Képzőművészet


Frissen – Egyenesen a Műteremből című kiállítás
2016.02.26. – 2016.03.26.
Műcsarnok
1146 Budapest, Dózsa György út 37.

Kiállítók:

BARAKONYI Zsombor, HALÁSZ András, JOVIÁN György, LÁBASS Endre, NYÁRI István, OROSZ István, PIKA, RABÓCZKY Judit / Georgios TZORTZOGLOU, ÜTŐ Gusztáv

 

Vez__rk__p_img_0414_Jovi__n_Gy__2015.jpg
Jovián György: A vándor

 

Deák Csillag

 

Mélyhűtés

 

Szorongunk az előtérben, nincs pontos kezdés, a megnyitó előtti pillanatok a várakozással telnek, nem lehet megtekinteni, lopva sem, a képeket. Várunk, várakozunk, gyűlik a nép, és ez jót jelent, nem veszett ki belőlünk a kíváncsiság. Kiengesztelődöm Zsigmond Emőke – Nagy Norbert – Horváth Csaba: Jazz táncperformansza után (koreográfus, rendező: Horváth Csaba), a tánc a csábításról szól, szenvedélyesen, titokzatosan és erotikusan. Az apszis olyan térré változik, amely frissen kötődik a kiállításhoz, hangulatot teremt, számos asszociációt indít el bennem.

A Műcsarnok frissen keresi a helyét, nyitottságát, alakítja, formálja a kánont. Ismét a festészet reneszánszát éljünk, absztrakt képet nem igen látni, a figurativitás előnyt élvez, de mégsem csak portrékat, önarcképcsarnokot látok, ha a táj háttérbe is szorul, a szociális érzék, a szubkultúra iránti fogékonyság fontos szerepet, megjelenést kap. A Frissen tíz alkotó újabb munkáit mutatja be, „közvetlenül a műteremből”, egy művész – egy kurátor elvét követve nagyon személyes tárlat jött létre. A Frissen az alkotói szellem frissességét, az autonóm törekvéseket és a megújulás képességet hordozza magában, jeleníti meg.

Kilenc terem elég levegőt ad a képeknek, talán Lábass, Rabóczky műveinél szorul össze a levegő meg a tér is, zsúfolttá válik, ami Nyárinál, Joviánnál nem. Nyári István van a középpontban, térben és terjedelemben is. Gegjei szemet szúrnak, az átkosban azt mondtuk, ezek a képek a dekadens Nyugat világát jelenítik meg, és nem egy amerikai álmot. Nyári is szerencsét próbált Los Angelesben, miként Warhol New Yorkban, festészetükben mély nyomot hagyott az Újvilág, de Nyárinál London is. Az egyént, a kinézetet ábrázolja, teszi vaddá, már-már elfogadhatatlanná, rideggé, bőszítően undorítóvá, ugyanakkor az elidegenítő effektusok által hozza közelebb a nézőt a képekhez és fordítva, a kép, a látvány hasít a néző tudatába, sokkolja és hat. A Halott szarvasvadász hűséges síró kutyája, 2015 ember szemmel néz ránk.

 

1k__p_Ny__ri_Istv__n_Halott_szstv__n.jpg
Nyári István: Halott szarvasvadász hűséges síró kutyája

 

Bakonyinál a városi kép jelenik meg, szellemképként, átváltozva, beleolvadva a tájba, a városképbe, a mindennapok világát emeli a művészetek magasságába, a jelentéktelenségből emeli ki alanyait, az emberi formákat, formázza őket, viszonyokat teremt köztük, de itt már nincs álom, ha futnak is az álmaik után, ez titok marad a néző számára. A történetek, jelenetek azonosságára, különösségére figyelünk. Fikciónak tűnhet, amit látunk, de nem az. A vasárnap délután hátra lévő része, 2015 című kép nem a motorizációról szól, hanem a motorosokról, akik nincsen jelen, a rend vigyáz rájuk.

