Ván Hajnalka
Felhők mögé bújt filozófia
Kedves Közönség és Kedves Debi,
Nagyon örülök, hogy engem ért az a megtiszteltetés, hogy megnyithatom Simon Debóra Eszter kiállítását és e tárlathoz gondolataimat fűzhetem. Ám az örömön túl, kihívás is, hiszen Simon Debóra Eszter képeiből áradó világ olyan könnyed és nem véletlenül használva a jelzőt, légies is egyben, hogy szinte megfoghatatlanul kicsúszik az ember kezéből. Olyan, mintha egy halat szeretnénk megmarkolni, mely pont kézre áll, de könnyen ki is tud csúszni a tenyerünk szorításából, tehát nagyon ügyesnek kell lennünk, hogy ne veszítsük el a zsákmányunkat. Örülök, hogy itt állhatok, e nagyszerű anyagtól körülölelve, mely mégis terhet ró rám – de, és ez a legfontosabb, szívesen vállalt terhet –, mert csak első benyomásra könnyedek és légiesek ezek a most látható képek. Valójában többről van itt szó.
Debi képei közel állnak hozzám és azt gondolom, sokan lehetnek így vele. Hiszen festésmódja közérthető, tudása érzékelhető, témái – ugyan meglepőek és változatosak, mégis – hétköznapiak, színei – hatalmas skálán mozognak, de mesteri kezelésük révén néha szinte csak tónusvariációknak tűnnek, alapvetően – melegséget árasztanak.
Itt, a Belvárosi Iskolában – ahol alkotónk egyébként otthon van – az utóbbi évek termésének válogatott anyagát láthatjuk, illetve azon belül, többségében legutóbbi időszakának „felfedezettjeit”, a felhőket. Művészünk – saját bevallása szerint – régóta tervezte, hogy megfesti a felhőket, de aztán egy szomorú esemény eredményezte, hogy ezek a motívumok végül vászonra kerültek és kerülnek azóta is. Ám valójában nem kifejezetten felhőket kell felismernünk ezekben a körbe zárt képekben. Gondolhatnánk például azt, hogy egy távcsőbe nézve látjuk az égbolt egy szeletét, vagy egyenesen az univerzumból nagyítottunk ki részleteket és bolygók elevenedtek meg számunkra. De mindezek a reális valósághoz lennének közel és nem a képek valóságához. Mert igazából itt mandalákat kapunk. Mi a mandala? Lényegében a kozmosz, illetve az istenek vallásos ábrázolása. A mandala szó pedig az jelenti, hogy kör. Vagyis az első benyomásaink a képekről nagyon is helytállóak, hiszen, a világot látjuk bennük. Az univerzumunkat nagyban és kicsiben, részleteiben és egészében. És akkor még nem is tértünk ki a felhőmandalák színeire. A felhőkre vetülő földszínek távol vihetnek a realista megközelítéstől, mely persze nem is célja Debinek, sőt, alkotófolyamatában egyre inkább absztrahálódik a motívum és figurátlanabbá válik, de a mandalák festéséhez használt koloritjának akarva vagy nem akarva, de szimbolikája van. Így például a fehér a megkönnyebbülést és együttérzést, a fekete, a titkot és az újjászületést, a szürke a lelki gyógyulást és a szeretetet, a barna pedig a tudatos kötődést a környezethez és a stabilitást sugallja, mitöbb, jelenti. Így, közelebb jutva ezekhez a kozmikus közegbe zárt felhőkhöz vagy égi jelenségekhez, kevesen maradhatnak csak földhözragadtak, mert többségünknek a képzelete valószínűleg a témával együtt tovaszárnyal, és már biztos nem a meteorológia, hanem a filozófia lehet a segítőnk és magyarázónk. A lét és a nemlét misztikája fog elbizonytalanítani vagy elvarázsolni, hogy végül a művészet beteljesítse küldetését és körülöleljen minket.
Vagyis – és lehull a valóság leple – nem is igazából babák, lepkék, majmok, kutyák és felhők vannak a papírra vetve vagy a vászonra festve, hanem súlyos gondolatok a világról, a létről. Mindez persze Simon Debóra Eszter kifinomult énjéből fakadóan visszafogottan, ám mégis nagy zenekarra komponálva, ahol együtt zenél, a szemlélőt máig leginkább elgyönyörködtető tudástól, vagyis az anyagszerű ábrázolástól a hordozó legbátrabb megmunkálásáig, vagyis az üresen hagyásig, lényegében a semmi bevonásáig mindennel. Spontán operál mindezekkel, mely a festészet többezer éves történetét befolyásolta és működtette. Ám nemcsak kikristályosodott művészettörténet amit most láthatunk, hanem enciklopédikus tudás, melynek, hamár tudásról beszélünk, legideálisabb befogadója és jelképe az iskola, ezért üdvözölendő, hogy kilépve a művészetek otthonából, most egy iskolában láthatjuk ezt az anyagot. Vagyis a most látható alkotásokban benne van eredetünk és létünk, illetve nem utolsósorban a szenvedélyünk, mely mindezt élteti.
Farsangi időszak lévén egy olyan gondolati képpel zárnám megnyitószövegemet, hogy ezen a tárlaton az alkotó eszmevilága álarc mögé bújtatva ölt testet, és így lesz belőle figura, így lesznek babák, lepkék, majmok, kutyák és felhők, hogy érthetővé váljon, akik és amik azért titkukat és kilétüket nem árulják el teljesen, hogy mindannyiunknak maradjon megfejtenivalója a jövőben is.
A kiállítást ezennel megnyitom!
Elhangzott a Békéscsabai Belvárosi Általános Iskola és Gimnáziumban, 2016. február 2-án.
