Képzőművészet


Ágak/ Szervátiusz Jenő és Szervátiusz Tibor/ Két szobrász, két nemzedék
Műcsarnok, 2016. július 27. – október 16.

 

Enteri__r.jpg
Enteriőr

 

Deák Csillag

 

Trónfoglalás

 

Kincses Kolozsvár remekművei ritkán vándorolnak Budapestre. Az Európai utasok – kolozsvári képzőművészet az ezredforduló után című kiállítást 2011-ben láttam a Műcsarnokban. Akkori írásom bevezetőjében írtam: Elfogult vagyok e város iránt. Ott éltem, tanultam, dolgoztam, majd Ceauşescu aranykorából menekülve lettem magam is európai utas. Tarisznyámban azóta is magammal hordozom ennek a városnak szellemi kincseit. Hisz minden léleknek van valahol a mélyben egy dédelgetett, megsiratott, eltemetett, feltámasztott, ezerszer visszaálmodott Kolozsvárja (Reményik Sándor).

Két nemzedék különböző, de egy tőről fakadó műalkotásai Rockenbauer Zoltán kurátor hatásos elrendezésében sorakoznak a kiállítótérben, kiegészítik egymást. Magyarországi és Erdélyből érkezett művek. Szervátiusz Jenő fáiból, melybe gyakran magát is belefaragta, balladáink hősei hozzánk szólnak, kiszabadulnak sorsuk bezártságából. Szervátiusz Tibor monumentális alkotásai levegőhöz jutnak az apszisban.

A 70-es években Kolozsváron gyakran jártunk Szervátiuszék fellegvári műtermében. Örömmel mentem oda, Jenő bácsi halk szavú történetei mellett megfért a sok szokatlan látnivaló, minden zugban valami izgalmas. A ház is, amit a két művész saját kezével épített fel, hatalmas szobor együttesként hatott.

 

Szerv__tiusz-Jen__-__s-Sz.-Tib21__1_.jpg
Kiállításrészlet

 

Szervátiusz Jenő Párizsból hazatérve nem a semmiből teremtett új, más világot, mint a kolozsvári születésű Bolyai János, hanem párizsi művészeti élményeiből. Fiával Erdélyben vándorolva találkozott a népi ballada világával. Nem volt szüksége műteremre, csűrök gyalupadjain dolgozott, és akárcsak Bartók, kutatta az emberek bánatát, örömét, azt gyakran még aznap szoborrá faragta, lekottázta műveit. Véste a fát, nem csiszolta simára, füstölte, égette szobrait, göcsörtjeit meghagyta, kifaragta magából az érzéseit. Megjárta a háborút, a fogságot, ott is faragott, gyertyalángnál, és tanította társait.

Legtragikusabb műveiben is optimizmus bujkál, ez a természet szeretetéből adódik. Szobra mindig a természet része marad. A fát tartotta a legerkölcsösebb anyagnak: „a fa él és dolgozik”. Hagyta, hogy figurái az ég felé nyújtózkodhassanak, ahogyan a fák növekednek, miközben mélységeket tárnak elénk, ritmusuk tapintható, univerzális, ősi tartalmakkal. A közös népi emlékezet megőrzése ez. Nincs népieskedés, mégis benne az egész erdélyi lét, fájdalmával, örömeivel, groteszk alakjaival. Néha színezett, főleg domborművein, de nem a népi bútorfestők erős színeivel dolgozott, lecsiszolta, áttetszővé, szivárványossá simogatta, mintha Zsolnay eozinja kelne új életre.

Szenvedés (1936) című megnyújtott figurája vigyázban áll, csak feje borul mellkasára, fordul önmagába. A krisztusi szenvedés finom jelzése, ahogyan az alak lábát úgy szögeli az alaphoz, mintha keresztfán lenne. A csodálatos mandarin (1965) fája csupa görcs, kapaszkodna, de karja csonka. Kékszakállú herceg (1966) ő maga a vár, koronája erődítmény, de nincs kulcs hozzá. A Népdal halála (1968) furulyázó halottja, maga siratja el a muzsikát. A Rőzsehordó (1968) hátán fájdalmát viszi, a fejszébe fogódzik, de az is lehúzza. Hargitai pásztora (1940) is eggyé válás a természettel, a bárány átöleli a pásztor nyakát, lábához bújik egy újabb. Egy fából faragottak! Agnus Dei? Ahogy figuráit megalkotja, befejezetlenné, töredékessé teszi, egyben az egész, a teljesség felé nyitja formáit.