 

2k__p_img_1275_Bakonyi_Zsombor__2015.jpgBakonyi Zsombor: A vasárnap délután hátra lévő része

 

Bakonyi a valósághoz köt bennünket, miközben éppen azt tudatja velünk, semmi közünk a valósághoz, nem is mi vagyunk a képeken, képzelete szüleménye minden.

Az agorát a természetbe viszi Ütő Gusztáv, a föld sajátossága, hogy egyben otthonunkat is magába rejti, hordozza, és aki szól, azért a szabadságért szól, ami a földből árad, a hagyományból, a röghöz való kötődésünkből. Közünk van hozzá, időben és térben, múltban és jövőben, miként a jelenben is, mert a jelen nélkül nincs sem múlt, sem jövő.

Orosz István rejtjelez, rejtvényt ad fel, mozgatja a szemünket, hol is van itt a nyugvópont, mit is látunk, hogyan kígyózik a kígyó, hogyan tükröződünk a hengerben, a tükörben, miként látjuk a lehetetlen dolgokat, ami lehetséges a rajzon, az nem lehetséges a valóságban, csak képzeletben. A falakon ismerős deszkametriái a tágas terem falain még hatásosabbak, legszívesebben megtapogatnánk a valóságban sík deszkákat, mert nem hiszünk a szemünknek, Deszkametria 29., 2015.

 

3k__p_img_1552_Orosz_Istv__n_D__2015.jpg
Orosz István: Deszkametria 29

 

Rinocérosz kíséri utunkat, vagy mi kísérjük őt, hagyomány és innováció ötvöződik, lépnünk se kell, mégis izgalmas labirintusokban járunk. De mégis lépünk, fél nap se lenne elég, minden csodát befogadni, megemészteni. A több fizikai nézőpont lelki egyesítése révén önkéntelenül is megtanuljuk, hogy mi is az anamorfózis, hogyan is szakadhatunk el a hagyományos szemléletmódtól, váltsunk szemszöget. Szellemi kaland ez, és ahogy Orosz írja: egy alkotásnak valahogy részéve válnak azok a gondolatok is, amelyeket a megszületése óta eltelt idő sodor mellé. A műveket élő, változó, a nézőire közvetlenül ható organizmusnak tekinti, műveit mélyebben kell tanulmányozni, hogy az idő sodrába kerüljünk gondolatainkkal.

Lábass Endre álmodik, sötét világba visz, leginkább Poe hollóját idézik fel bennem a képek, valaki vagy valami kopog, virágosan, csőrösen, valakiért jöttek, eljöttek, a bezárkózás nem véletlen, Jégmadarak, 2010.

 

4k__p_img_1852_L__bass_Endre_J__2010.jpg
Lábass Endre: Jégmadarak

 

A zenész és képzőművész Georgios Tzortzoglou képei homályosak és sejtelmesek, áttetszőek, mintha a figurák lelkét keresné és találná meg mozdulataikban, fejtartásukban, Portré I., 2015.

 

5k__p_img_0869_Georgios_Tzortz__2015.jpg
Georgios Tzortzoglou: Portré I.

 

Rabóczkynál is a mozdulat, a félfordulat, a beállás lesz a figurák tartásának alapja. A bádog figurák betöltik a teret, lebegnek, hintáznak, úgy mutatják magukat, a cirkusz világát idézik fel bennem és a maszkot, a karnevált, a letűnt kort is, a lovagok világát, a harcot, a küzdelmet, és a védtelenséget. A páncél sem sebezhetetlen. … a clown egy nevető emberhez is hasonlít és ezek olyan dolgok, amelyben nincs semmi ellenmondás, mert a clown jókedvében sír (Ramón Gomez de la Serna: A clown, Korunk, 1929, május). A tárlat igazi meglepetése így együtt látni Rabóczky Judit műveit, amelyek groteszkek is, fájdalmasak is, mert a bánat néha nem az arcukra van írva, hanem a mozdulatukba, Nyelves, 2015.

 

6k__p_img_0586_Rab__czky_Judit__2015.jpg
Rabóczky Judit: Nyelves I.

