Szárnyék: ősi eredetű síkvidéki pásztorépítmény.
A nádfal némi védelmet nyújt a hideg szél ellen az istálló nélkül tartott jószágnak.
Hajdúszoboszló, 1980
Kovács Gergely
A pásztorvilág átalakulása
Kunkovács László kiállítása a Munkácsy Mihály Múzeumban
A magyarság nagyállattartása és az ahhoz kötődő pásztorkultúra a kezdetektől fogva kedvelt kutatási területe a magyar néprajzosoknak. Sokan a keleti, nomád örökséget vélték felfedezni benne, sokakat a pásztoremberek saját készítésű használati tárgyai ragadtak meg, és voltak olyanok is – a két világháború közötti falukutatóktól számítva – akiket a társadalom perifériáján élő pásztorok kemény, sajátos életvitele, társadalmi tagozódásuk és szerepük ragadott meg. Akármelyik oldalról is vizsgáljuk őket, a szilaj pásztorok a magyarság szimbólumaivá váltak, jelentőségük a mai nemzeti önkép kialakulásában megkérdőjelezhetetlen.
Juhászok a kétgémű kútnál, Hajdúszoboszló-Angyalháza, 1983
A pásztorok világa sosem volt átalakulásoktól, így komolyabb konfrontációktól mentes. A három részre szakadt Magyarországon a Hódoltság aprófalvas rendszere gyorsan átalakult, létrehozva a nagy népességű mezővárosokat azok hatalmas határaival együtt. A régi, középkori vízgazdálkodás megszűnése és a művelt területek számának csökkenése kedvezett a nagyállattartó gazdálkodásnak, a Hódoltságban a folyamatos portyák, kisebb-nagyobb háborúskodások ellenére is virágzott a rideg szarvasmarha-, és lótenyésztés. A pásztorok ebben az időben katonák is voltak, a hajdúság egyik fő bázisát alkották. A törökök kiűzése után a hajdúk katonai szerepe megszűnt, ennek ellenére a magyar pusztán sosem volt teljes a béke. A paraszti társadalom elvárásai – többek között a mindig igényes, fess megjelenés – nem álltak arányban a pásztorok anyagi lehetőségeivel. Ennek egyik legjobb példája a cifraszűr és a betyárság kapcsolata: míg a falusi gazdák számára a szűr egy ünnepi viselet volt, amit akár egész életükben hordhattak, addig az időjárás szeszélyeinek kitett pusztaiak számára egyszerre szolgált kabátként, esőkabátként és takaróként is, ennek megfelelően ez az egyébként igen drága viseleti darab hamar tönkremehetett, az új cifraszűr beszerzését pedig a pásztorlegények nem tudták a fizetésükből megoldani, így kénytelen-kelletlen betyárkodásra adták fejüket. Mivel a pásztorok nemcsak térben, hanem társadalmilag is a paraszti világ perifériáján éltek – akik viszonylag szabadon jártak-keltek, s megszokták, hogy a maguk urai –, jellemzően nyakas, önérzetes emberek hírében álltak, akiknek kapcsolata a falusi földtúrókkal sosem volt felhőtlen.
Cserna János parasztgazda, Délegyháza, 1974
Mária Terézia 1767-es úrbéri rendelete, majd a napóleoni háborúk idején kialakult gabona konjunktúra nem kedvezett a rideg állattartásnak. A folyók szabályozása és a mocsarak lecsapolása – amelyek már a XIX. század elején elkezdődtek – a művelt területek növekedésével és a legelők csökkenésével jártak, amelyek komoly egzisztenciális gondokat okoztak a pásztoroknak, akik sok esetben a közülük verbuválódott betyároktól várták a helyzet megoldását. Ennek a kornak állít emléket Szomjas György 1976-ban készült alkotása, a Talpuk alatt fütyül a szél című film.
A kiegyezés után az ország szükségszerű modernizálása felgyorsította a régi világ eltűnését, és a gépesítés, a fajtaváltás és az istállózó állattartás térnyerése jelentősen leredukálta a pásztorok számát. A munkájukat veszített pásztorok ezután vagy az agrárproletársághoz tartozó kubikusok, summások számát gyarapították, vagy a városok ipari negyedeiben kerestek megélhetést, esetleg a bűn útjára lépve rablóbandákba tömörültek. Ezt a társadalmi konfliktust ábrázolja a Rosszemberek című film, amely szintén Szomjas György alkotása.