 

Szerv__tiusz_Jen___Cantata_Pro__1965.jpg
Cantata profana, 1965

 

Szervátiusz Tibor Bartók (1963) mészkő portréja túlvilági, szinte gyerekarc, de a szögletes áll erős akaratot rejt. Letisztult, mint Bartók művei. A szemek helyén mindent elnyelő fekete lyuk adja a szobor erejét, a szemüreg kíváncsiságra serkent, két kulcslyukon belenézni fejébe. Titok. Istenség, lidérces messzi fény. Az egész alakos Bartók (1981) egymaga áll a sötét rengetegben. Ahogy Juhász Ferenc fogalmazta: Kiáltás a titok kapujából. A Tiszta forrásból (1983) két alakja, Bartók és Kodály a három, napfényt, folyót szimbolizáló fekete oszlop között áll. Ady Endre, két változatban (1966,1956-69), a másodikban kisimulnak a korábbi ráncok, nincs nyak, nyakasság, csak delejes, szuggesztív tekintet, az andezitből, a fekete vulkanikus kőzetből is parázslik a fekete szem.

 

Szerv__tiusz_Tibor_Ady_Endre__1966.jpg
Ady Endre, 1966

 

A 301-es parcella (1989) előfutára lehetne a későbbi 1956-os emlékmű terveknek. Gyalulatlan, barázdált felületű, feketére égetett fából, szegecsekkel összefogott hármas fakeresztet formáló művén a 301. szám a megszámolhatatlan és elszámolatlan áldozatok sokkoló síremléke. Az 1956-os emlékműterv (1991) feketére festett sziklája előtt a meggyötört, megcsonkított mártír alakja segítségért kiált, a későbbi változaton (2003) fehér mészkőszikla előtt gyászoló, imádkozó nő térdel. A Könnyek oszlopa, (1962) bronz szobron mintha megfagytak volna a könnyek, Könnyek oszlopa (1964), szilfa szoborban a fa melegsége, az égbe csavarodó, olthatatlan láng, az elsiratottak mementója. A Diaszpóra (1963) mint egy el nem fújt pitypang virága, középen a Nappal, az összetartozás szimbóluma. Napisten kedve (1973), Möbius-szalag, önmagába tekeredik, közepén igazgyöngy csillog.

Börtön,(Szülőföldem:Erdély) 1964 az egyetlen mű, amit a Ceausescu éra hivatalosan kiengedett az országból, de magát a börtönt nem engedték ki egy szabadabb világba. A rács keresztet formáz, az arcok szinte túlvilági maszkjait látjuk csupán, a szenvedés testetlenségét. Dózsa György halála (1965), szegecselt vaspánt tartja össze a fejét és a koronát, ami gyökér, ez teszi halhatatlanná. Petőfi Erdélyben, 1974, a feketére égetett ecetfa mintha vasból lenne. A földön fekvő és mégis monumentális, sebzett figura, megviselt karja magasba nyúlik, nem a halál, hanem a szeret és költészet hordozója, megváltó.

Szervátiusz Tibor nem faragja, nem vési, nem formázza Dózsa Tüzes trónon (1968-1972) művét.

 

Szerv__tiusz_Tibor_T__zes_tr__8-1972.jpg
Tüzes trónon, 1968-1972

 

Hegeszt, összeolvaszt, úgy építi szobrát. Tűzzel. Mintha az egész magyar erdélyi kisebbség Dózsával együtt ülne a tüzes trónon, elviselve a megpróbáltatásokat, elpusztíthatatlanul. Csak a tűz tarthatja össze a megkínzott alakot, aki királyként ül máglya-trónján. Nem halálát, halhatatlanságát teremti meg a szobrász. Tüzet tűzzel.

