Szilágyi András
Leszakadt képek a falról
Etűdök Szentgyörgyi József festészetéről: a festészet mestere, avagy a drámai mélységű színköltő
Szentgyörgyi József (1940–2014) festőművészre, kortárs festészetünk közelmúltban elhunyt egyik legjelentősebb alkotójára emlékezünk, aki az elfojtott emberi fájdalmak, szenvedések vizuális megjelenítésének adott színformát. Az ilyen drámai mélységű képek korunkban „leszakadnak” a falról, mert a fedő és fedett rétegek mögül az alapvető igazságot és a remény már-már transzcendens fényeit közvetítik. Ismerjük, tudjuk: a művész sohasem azonos alkotásaival. Ennek ellenére szükségszerűen rá is hasonlít, hiszen nem csupán hangulati elemekről van szó, hanem a személyiségkarakter mélyebb összetevőiről, az alkotó jellem jellegadó színformáiról is.
Szentgyörgyi József festőművész 1940-ben született Balatonarácson. 1954 és 1958 között a budapesti Képző-és Iparművészeti Gimnáziumban tanult, majd 1962 és 1968 között a Magyar Képzőművészeti Főiskolán végezte tanulmányait. Mestere Kádár György volt. Egy évvel a diploma után Derkovits-ösztöndíjban részesült. 1968 óta rendszeresen kiállító művész volt Magyarországon és külföldön. Számtalan kiállítás és országos tárlat fődíját is elnyerte. 1981-ben Munkácsy-díjban, 2012-ben a Magyar Festészet Mestere életmű elismerésében részesült.
KÉPEK:
1. Juss (1993; olaj, pasztell, farostlemez; 20,5x23cm)
Szentgyörgyi József művében a magyar sorsközösség történelmileg ismétlődő viszonyaira reflektál, jellegőrző karakterjegyet hangsúlyoz. Az alkotó a mai hasonló és a régi hasonlított viszonyokból újraértelmezett, analóg kompozíció „felülfestett” képi metaforájából képezte a saját Juss változatát. A festő az erre adekvát képi metaforáját Tornyai János (1869–1936) Juss című művének expresszív példázatában látta.
Újraértelmezésében a jellegőrző tartalmi összefüggés – a történelmi „áttetszősége” okán – újra korjellemző magatartásmóddá vált. Az újraalkotott kompozícióban a művész a magyar karakterjelleget a kifejező eszközhasználat absztrakt expresszív színformáival éri el. A korszellemet kifejező kompozíció mégsem vezet valami véglegességhez, lezártsághoz, hanem az időben nyitott és megújítható marad. A műben egy mélységesen átélt „régi-új társadalmi kontextus” ellentmondását hangsúlyozza az alkotó, amelyben az egymásnak feszülő erővonalak, a megfestés új expresszív módja, különösen a vörös-fekete színformák ellentétei drámaivá fokozzák a művet.
Juss
2. Fények és árnyékok (2001; olaj, pasztell, vászon; 100x70 cm)
Szentgyörgyi festészete a korunkat körbevevő FEKETE MEGTÖRETÉSÉÉRT folyik: ez művészetének igazi felségterülete. A képen maga az emberi test – és kifejező mozdulatai – a létérzékelés formájává válnak. Külön hangsúlyozott az emberi fej, az emberi koponya, ahol az elrejtett „áldozat-arc” nem más, mint a létszinten megélt érzékenység expresszív feltárása: a drámai mélység költői színformája. A felfokozott színtelítettségű érzelem, a magasztos képzelet és az ész játékossága mégsem felvilágosítani akar, hanem az emberi lét metafizikai tisztaságát, a keresztény kultúra örök emberi értékeit, a kulturális emlékezet szakrális tartalmait hivatott kifejezni. Az ikonszemlélet képi mágiája ez, amelyben a transzcendentális tartalmak, mint a megvalósítás elfojtott törvényszerűségei, a műben egyben és koncentráltan vannak jelen.
3. Cím nélkül (1990; olaj, szén, karton; 70x50 cm)
Szentgyörgyi József alkotásaiban a klasszikussá vált kompozíciók újraértelmezett áthatásait, saját korának etikus tartalmait, „kollektív lelkét” is képes magára venni: a dolgok mögött lappangó jelenség-lényegének érzetét. A nagy egységek belső tagolását követve az élet súlya alatt léthiányos, összegörnyedő figurát, lehajtott fejet és kifeszített áldozati testet látunk.
Másképpen fogalmazva, műve abban az átmeneti állapotban van, amikor még egy rész ábrázol, de a másik rész már elszakad az ábrázolttól; kivált azért, mert vizuális világában az igazság olyan erős létkötődés, amely a transzcendens fehér igézetében artikulálódik.
