Fehér László (1953, Székesfehérvár) Kossuth-díjas festő képeinek állandó témája az idő formája, az időn át látott tér, az ember helye az időben, az emberek egymáshoz való viszonya. Korai alkotói korszakában fotó-naturalista szürke képeket festett. Az 1980-as évek elején képein nyugtalan ecsetvonások jelentkeztek, amelyekkel a zsidó életérzést juttatta kifejezésre. 1985-től szürrealisztikus, misztikus és hűvösen távolságtartó képeket festett és egy képen belül csak egyetlen színt használt, kék, piros, zöld, lila korszakai követték egymást. Majd elbeszélő jellegűvé vált festészete, kontúrrajzos alakok jelentek meg képein, amelyek testetlenségük révén, téren és időn kívül mozogtak. Az ezredforduló táján családtagjait, barátait festette életnagyságúnál nagyobb portrékon. Festészete állandó megújulási képességet mutat. Képei gyakran a memento mori (=Emlékezz a halálra/készülj a halálra) témát vetítik elénk anélkül, hogy ennek bármilyen melodrámai vagy szentimentális felhangot adna. (Wikipédia)
Fehér László PAPÍRMUNKÁK
2016. 04.06.-2016.05.05.
Platán Galéria
Budapest VI. Andrássy út 32.
Részlet a megnyitóról
Deák Csillag
Dosszié
Ha április 5-én este hét óra felé valaki az Andrássy úton sétált és nem lapult meghívó a zsebében, vagy a számítógépén, azt gondolhatta a rengeteg embert látva a Lengyel Intézet előtt, hogy egy újabb flash mob, villámcsődület tanúja. Igen, szinte ennek is nevezhetjük Fehér László kiállítás megnyitóját, szervezett és figyelemfelkeltő, nem valami ellen demonstrál, hanem valamiért. A művészet a tét. Annyian akarták megnézni a megnyitót, hogy közülük elsőre sokan be sem fértek a terembe. Anda Rottenberg, világhírű művészettörténész, az új album bevezetőjének írója nyitotta meg a kiállítást, szerettem volna hallani a beszédet, de én is kint rekedtem.(Vezérkép: Részlet a megnyitóról)
Könyvbemutató és kiállítás egyben. Az igényes album mellett (Fehér László: Papírmunkák, 2013–2015, Scolar Kiadó) a teremben tizenegy képet láthatunk. Találó a kiállítás címe, amely egyezik az albuméval. Első perctől beugrik, családi albumot lapozhatunk, vagy láthatunk a falakon. Ismert személyek és számunkra ismeretlenek, mégis érezhető, nem csak családtörténetnek vagyunk tanúi. Az emlékezetnek, és több nemzedéknek állít emléket a művész. És megszólít bennünket, a háború után születetteket is, bevonz a képek terébe. A rajzok első látásra idillikus képet mutatnak, fekete-fehér színviláguk egyszerre jeleníti meg a közelséget és a távolságot. A figurákban lakozó …szellem láthatatlan, így az, ami benne lakozik, nem mozdul, a szemnek megvannak a maga határai, így az, amit lát, nem ölel fel mindent. Ezért lehetséges, hogy egyetlen kicsiny ecsettel megjelöljem a hatalmas üresség lényegét és egy nagy emberi test alakjának meghatározásához csak hüvelyknyi szembogaram világos látására van szükségem. (Vang Vej: A szépség szíve).
Fehér László múltidézése úgy hat, mintha a figurákat sötét hátterükből vágta volna ki, nincs átmenet a homogén, fekete tussal rajzolt háttér és a ceruzával finoman megrajzolt alakok között. A fekete háttér hallgat, de benne van az univerzum végtelensége, megismerhetetlensége, talán a minden fényt elnyelő fekete lyuk is. Az arcok és a mozdulatok, gesztusok beszélnek, miközben némelyik képen a figurák szinte szoborrá válnak (Kilátó, 2014).
Kilátó, 2014
A Kerényi Julianna (Akin Mengele kísérletezett ), 2015 kép címét olvasva megremeg a gyomrom. Ez után már másként nézünk a többi képre is.
Kerényi Julianna
(akin Mengele kísérletezett), 2015
A Julianna és Jancsi, 2014 (anya és fia) kép tovább építi a családregényt, a túlélő újjászületik a borzalmak ellenére. Ez a finom, de hatásában mégis nagyon erős, más fókuszú ábrázolásmód a holokausztról felidézi bennem a nemrégiben látott Saul fia filmet is.
Julianna és Jancsi, 2014
Fehér László túlélő személyeket mutat hétköznapi környezetben. A Matracon, 2014 kép alakjai játékosak, humorosak, mintha külön-külön egy-egy felhőn ringatóznának, miközben fogják egymás kezét, a fekete háttér ellenére is nem a pokolban, a mennyországban vannak.