Szervátiusz Jenő Trónszék (1975) című alkotásában a belefaragott két Szervátiusz megfér egy trónon. Csodálatos, fából (is) faragó királyok ők.

 

Szerv__tiusz_Tibor_Tiszta_forr__1983.jpg
Tiszta forrásból, 1983

 

Kölüs Lajos

 

Vésőn maradt ráncok

 

Kivételes és örömteli pillanat először egybelátni egy lezárt és egy még le nem zárt életpálya műveit, ahogy korábban soha. Katartikus élmény apa és fia alkotásaiban időben és térben kibomló művészeti törekvéseikkel szembesülni. Szembesülni a kisebbségi létben fogant, az erdélyi magyarság megőrzését, szülőföldjéhez való ragaszkodását kifejező formakinccsel, amely egyszerre egyedi, magyar hagyományt követő és egyetemes is.

A két művész szabadságeszménye a szabadságvágyból, az alkotás és az önkifejezés szabadságából ered. Ez a szabadság azonban a diktatúra és a kisebbségi lét miatt állandóan korlátokba ütközött. Életük stációit járva, keresztútjaikon veszteséggel és szenvedéssel szembesültek, a szembesüléskor érzékenységük, művészi létük e stációknál szólal meg. Egy végleg elveszített egész maradványai. A megdermedt időbe való bezártság. Sorsuk elkerülhetetlen jegye, hogy létezésük ideje térré, azaz szoborrá alakuljon át.

 

Szerv__tiusz-Jen__-__s-Sz.-Tiban-027.jpg
Részlet a kiállításból

 

A Szervátiusz művek önmagukban is jelentéssel bírnak, keresik a helyet, amelyben a jövő hangján szólalnak meg. Remény és ígéret találkozásai. A múltba fordulnak, a még el nem jött időt keresik, és a múltban találják meg, onnan lépnek a jelenbe, teszik azt átélhetővé, valóságossá. Ez a jelekből való olvasás, sőt azonosulás, közösségteremtés is. Nemcsak szimbolikusan, hanem érzékileg, testileg átélhetően, mindennaposan, a szakralitás és látás, sőt látvány erejével, a hit bizonyosságával, hogy a küzdés nem reménytelen, hanem a megmaradás záloga. A szobor az a tér lett, amely a miénk is, mi vagyunk a szobor, a szobor idő is, idő is vagyunk, helyhez, térhez kötött idő. Ebben áll a szenvedésünk és az a felismerésünk, hogy a kisebbségi lét korlátai közt folyik az általunk megélt idő és időtlenség. Az élet, hely, tér egységét szimbolizálják ezek a művek, miközben magyarként, székelyként, csángóként fogjuk fel őket. Legyen bár sorsunk még oly mostoha,/ Él a magyar s nem veszhet el soha (Ábrányi Emil: Él a magyar).

 

Szerv__tiusz_Tibor_Diaszp__ra__1963.jpg
Diaszpóra, 1963

 

A teljesség nyeri el testetlenségét és testbe formálását, a teljesség érzéki jellegét tapasztaljuk meg. Az egzisztenciális és archaikus, a spirituális lét és kultúra súlya az, ami lényegi és fontos, vagyis a megmaradásé, az adott földhöz, az adott természethez való tartozás mindennapos élménye és lehetősége.

A két Szervátiusznál a fa nemcsak a polaritás (asszony-férfi, élet-halál stb.), nemcsak az ősforrás (életfa, isteni tökéletesség) tárgya és szimbolikája, hanem az élet örök mozgását hordozza. A közelséget és a távolságot, az elérhetőt és az elérhetetlent, a mélységet és a magasságot, a természettel szoros kapcsolatban élő embert és az ember közösségét, természeti világát, lelkét járja körül és fogja egységbe. Műveikben a hagyomány, a függetlenség és a szabadság vágya, az egyediség hite, hogy önmagam vagyok és lehetek, keresztény polgár, szántó-vető, favágó, pásztor, aki bár szolgálattevő, de a magyarság szolgálatában áll, őriz egy provinciát, és úgy lesz egyetemes, hogy nem feledkezik meg gyökereiről, egyetemessé teszi, máshol is érthetővé, máshol is elfogadhatóvá.