Ekképp a keresztre festett áldozat veszélyeztetése már tagadássá is válik, sajátosan negatív lesz, a szépség állító, megerősítő voltával szemben. Közelebbi viszonyuk alapján nem csupán a stílus által kiégett korok történetiségét, hanem az idő értelmezését is megvilágíthatja számunkra. Ameddig a „tagadó forma”, a mindig keletkezőben lévő lét megfestett állapotát, vagyis a hasonlóság és a különbség alapján való fölérendelést jelenti, addig az áldozati csúf dolgok létrehozott képe éppen a meglévő lerombolása által, vagyis annak tagadása révén ösztönzi az észlelés és értelemadás szüntelen megújulását. Ebben az értelemben festészetének esztétikai értékrendje, „egyetemes állványzata”, hiteles mértéke van.
Cím nélkül
4. Házioltár IV. (1996–97; olaj, pasztell, vászon; 140x100 cm)
Szentgyörgyi József képe feloldhatatlannak látszó küzdelmet közvetít, amelyet a keveretlen hideg-meleg színellentétekkel, a formákat elnagyoló, egy-egy megváltoztathatatlan fájdalmas részletet kiemelő (felerősítő) festésmóddal érzékeltet.
Az értelmező döbbenten állapíthatja meg: a kereszten a megváltás reményét hordozó áldozat korjellemző szimbólumát látjuk, amelyben nem csupán a közösségi BŰN DRÁMÁJA, de a már megváltott ember áldozata is kifejeződik. Az arc és a test egymásba-torzulásában a megfestett koponya mulandó „csontcserepeit” láthatjuk. Mintha belülről valami fehér fény „szivárogna”, ami körülöleli az arc hiányát, akár az elfolyó VÉR vöröse. Megfigyelhetjük a fekete és vörös foltérintéseket, a fedő-és fedett rétegeket, amely a kifejező GESZTUS elfojtott indulatát érzékelteti. Ahogyan vissza-visszatöröl a festő a színmasszába, a fej, a koponya külső „héjáról” leváló én-metszeteket, belső hártyákat talál, s így mindaddig jut, amíg az anyag önmagába nem torzul. Végül előttünk „a koponya szegmensek megfolyó új holdja, s életünk reménye belénk zokog”.
5. Népdal I. (2005; vegyes technika, papír; 57x41 cm)
A poétikai műfajok közül leginkább a népdallal és a balladával rokon Szentgyörgyi festészete. Az alkotó sajátosan a közeledő, felsejlő, vissza-visszatérő allegóriákkal és metaforákkal közelít a tragédiák hátteréhez. Legbensőbb érzelmeiben a feltárt fenyegetettség, a nyugtalanság kifejezője, megőrizve a klasszikus képszerkesztés elveit. Műteremtésében az áldozati lét, a fent és a lent különbsége a feláldoztatás alázatából és érzelmi mélységéből következik. Érzékelhetjük, hogy a belső rejtett energiákból formálódik és kenődik a festék, ahogyan nem egyszerűen az önmagáért való színhatás alkalmazásáról van szó, hanem az érzelmek költői megfeleléséről. Szinte tubussűrűséggel használja a művész az olajfestéket, de elsősorban a síkon kiterülő színfoltokat helyezi előtérbe, amit a sűrű anyag telített felületei (is) inspirálnak. A színfelületeken – a földfestékek (a feketék, barnák és okkerek) használatával – „elpiszkolja” a tónusfokozatokat. Az illúziót keltő mély-tér és árnyék helyett, a jellegzetes vidéki táj finom plaszticitására helyezi a hangsúlyt, amit a lokálszínek tónusfokozataival érzékeltet.
6. Forradalmi hagyományaink (1972–86; olaj, szén, pasztell, farostlemez; 122x162 cm)
Szentgyörgyi festészete már korán a figurális ábrázolásmód és az absztrakció határterülete, az expresszionizmus lírai szemlélete, valamint az úgynevezett narratív tartalmat formátlan-formák (informel) hatásaival ellenpontozó, erőteljes szín- és formavilág felé fordul. A kifejezést a tiszta színek nyelve határozza meg. Művészettörténeti közelítésben festészetének forrása az intenzív színfoltokból építkező úgynevezett École de Paris (párizsi iskola) esztétikai szemléletével rokonítható. A lírai színképzés mellett kitapintható művészetében egy másik, a formák ösztönös változását/mozgásállapotát kifejező absztrakt expresszív attitűd is. A hatvanas évekből eredeztetett kelet-európai művészet forrásvidékéről van szó, ami nem más, mint értékőrzés, értékteremtés és tanúságtétel.