A nagy társadalmi-gazdasági átalakulások idején létrejött Magyar Néprajzi Társaság egyik legfontosabb céljának tekintette a régi paraszti világ értékeinek megmentését az utókor számára. A tárgyi néprajz és a folklór kutatói ebben az időszakban szinte csak anyaggyűjtéssel foglalkoztak, a módszertani és társadalomnéprajzi kérdéseket az utódokra hagyták. Pozitivista személettel igyekeztek minden adatot összegyűjteni és megőrizni, még mielőtt a régi paraszti világ végleg eltűnne és kutathatatlanná válna.
A pásztorvilág azonban ekkor nem tűnt el végleg. Fennmaradt olyan mezőgazdasági művelésre nem alkalmas területeken, mint például a Hortobágy, a Kiskunság homokbuckás és mocsaras területei, vagy a Tiszántúl elszikesedett pusztái.
A régi pusztai világ koporsójába az utolsó szög beverését alighanem a második világháborút követő téeszesítés és az elkerülhetetlen modernizáció jelentette. Kunkovács László, Békés megyéből származó Kossuth-díjas fotóművész és néprajzkutató kiállítása ezt a korszakot idézi meg a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeumban. A kiállított fényképek egy része a Munkácsy Mihály Múzeum műtárgyállományát gazdagítja és a Kondorosi Csárda álladó kiállítását szerepel, a továbbiakat a Magyar Mezőgazdasági Múzeum és Könyvtár gyűjteménye őrzi. E fotók nagyszerűen bemutatják az 1970–1980-as évek pásztorvilágát: az eltűnő tanyavilágot, a régi értékeken nevelkedett, de már az új világ kihívásaival szembenéző pásztorokat.
A változás leglátványosabban a viselet átalakulásában figyelhető meg. A szűrök fokozatosan – szó szerint – kikoptak a használatból, átadva helyüket a viharkabátoknak, és a bőrcsizmát is felváltotta az olcsóbb és praktikusabb gumicsizma. A házilag készített lobogó szárú bő nadrágok és ingek helyébe a modern ipar farmernadrágjai és galléros ingei léptek. Legtovább a rangjelző szerepet is betöltő pitykés mellény és tollas kalap maradt meg a pásztorok ruhatárában.
Ha el is tűnt a reprezentatív ruhadarabok többsége, a pásztorok hagyományos, saját készítésű használati tárgyai túlélték a nagy változásokat. Az igényesen elkészített, aprólékosan díszített karikás ostorok, bicskatokok és pásztorbotok a pusztázó ember nélkülözhetetlen társai, akárcsak a jól idomított terelőkutyák, hátaslovak. A helyi alapanyagokból felépített nád- vagy kukoricakóró építmények, a szárnyékok, vasalók, vagy a tájkép elengedhetetlen részét képező gémeskutak szintén túlélték a világ nagy átalakulását.
Pásztorkészség a kézben
A kiállítóteremben berendezett csárda-enteriőr a XIX. század eleji állapotokat idézi. A szűrös, subás, pipát tömködő, vagy korsóik fölé görnyedő alakokat elnézve, az ember szinte várja, mikor lép be a helyiségbe a csendbiztos, hogy rendre utasítsa és törvényhez szoktassa a morgolódó, nyakas pásztorokat, vagy éppen, hogy egy jól irányzott pofon hatására kifelé menet magával vigye a csárda ajtaját is.
A fényképekről visszanéző markáns arcok egyszerre sugároznak bölcsességet, végtelen jóindulatot és a pusztai élet kemény voltát, ahol minden ember megmérettetik tudása és embersége szerint, ahol nem bújhat el a hazug, a gaz, ahol a békesség a becsületen alapszik.
Kunkovács László Kossuth-díjas fotóművész Pusztaiak, a pásztorok világa című gondolatébresztő kiállítása a Munkácsy Mihály Múzeum Múzsák Termében tekinthető meg 2016. február 21-ig.