Matracon, 2014
Fehér távolságtartóan szemlél és ábrázol, a tisztánlátás erejével és hatalmával. A létezés egyszeri és megismételhetetlen pillanatát ragadja meg, a visszavonhatatlan létezés súlyát és könnyedségét. Az emlékezés állandósítása, vagyis a szélsőségekbe és szétszórtságba többé nem esés állapotát mutatja meg Fehér. Fotókból dolgozik, pillanatokból, véletlenszerű felvételekből, töredékekből. Összerak, összeolvaszt, összevág időt és teret, helyzeteket, eseményeket. Kivon. Kivonatol. A családtörténet és a képek láttán más megvilágítást kap József Attila híres sora: Éltem, és ebbe más is belehalt már.
A ceruzarajzok nemrég készültek. De nem maradunk a fekete-fehérnél. A kiállított képek között is megjelenik a mindent elárasztó rózsaszín, ködös háttér, Jancsi trombitával, 2015.
Jancsi trombitával, 2015
Jancsi nem kisdobos, trombitája sem rézből van, mégis mintha fáklyát tartana kezében, úttörő nyakkendője sem piros, ha ő egyáltalán úttörő, fehér inge messzire világít. Majd megjelenik a sejtelmes, kékeslila égbolt a Szobor madárral, 2015 című képen, ahol egy madár kering a fekete, sziluettszerű (kivágott árnyékrajzú) épületek és a szobor fölött.
Szobor madárral, 2015
Fehér ismételten a határvonalakat mutatja, a korábbiaktól eltérően azonban most a fekete szín nem az üresség, vagy végtelenség hátterét jelenti, hanem a tárgyi világ árnyékképét. A korábbi fekete háttér elő lép, előtérbe kerül. Az Oszlop és madarak (Berlin), 2015 képen a fekete oszlopszerű építmény a körülötte keringő madarakkal egy krematórium képét is felidézi bennem.
Oszlop és madarak (Berlin), 2015
A kiállítás töredékes az album képeihez képest, de ez a töredékesség szándékos, jelezve ezzel is, hogy véges a kiállítótér, de véges az emlékezés is, határai vannak, és mindig töredékes és hiányos marad. A néző az, aki kiegészít, pótol, az egész illúzióját, a történetet gondolja el, miközben részesévé válik a látottaknak, magának a múltnak.
Az emberi alak ábrázolása a festészetben minden másnál nehezebb munka. Mert akinek szigorúan ragaszkodnia kell a testi forma hasonlóságához és a testhelyzet pontosságához, az szem elől téveszti a természet isteni ritmusát és az életerő jelenségeit (Tang Hou: A festészet elmélete). Fehér László egyik portréját látva idéződtek fel bennem Tang Hou előbbi sorai. Nem Georg Baselitz ismert fejen álló portréjának parafrázisát látom. A figura, illetve a művész nem áll, hanem ül, a szokatlan perspektíva felnagyítja a fejet, minden a fejben dől el. Az Önarckép behunyt szemmel, 2014 kinyitja szemünket. Nem lehet elmenni mellette.
Önarckép behunyt szemmel, 2014
Ceruzarajzokat láttunk. Ezeket most már nem lehet kiradírozni.
Kölüs Lajos
Vitorlák ellenszélben, avagy papírkaland
Ellenszélben – ha pont szemből fúj a szél – hogyan tudnak előre haladni a vitorlás hajóval? Ilyenkor nem hátulról dagasztja telibe a szél a vitorlát, hanem inkább oldalról végigfut mindkét oldalán, egyfajta szárnyfelületként viselkedik, a két oldala között nyomáskülönbség lép fel, ami előre húzza a hajót. Az emlékek is, legyenek azok fotók, festmények, képeslapok, kézzel, géppel írt sorok, szövegek, sőt baráti kézfogások, forró szerelmek – hasonlítanak az ellenszélre, hiszen velük szembe kell nézni és haladni. Az emlékeink néha utunkat állják, nem hagynak békén bennünket, irányítani akarják a sorsunkat, beleszólnak mindennapjainkba.
Fehér László most egy olyan vitorlás, amely (aki) ellenszélben képes felvenni a versenyt bárkivel és bármivel, ami és aki képes mozogni, mozdulni, szállni, repülni. Fehér vitorlázik, közben nyugodtan tevékenykedik. Fest, rajzol. Egyszerűen élvezi a sebességet, hogy áll az idő. Megállt. Emlékek szárnyán repül. Akár Proust az Eltűnt idő nyomában, vagy mint Szomory Dezső, akinek „Módszere az, hogy egy emlékre ráugrik, behatol, kapzsian, mániásan kiszívja minden mézét. Fehér figurái életjelet mutatnak, élnek, a jelenben és a múltban is. Túlélők. Lélekrajzokat látunk? Fehér László lelki rezdüléseit, amelyeket a családi fotók és emlékek váltottak ki? Mitől lesz a megformált, megszűrt személyes emlék maradandóvá, felejthetetlenné? Az idill és közhelyek határán egyensúlyoz, merészen és bátran. A meg- és felidézettek emlékének súlya van, amit a túlélők viselnek, hordanak.