7. 2002. augusztus 10. (2002; pasztell, papír; 100x70 cm)
Szentgyörgyi József személyiségének empatikus képességéből, érzékenységéből következően megértő szeretettel, elfogadó módon figyel embertársaira; mélyen megérinti mások kivetettsége, magányossága és szenvedése. Festett munkájában feldereng ez a későbbiekben az egész vizuális szellemterét betöltő problémakör: a kereszt árnyékában eltévedt, kiszolgáltatott ember heroikus küzdelme, megváltásának hiánya.
A műveiben kialakult ikonográfia szellemtér a benne állandósult szimbólumokkal, mint a kereszt, a háromszög, a fészek, a szárny, nem puszta mintakövetés, hanem saját értékválasztás. Sőt, a megfestett mű középpontjában a hatalmi erő az, ami beárnyékolja a képteret, de a tisztaságot őrző szimbólum mégis a fekete mélységét megtörő ártatlan-fehérben teljesedik ki.
8. Konzílium (1990–91; olaj, pasztell, vászon; 140x160 cm)
Szentgyörgyi József számára az újra és újra feldolgozott motívumok nem leképezik, hanem elmélyítik, átlényegítik a képi gondolatot. Rembrandt művészettörténeti jelentőségű művének újraértelmezése látható, amelyben a drámai életérzés, az emberi értékek tanúságőrző hűségévé válik: IKON jelleget ölt. De Rembrandt Tulp doktor anatómiája című művével ellentétben már nem a tudomány ünnepélyességét, hanem a tárggyá vált emberi test kiszolgáltatottságát, az elpiszkolt barnák és feketék melankóliáját észlelhetjük. Szentgyörgyi József azzal, hogy foltformáival elmegy a figuraábrázolás végső határáig, kiiktatja a színhangsúlyú figurális ábrázolás hagyományos elbeszélő történetét. A képen uralkodó színminőség itt a színfoltrendszer kiteljesedését szolgálja, amiben a formátlanból a formába, majd a formáltból a formátlanba hatol. Érzékelhető, hogy számára az alapkérdés, milyen módon (hogyan) alakítható – az ikonográfiai szemléleten belül – az emberi mozdulat/mozdulatlanság érvényes festői kifejezéssé.
Konzílium
9. Útmenti korpusz (1999; olaj, szén, vászon; 120x140 cm)
Szentgyörgyi József festészetében vissza-visszatérő képi gondolat a kor emberéből kiűzetett áldozatvállaló Krisztus hiánya. A modern utáni ember elfelejti, hogy létezésében számon tartott, elfelejti, hogy „kinek a tekintete” előtt folyik élete, s kivált azt, hogy a korunkból hiányzó Krisztus az európai kultúrában nem téphető le a keresztről. A festő drámai, korunkat vallató, önfeltáró művészetében a közösségi áldozatvállalás, vagyis a lét hiánya az embert (az emberiséget) a képszéli üresség pereméhez, a megsemmisüléshez sodorhatja. A képen tovább szervesített hatáselem az erőteljes színekre és folthatásokra épített eljárásmód: a széles ecsetkezelés, az anyagban gazdag festésmód, de a tónust és árnyékot háttérbe szorító festőiség is. Az alkotó tulajdonképpen korunk felgyorsult felejtése ellen hoz képi áldozatot, mert a fogyasztásban felmagasztosuló, tömegesedő ember elfordul az életet (életét) megváltó áldozattal való szembesüléstől.
Útmenti korpusz
10. Kötéltánc (1987; olaj, szén, vászon; 160x120 cm)
A nyolcvanas évek második felének főműve a Kötéltánc. A kép „leszakad a falról” az elvesztés, a kiűzetés, a megaláztatás fájdalmától.
Itt az ellentéteiben drámaivá fokozott fekete és vörös nem csupán színköltői szépségével, hanem katartikus erejével is kitűnik. A latorként kezelt ember ugyan megalázható, alávethető, de az alkotó mégis újraalkotja ÖNMAGUNK réges-régen elképzelt magasabb rendjét. Szinte tapintható a festett vallomás teremtő ereje. A korjellemző és kivételes mű titka nem tetten érhető, de az ellentétes képi mozdulatba „beköltözik” a lecsupaszított emberi test elfolyása, s az önmagába forduló mozdulat megadó gesztusai feltárják a vérző-vörösön átütő „kóbor állat sötétlő lelkét”! A kialakuló ikonográfia szellemtér hangsúlyozottan nem pusztán mintakövetés, hanem saját értékválasztás.