Szervátiusz Jenő Két szobrászában, ahogy az Emrébá-ban is ott a fájdalom, a kivételes nagyság, erdélyi magyarsága polgári programot jelentett a feudális hagyományokkal küszködő, majd nemsokára diktatúrába torkolló kollektivizmus, újfajta alávetettség Erdélyében.

 

Szerv__tiusz_Jen___K__t_szobr_z_1955.jpg
Két szobrász, 1955

 

Nem fordult az illúziók világa felé, mindvégig az erdélyi szellemiség hatja át műveit. A nagybányai festők között is járt, a szellemiség miatt, ha nem is volt tagja a művészkörnek. A gyökerekbe kapaszkodott, közben járt Párizsban, majd járta Erdélyt a fiával.

Szervátiusz Tibor vallomása: A szemlélő jórészt annyit lát és érez meg a műben, mint amennyi saját magában is van. Végig kell járnia az utat, azt a logikai és érzésbeli folyamatot, amelyet a mű alkotója is végigjárt, s akkor a szemlélő közvetve maga is alkotóvá válhat. (Valóság és művészet, Korunk 1962)

Magyar Apokalipszis, Trianon, felidézi Stonehenge-t, a keresztet, a kopjafát és Peer Gynt anyja, Åse özvegy parasztasszony fájdalmát. A fehér és fekete szín kontrasztja a bűnt és bűnöst, az áldozatot is szimbolizálja. Erdélyi sirató, tölgyfája fekete sírkő. Egybeolvad a rovásírásos többes kereszt, Krisztus fájdalma az erdélyi ember fájdalmával, kisebbségi létével. A Corpus hangnemében és formájában is elüt a korábbi Krisztus ábrázolástól. Krisztus itt parányi alak, igaz, aranyszínben jelenik meg, szenvedést sugároz arca, a mögötte árnyékként elhelyezett sötét fakereszt sötétbe meríti az emberi tekintetet.

A Kolozsvári Krisztus, 1964 formájában a Börtönt fogalmazza újjá, de már Krisztus testét felhasználva. Az áldozatot és a megváltást, szálkásan, drótosan, szögesen, csontsoványan, szürreálisan. Az önmaga körül megcsavarodott test belső feszültéségét is hordozza, miért hagytál el engem? A Madéfalvi veszedelem (Székely Pietà), 1968 műben az ősanya, ill. a szenvedő Mária arca jelenik meg, a család összetartozó erejét fedezzük fel az asszonyi mozdulatban, a család szentségét látjuk, egészen másként, mint az olasz festők, szobrászok alkotásaiban. Ispánkút, 1978, Ispánkút (Petőfi), 1978 alkotások is újraértelmezik a költő halálát, a szerzetesi és a krisztusi magány pillanatát ragadva meg mindkét műben. Petőfi halála (1968), öntés 2001-ben műben Szervátiusz Tibor a végtelenséget kelti életre, mintha a költő fönt lebegne az űrben egy aszteroidán.

 

Szerv__tiusz_Tibor_Isp__nk__t__1978.jpg
Ispánkút, 1978

 

Elesetten, zárt lábakkal, nyitott karokkal. Kit ölelne magához? Ispánkút, 1977 már a félelmet mutató költőt ábrázolja, aki fél a haláltól, így lesz olyan ember, mint a többi. Összecsukló térddel kérdez, miért?  

A magyarság sorsa foglalkozatja: minden, ami nagy, és minden, ami tragikus benne. A szándék önmagában lehetne nemes, ugyanakkor provinciális is, de Szervátiusz Tibor a katarzis révén egyetemessé növeli tragédiánkat, mint a görögség a magáét. (Csoóri Sándor: Szervátiusz Tibor szobrai)

Amíg Szervátiusz Jenő és Szervátiusz Tibor szobrai élnek, megmaradnak, addig létezik az erdélyiség, addig a magyartalanítás fájdalma él, cselekvésre ösztönöz.

Fotók: Slezák István; ©Műcsarnok, 2016.


Főoldal

2016. szeptember 26.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png