Fehér László a kalligrafikus, litografikus képein a múltat látjuk, egészen a jelenbe torlódóan. Családtörténet. Ahogy Adorjáni Anna írta Nádas könyvéről (Egy családregény vége): Egy családtörténet örök jelene. Fehér is a jelent idézi meg, az emlékezőt, miközben az emlékezés tárgyát, alanyát látjuk. Összefonódik a kettő, az emlékező és az, akire emlékeznek.
Tűzgyújtó II., 2014
Ez az emlékezés sajátja, egybemosódnak a gondolatok, az arcok, nem válnak el az emlékezőtől. Tévedés lenne ugyanazt az arcot látni a képen, mint a valóságban volt. A megidézés, egyfajta szellemidézés is. Lajstrom, feljegyzés, töredékes, kihagyásos. Mintha nem is egy személyről, személyekről szólnának a képek, hanem magáról az emberről, az emberpárról, Tűzgyújtó II., 2014. Biblikussá válnak az alakok, még akkor is, ha cigiznek, akkor is, ha mögöttük az Országház jelenik meg, Daddy és barátja 2014.
Daddy és barátja 2014
Fehér bravúrosan a lényeget ábrázolja, fekete-fehér színben, …minden egyformán lénytelen, élettelen és személytelen, vagyis az üresség tanának felismerése (A bóhiszattva ideálja itt és most, http://japankalligrafia.hu). A vörös csillag fehér lesz, semlegessé, hatástalanná válik, de mint csillag mégis rámutat egy korra, egy diktatúrára, az erőszakra, miközben a Gellért-hegyet látjuk, tetején a Szabadság-szoborral, Daddy a hegyen, 2014.
Daddy a hegyen, 2014
Minden ott van, és semmi sincs ott. A családtörténet így válik igazán személyessé, burkot látunk, beléphetünk ebbe a burokba, magunkra ölthetjük, a képen megjelenő alakká válhatunk, azonosulhatunk a világgal, a semmivel, Gyerek buborékkal, 2015.
Gyerek buborékkal, 2015
Mert számos emléket őrzünk a múltból, ahogy őrzi Fehér is, ahogy őrzi vagy őrizte a Fehér által megidézett családtag is. Csillag, káprázat és mécsláng/ Délibáb, harmatcsepp és buborék/ Álomkép, villámlás és felhő:/ Ilyennek láss mindent, ami összetett!/ (Vers a Gyémánt szútrából, Agócs Tamás ford., apankalligrafia.hu)
Fehér egy utat jár be az emlékezéssel, végérvényesen, hogy minden dolog önvalótlan és születetlen. Végül a viselkedés, a világ és a lények uralása és a teljes szenvtelenség (ragaszkodás-mentesség) által a tiszta létezés szintjére lép (A bóhiszattva ideálja itt és most, http://japankalligrafia.hu). Buddha mondta, azok vagyunk és azzá válunk, amit gondolunk. Fehér is azzá válik, amit fest és rajzol. Mert azt gondolja, amit fest, és viszont. A keleti festőknek látszólag vázlatos tusrajzai nem egyszerű reflexiók, hanem hosszú és gyakran igen komplikált logikai munka eredményei (Felvinci Takács Zoltán: A Távol Kelet művészete nálunk, Művészet, XIII. évf., 1915., 3.sz.).
Fehérre mindig is jellemző volt a logikai munka, játékmester is, játszik, komolyan veszi a nézőt, akit bevon a mindenkori játékába, most az emlékezésbe. Fehér nem törekszik az anyagszerűségre, akár a távol-keleti festők. Fekete háttere szűkíti, de egyben végtelenné is teszi a kép terét. Kiemel, a sötétség jótékony fátylát lebegteti meg, sejtet, homályban hagy. Valami nem hívható elő a múltból, az emlékezés ködéből, soha, hiába is igyekszünk. Az emberi agy védekezik az emlékek miatt és az emlékek túlsúlya ellen. Mintha maga Fehér is csak formára, képre vágyna, kerüli a látottak érzékeltetését, a részletezést. Olyan formát választott, amely…nem veszti értékét a közvetlenül érzékelhetővel együtt, hanem mint természetes energia örökké új életet kér s magában hordja tökéletesedése feltételeit (Felvinci Takács Zoltán: A Távol Kelet művészete nálunk, Művészet, XIII. évf., 1915., 3.sz.).
Fehér törekvése nem több, de nem is kevesebb, mint az élet tapasztalatának összegzése, egy új élet kezdetén, a tökéletesedés útján való járás közben szembenézni az emlékekkel, legyenek azok családtörténetek, vagy a nagyvilágból valók, nála a kettő eggyé válik, a személyes élet egyetemessé lesz, mások által is befogadhatóvá, elfogadhatóvá, átélhetővé teszi a formák által. Hogy sémák szerint alkot Fehér? Talán igen, sőt minden bizonnyal igen, de nála a forma olyan erővel, energiával telik meg, amely a séma keretét, felületét, formáját légiessé, tündérivé, nem létezővé teszi. Így tartósítja az emlékeket.