11. Széthulló fészek (1994–95; olaj, pasztell, vászon; 140x100 cm)
Szentgyörgyi József a festészet poétája volt, akit nem érdekelt a festészet maga. Egész festészete saját korunk megcsalt és elárult hitét szembesítette a szakrális és a régi mítoszok értékeivel. A katedrálisokat lerombolták, ezért a romokból kell építkeznünk, gondolta. A Kondor Béla művészetéből levont tanulság példaerővel bírt számára, különösen alkotó ethoszának kialakítására, a saját egyéni út következetességének fenntartására. A képen mintha a Kondor Béla által korán elhagyott fészket, elhullott angyal-szárnyait, szárnydarabjait emelné fel újra a festő, ami számunkra csak emléke a szív-dobbanó létnek. De a képen alkalmazott vörös és fekete szín ellenpontja, komplementere már nem csupán a narancssárga lesz, hanem a földfestékek barnái is. Egész festészetében érzékelhető, hogy a mögöttünk hagyott idő elhibázta saját lehetőségeit, ezért vissza kell költöznünk (a festészettel is) az igazmondó szimbólumokat megújító közösségi erejébe.
12. Farkas István földi műterme (2006; akril, karton; 66x48 cm)
Szentgyörgyi József nem véletlenül emlékezik Farkas István (1887–1944) festészetére. A tépelődő, feloldhatatlannak látszó, szorongást közvetítő tartalmak rokonításán túl a keveretlen hideg-meleg színellentétekben, a formákat elnagyoló, s egy-egy megváltoztathatatlan, fájdalmas részletet felerősítő festésmódban. Szentgyörgyi József művében az auschwitzi megsemmisítő táborban elpusztított kiváló festőművészt és földi műtermét idézi meg. Farkas István az európai festészet kiemelkedő alakja, mint tragikus sorsú „vérmadár” suhan az ég menyboltján, miközben a mindenkori emberi szabályok ellentéte, fekete árnyéka is felsejlik. A mágikus tudat születésének pillanatában lehetett ilyen szabad és expresszív az artikuláció. Alkotás-lélektani rejtély az, ahogyan az alkotó a festék laza foltformáit vászonra viszi, ahogyan a forma lebegő monumentalitását a zöld és a cinóbervörös, a fekete és a kadmium sárga ellentétpárok alkalmazása hitelesíti, de az is, ahogy a háromszög kompozícióban az egyes motívumot a felületélénkítő grafikai nyomok, valamint a pasztellkréta kontúrjai zilálják. Sőt, a megfestett mű középpontjában az ártatlan-fehér, mintha átsejlene az anyagtalan szférába. Ugyanakkor a feltárt impulzív alkotóerő darabos formákra tördelt érzéki színeit, a smaragdzöld sejtelmes, lágy vonalú derengése ellenpontozza.
13. Héphaisztosz (2002; olaj, pasztell, vászon; 70x50 cm)
A képen az ógörög pogány kultúrából ismert Héphaisztosz látható, mint a tűz és kovácsmesterség istene. A művész a mitológiai példázat metafizikai erejét részletkiemeléssel nyomatékosítja. Nyitott értelmezésben a kép nem csupán egy sorsproblémát rejt, hanem a filozófiai mélységű gondolkodást is, ellentétben a testi, fizikai és hatalmi erőként felmutatott „döbbent földi némasággal”. Megfigyelhető az alkotó szemléletének lírai expresszionizmusa: ahogyan az úgynevezett tartalmat, a formátlan-formák (informel) hatásaival ellenpontozza. Ennek ellenére nem merül fel az elkülönítő figuratív vagy nonfiguratív szemlélethez való tartozása. Éppen ellenkezőleg, inkább a fentiek kereszteződésében áll, mintegy metszéspontjuk áthatásaiban. Művének képi metaforikus jelentése nem értelmezhető sem kizárólag elbeszélő módon, de a formátlan-formák elvonatkoztatásaival sem. Ekképp az áldozat, akár mitológiai természetű, akár szakrális szellemiségű, nála az emberi értékeket megtartó és az emberi méltóságot védelmező.