 

Jovián György képein gyakran befelé fordul a test, védekezik, valami félelem hatja át a testtartásokat, az önfeladás határán vagyunk. A figurák mintha mozdulatlanok lennének, de mégis úton vannak, olyan helyeken, ahol nincsenek otthon. Figurái érzésekkel telítettek, még akkor is, ha nem látjuk az arcukat, profiljukat, csak az alvó alak meztelen lábszárát, A vándor, 2015 (l. vezérkép). Ismert személyek, hús-vér figurák is jelen vannak, a jelenben élnek, a jelenben halnak meg és élnek tovább. Erőt gyűjtenek, az élethez tapadnak, leginkább a földhöz, a korláthoz, a falhoz, mert át akarnak a korlátokon, a falakon hatolni, valakivé akarnak válni, ha már valakik is. Szeretném magam megmutatni, Adyra is hivatkozhatunk. És a bontás képeinek embertelenségében is ott lakozik az ember, magunk romboljuk magunk építette világunkat.

Pika Nagy Árpád is labirintusba vezeti a nézőt, emberi, állati formák ötvöződnek, felcserélődnek, gyakran megdöbbentőek, mert nehéz elfogadni, hogy ezek is mi vagyunk, vagy lehetünk. Egyik képének a címe: A művészet tereli a népet, szeretnénk, hogy igaza legyen, irónia és groteszk látásmód teszi erőteljesebbé a hatást. Higgyük el, hogy tényleg Megjött Godot, 2015.


7k__p_Pika_Nagy___rp__d_Megj____2015.jpg
Pika Nagy Árpád: Megjött Godot

 

Ezt Pika se hiszi. Kérdez.

 

 

Kölüs Lajos

 

Lélek-oltás

 

A Műcsarnokban árad a fény, nincs villanyoltás, ma nem ontják a véremet. A kiállításnak tétje van, és nem a kurátori ízlés, hogy tudnak olyan festőket válogatni, akiket bármelyik oldal elfogad, részei a mindenkori kánonnak. Ismert Simone Weil mondása: Isten van, de nem létezik. A képeket látva a néző maga dönti el, hol van jelen Isten, és hol érzi úgy, Isten jelenléte nem szükséges, nem ildomos jelen lennie. Egy modern élet világa bontakozik ki a képek által, néha elhagyott, magának való világ. Beckett-i világ, Godot-ra várva, nem a nincstelenség szorultságát ábrázolják a képek, hanem az életfelfogás és életmód sokszínűségét, jelen van a kozmopolitizmus, a világpolgár életérzése, különösen Nyári képein, de Bakonyi festményei is a tömegvárosok világát idézik fel.

Emberi vonások, szélsőségek jelennek meg, a csúcstechnológiák, vagyis sokak számára az elérhetetlen világ, a fogyasztási törekvések és nivellációk, hogy én is olyan akarok lenni, mint a celeb, a médiamogul. A képek világa nem mindannyiunk világa, nem mindennapjaink része vagy részese. De ilyen világ és világok léteznek, ha taszítanak is, ha csábítanak is. Polgári és konzervatív világ? A parvenü, kicsinyes, ultrakonzervatív, Pató-pálos, filiszter világ mutatkozik meg egy-egy képen. Illúzió, hogy olyan életet élhetünk, mint kevesen. Az újgazdagok világa is megjelenik Nyári és Bakonyi képein.

Halász kávédarálója és a kávéfőzője a polgári létet idézi fel bennem, a biztonságot, a folyamatosságot, történjen bármi, a kávé elmaradhatatlan kelléke a reggelnek, a délutánnak, néha még a késő estének is. Kávédaráló, 2015-2016, de nem csak őrlünk, meg is főzzük a kávét. 

 

8k__p__mg_0255_Hal__sz_Andr__s5-2016.jpg
Halász András: Kávédaráló

 

Nő és férfi viszonyként is felfogható a kép, tárgyak így kelnek életre Halásznál, mert emberi viszonyokat és emberi lelket hordoznak.

