regionális értelemben, hanem a modern művészeti kánon értékképzése szempontjából is művészettörténeti jelentőségű volt. Megállapítható, hogy Ézsiás Kovács József korának nyilvánosságából kizárt, az elszigeteltség, a félelem és a szellemi közöny légkörében olyan művészetet teremtett, amely a modern magyar avantgárd hagyományok szerves folytatásaként, keletkezését tekintve ugyan rendhagyó, de egyenrangú esztétikai színvonalú a hatvanas és hetvenes évek meghatározó magyar avantgárd művészeinek alkotásaival. Mégis, vagy ennek ellenére kizuhant a békéstáji képzőművészeti nyilvánosságból. A „műveinek csillagóráját” az alkotások esztétikai minősége hitelesítheti!