14. Supka Magdolna emlékére (2007; olaj, farostlemez; 80x70 cm)
A Supka Magdolna művészettörténészre emlékező képen a gond, a szorongás és a halál kiváltotta sötét-fekete kétségbeesés, mint megadó és reményt keltő, gomolygó fehér látomás tárul fel. A művész hangsúlyozottan nem konstruált, hanem megélt formákat képez, ami éppen az emlék, az emlékezés természeténél fogva bizonytalan. Megfigyelhető a fehér árnyalataihoz alkalmazott lebegő fény- és színkisugárzása is, amellyel a földi és az égi tér együtt-valóságát érzékelteti a festő. Levonható következtetés itt is, hogy Szentgyörgyi művészetét az elmúlt korok kompozíciós szerkezete, a képszervezés „értelemkonstrukciója”, egy egységes szimbólumrendszer kialakítása foglalkoztatta. A kiindulás mindig az ember, amelyet az alkotó egy mélységesen átélt társadalmi kontextus személyességéből alkot újra, korjellemző módon újra. Művén az újexpresszionizmus termékeny hatásait szervesíti, ami radikálisan új festői hatást eredményez. Az anyagban megtalált „idea értékek” (szép, jó, igaz) etikai és szellemi tisztasága megrendíti az értelmezőt, mint az élettől elválaszthatatlan halál jelenlévő erejének érzékeltetési módja is.
15. Égi paradicsom (2007; vegyes technika, papír; 47x30 cm)
Szentgyörgyi művészetének jellegét a beleérző ösztön készenléti állapota biztosítja, amiben a képzett foltformák színértékeire, valamint az ecset dinamikájára kell bíznia magát.
A képet az eszközhasználat érzékenysége, frissessége, de kifejezéseiben az impulzív festékhasználat, valamint az elemi színfoltformák „földközeli és égi” használata teszi különlegessé. A zsidó-keresztény kultúra egyetemes szimbólumai, valamint az európai mitológia jelképei nála új értelmezést nyernek. Másként fogalmazva, a Szentgyörgyi-művek szépségében meghatározó szerepe van a megfestés által való hiteles önfeltárásnak, amit elsősorban az alkotó lelki-élettani karaktere irányít. Szentgyörgyi József művében felszabadítja az észlelést, az érzékelést a fogalmak logikai meghatározottságai alól. Pontosabban nem engedi a formális logika szabályait a „kategóriaábrázolás” felé elcsúszni. Ez a műve éppen abban az átmeneti állapotban van, amikor a megfestett motívum egy része ábrázol, de a másik része már elszakad az ábrázolttól.
16. Bibliai jelenet (1991; vegyes technika, papír; 45x32 cm)
Szentgyörgyi értelmezésében a szakrális értékek elgyengítettek, de korunkban sem veszítették el értékőrző kulturális érvényességüket. Ezt az ikonográfiai szemléletű gondolatot erősíti a bibliai események újrafeldolgozása is, amit képi látomásában, a már korábban kanonizált ábrázolások „értelemkonstrukciójából” vezet le.
A képen az alkotó az újjászerveződő klasszikus ikonográfiai kompozíciót modulálja, amely elválaszthatatlan korunk válságérzetétől. A bekeretező fekete mélység vonzalmán túl a „megformált és formátlan-formák” expresszív erejűek. De festészetében az ikonográfiai örökségünk szakrális tartalmú fragmentumaiból az élet „megváltatlan” drámai szemléletmódja is újraértelmezhető. Az anyagból az anyagtalanba vágyó művészet transzcendens titkai tárulnak így fel előttünk: a semmibe hullás érzelmi, értelmi színsűrűsége, színintenzitása. A műben kifejeződő látomás az elmélyült megismerő igazság sejtésén, át jut felszínre, s így alárendelődik az alkotó belső látomásainak.
17. Gyász II. (2006; akril, szén, farostlemez; 130x90 cm)
A képen a „sötétlően létező végtelen” elsiratása érzékelhető, a kijátszhatatlan halál tudatosítása, ami az élő ember számára megkerülhetetlen. A művet bekeretező fekete festék színereje a megfestett gyász folyamatában kifehérül. A siratóasszony drámai színellentétei, a modern kor előtt kialakult mágikus, illetve szakrális jelentésekhez kapcsolódik. Ekképp maga az emberi test és kifejező mozdulatai a létérzékelés formájává válnak. Külön hangsúlyozott az emberi fej, az emberi koponya, ahol az elrejtett „áldozat-arc” nem más, mint a létszinten megélt érzékenység expresszív feltárása. A művek felületére felhordott keveretlen, nyers színformák az előtanulmányok nyomait is rejtik. Sőt, a legegyszerűbb friss gesztusok kifejezik az alkotó temperamentumát, ahogy szétzilálja a vonagló karcolások nyomait, ahogy gondolattalan esetlegességet is „kever bele”, betekintést nyújtva a tudattalan feszültségek természetébe is.
Megjelent a Bárka 2016/1-es számában.