Senki sem tétlen, talán Joviánnál igen, de az csak időleges tétlenség, A láng II., 2015, ami mögött nem feltétlenül a céltalanság elbizonytalanító hatását kell keresnünk, inkább egyfajta helyzetet, állapotot, hogy még nem vagyunk felkészülve az életre, hiába múltunk el harmincöt, szüleink nyakán, szüleink segítségével élünk, bár sokon vannak, akik külföldön vállalnak munkát.

 

9k__p_img_0403_Jovi__n_Gy__rgy__2015.jpg
Jovián György: A láng II.

 

Ütő Gusztáv a maradás mellett van, a földhöz hű, amelyen megszületett. Provokatívan kiáll véleménye mellett, még akkor is, ha férfi és nő egymásnak háttal áll, Mérleg, 2016, úgy mérnek, mérlegelnek.

 

10k__p_img_1614___t___Guszt__v__2016.jpg
Ütő Gusztáv: Mérleg

 

Lábassnál a szimbolikák rejtettek, érzékiek, álomszerűek. Változik civilizációnk, még akkor is, ha nemzeti törekvéseink arra irányulnak, hogy gyarapodó nemzetté váljunk, létszámban és anyagi javakban egyaránt. A szellemi javak fontosságára is felhívja a kiállítás a néző figyelmét. Valamit érteni és valamit elfogadni, belátni, az két különböző dolog. Az idő elrobog mellettünk, kikopunk az időből, az emlékezetből.

Érezni a szabad levegőt a termekben, a képekben, nincs tiltás, a művészen múlik, mit fest meg, és mit nem fest meg. Nincs retró, nincs szocreál, a művészek a trendhez igazodnak, de nem válnak a trendek kiszolgálóivá. Egy társadalmi közteret értelmeznek, ha nem is mindig újjá, de véleményüket kifejezik, személyesen, nem személytelenség világába merülve. A metafizika megfér a realitással, és ezek a mellérendelődések teszik emlékezetessé a kiállítást.

A képek mozgalmasak, küzdelemről árulkodnak. Szárnyalnak a festők, gondolatban és érzelmekben. A jelenbe zárva. Miként Bansky, ez a kiállítás is létrehozta a maga földrajzi profilját, álca és maszk nélkül mutat rá, hol és hogyan élünk itt Budapesten, itt Magyarországon. Nem a hóhért, hanem a kurátort akasztják, mondanám ironikusan. Mert ők is jelen vannak a termekben, a képek elhelyezésében, a koncepcióban. Kurátori ízlések futnak össze, adódnak egybe. Összhang van, nem hallani, nem érezni kínrímeket, fals hangokat. Nincs kérés, követelés, de van fájdalom, erő, elesettség és öröm, sőt irónia is a képekben. Pilinszky János: Milyen felemás című verséből idézem:… Hányféle szégyen és képzelt dicsőség/ hálójában evickélünk, pedig/ napra kellene teregetnünk/ mindazt, mi rejteni való.

A képek belső világa, motívumrendszere változatos, nem egy merev, változni képtelen világot mutatnak. Nem egy új világ születéséről vallanak, álmodnak, de elképzelhető, hogy későbbi kurátorok, elemzők ezekre a képekre fognak majd hivatkozni, előfutárok, sőt valaminek a kezdetét jelölik, hordozzák. Saját szorongásaikat is megfogalmazzák a kiállító művészek, Lábassnál a térfelosztás is erre vall, valami nincs bent, ami kint van, és valami bent van, ami nincs kint. Hiányokkal és töredékekkel teli világban élünk, huszonhat évvel a rendszerváltás után. A huszonegyedik század képeit látjuk, ha múlthoz is állunk közelebb. Mert valaminek vége van, ha akarjuk, ha nem. És hogy mivel azonosulunk vagy azonosulhatunk, ez egy másik tétje a kiállításnak, szabadon dönthetjük el magunkban. Alázat, megértés, megbocsátás szavai elkoptak, a képek erőteljesebben szólnak a szavak helyett. Valami visszahozhatatlan, de az élet mindennap ad esélyt, hogy utánozhatatlanná váljunk. Egyeddé, egyéniséggé.

 


Főoldal

2016. március 16.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png