Ibos Éva
Könyvművész művészkönyvek
Kiss Ilona kiállítása, Szeged, Somogyi Könyvtár
A lehető legautentikusabb hely Kiss Ilona kiállítása számára a Somogyi Könyvtár, hiszen a valódi könyvnek és a művészkönyvnek legalább annyi közös vonása van, mint amennyire különböznek egymástól.*
A mai értelemben vett művészkönyv műfaja viszonylag fiatal, bár ez nézőpont kérdése, mert Perneczky Géza egészen az ókorig tudja visszavezetni a képzőművészeti reminiszcenciával bíró, könyv jellegű szép tárgyakat. „Van-e a művészkönyveknek történelmük? A válasz erre: mielőtt elkezdődött volna a történelmük, már voltak művészkönyvek a világon. Talán nem öröktől fogva, de nagyon régóta. Mert láttunk-e már tökéletesebb művészkönyveket az asszír agyagtábláknál, a hieroglifákat őrző papirusztekercseknél, a japán kalligráfiáknál, vagy a miniatúrákat és az ősnyomtatványokat könyvvé összefogó díszes kódexeknél?”
Abban az értelemben azonban, ahogy mi használjuk a fogalmat, a műfaj sokkal frissebb, születése az 1960-as évek elejére, felfutása a 60-as és 70-es évtizedekre esett. Egész Európában népszerű volt, de Közép-Kelet Európában leginkább underground és alternatív státuszban terjedt, ugyanis kis formátumából (ezáltal könnyű terjeszthetőségéből) és utalásokat tartalmazó rejtjelezhetőségéből adódóan a szocialista táborban a tiltott témák is megfogalmazhatóvá váltak általa. Némi pauza után a 90-es években kapott új erőre immár (itthon is) politikamentesen, a képzőművészeti gesztust előtérbe állítva. Ennek a másodgenerációnak egyik jeles képviselője Kiss Ilona.
A művész könyvtervező grafikusként viszonylag hamar felfedezte magának a műfaj által kínált lehetőségeket, főképp azt, hogy a „csupán” alkalmazott könyvmegjelenítés helyett autentikus és szubjektív műveket hozhat létre anélkül, hogy hátat fordítana tanult mesterségének. Tevékenységének hajtóereje épp a két ellentétes alkotói attitűd egybeolvasztásában rejlik, vagyis a szakma iránti elköteleződés és a megrendelői kötöttségeket hátrahagyó szabadságérzet együttállásában. E kettősség a konkrét művekben az archaikus hagyományok és a posztmodern jelteremtés egyidejű alkalmazásában nyilvánul meg.
Kiss Ilona bizonyos könyvműveiben – ugyanis többféle módon közelít hozzájuk – egyként megtalálhatók a papírminőség, a tipográfia, a vágás és hajtogatás, a grafika elemeinek hangsúlyos szerepeltetése, a végeredmény azonban egy unikális, a valódi könyvekre csak atmoszférájában emlékeztető műtárgy, amelyben a felsorolt komponensek megszűrve, és főleg szokatlan formában és váratlan anyagokon (fa, fém) jelennek meg. A könyvtárgyaknak soha sem a szépirodalmi vonatkozása a meghatározó (akkor sem, ha a témáját onnan veszi), hiszen ezeknek a műveknek nem a verbalitás a lényege, hanem annak képben sűrített, szubjektív esszenciája. Persze, ezeket a műveket is „olvasni” kell, de valahogy úgy, ahogy a sorok között találjuk meg az értelmet.
Amikor tehát Kiss Ilona műveit tanulmányozzuk, működésbe lépnek az elraktározott olvasmány- és kulturális élményanyagaink, így aztán a formák és alakzatok ritmikusságában ráhangolódunk Bartók és Ligeti zenéjére, értjük a Tiszát idéző kék bársonysáv jelentését a Juhász Gyula portré alatt, s azt is, hogy a konstruktivista festő és a MA című folyóiratot szerkesztő Kassák-objekt csakis egy tökéletesen simára csiszolt, szigorúan tiszta hasábból állhat.
Ha sorra vesszük a témákat (Juhász Gyula, Móra Ferenc, József Attila) nem lehet nem észrevenni a művész udvariasságát és tudatosságát a szegedi kiállítás anyagának összeválogatásában, valamint máig érzékelhető kötődését néhai főiskolai mesteréhez, Kass Jánoshoz. Ez utóbbiról csak kisebb részben árulkodnak az összeérő témák (például Bartók és Juhász Ferenc alakja, és eleve, a könyv kitüntetett szerepe), ennél feltűnőbb az a rokon vonás, ami a hűség és nyitottság egyidejű működésében nyilvánul meg. Hiszen Kiss Ilona, miközben egy percre sem feledkezik meg a gyökereiről, ugyanazzal a felszabadult játékossággal próbálja ki magát a különböző műfajokban és technikákban, mint hajdani tanára.
Kiss Ilona számos műfajban alkot, de bármennyire is különböznek egymástól a munkái funkciójukban vagy anyagukban, a művész kézjegye felismerhető rajtuk akkor is, ha könyvborítót tervez, ha rajzol és képeket fest, de még akkor is, amikor olyan hideg anyagot vesz a kezébe, mint a drót, hogy tér-műveket készítsen belőle. Azt, hogy milyen Kiss Ilona kézjegye, nem lehet egyetlen szóba sűríteni, csak körülírni: gondos, aprólékos, érzékeny és bensőséges. Ezekből az összetevőkből adódik, hogy alkotásai mintegy ékszer-kivitelezésűek. Kiss Ilona nem csak művész, de művészet-szervező is: a hazai művészkönyvesek vezéralakjaként 1993-ban huszonkét taggal megalapította a saját szakmai szervezetüket, a Magyar Művészkönyvalkotók Társaságát.
A művészkönyv nem „nagy” műfaj, s nincsenek szabályai. Még azt sem lehet kijelenteni, hogy mi a jellemző anyaga és eszköze, mert bármi lehet, de pont ebből adódik határtalan játékossága és gondolatgazdagsága.
*A 2016. június 25-ig megtekinthető kiállítás megnyitó szövegének szerkesztett változata.
