Kárpáti Tamás festő, grafikus (Budapest, 1949) 1974 óta szerepel sejtelmes hangulatú, régies technikával, meleg tónusokkal (sárgás-zöldes, vöröses-barnás, aranybarna), lazúrosan festett műveivel kiállításokon. Időtlenséget, általános emberi tartalmakat, erkölcsi értékeket kifejező, mindig figurális képein a kissé groteszk alakok emberek, angyalok, mitológiai és bibliai szereplők. Pályája kezdetén, rokokós hangulatú képein alakjai alig válnak el az ábrázolt idillikus táji környezettől. A 80-as évekre színei megsötétednek. Statikus kompozícióin az ábrázolt jelenetek sötét háttérből bukkannak elő. A körvonal nélküli alakok feloldódnak, lebegnek az őket körülvevő tértől független, belső fényben. Mitológiai és bibliai témájú képeket fest. Az évtized végére komponálási módja megváltozik, tematikája kibővül. A 90-es években készült képeken az alakok körül szinte nincs tér, a drámai hatású jelenetek megmozgatják a korábbi statikus kompozíciókat. (Artportal)
Kárpáti Tamás kiállítása
2016.01.06. – 2016.01.30.
Godot Galéria
1114 Budapest, Bartók Béla út 11.
Orpheus
Deák Csillag
Orpheusz felszáll
A Godot Galériában jó várakozni. Nem is kell várakozni, legtöbbször várakozásunkat felülmúlja a megtekinthető látvány. Kárpáti Tamás kiállításán is ez történik. Orpheus, 2011 című képén keressük Orpheuszt. Első látásra úgy tűnik, nincs ott. Nem látjuk. Talán nem találta meg Euridikét, vagy újra elvesztette? Hiába nyűgözte le elbűvölő énekével az Alvilág hatalmasságait, emberi esendősége, türelmetlensége miatt legyőzték a túlvilági hatalmak? Meddig terjedhet a művészet ereje? Fény és sötétség találkozik a képen, hogy hol csapnak össze, hol van a határ, nem tudni. Nem csapnak össze, nincs határ, összemosódnak, finoman és mégis csontig hatolóan. Hiába jön jobbról az aranyló fény, hiába olvassuk, mint egy héber szöveget, jobbról-balra a képet, a sötétség felé haladva, szemünk mégis a fény felé lopózik, fölfelé szállunk, Orpheusszal, velünk van. Feldereng arca, előre néz. Érezzük az emberi lét újra ismétlődő küzdelmét, vereségét és hiába nyúl utánunk a sötét, bár visszanézünk mi is, mégis újra és újra felemelkedünk.
A következő képhez lépek, Fáklya, 2015.
Fáklya
A kézfej látható, a lehajtott fej fölött glóriát világít meg az aranyló fáklya. Egyenes gerinc, nem éget, ragyog. Kárpáti Tamás is leszállt a sötét mélybe és fényt hozott fel, tudja, hogy lelkünkben ott az árnyék, de ahhoz fény is kell. Az áttetsző lazúr alatt talán ott a hús-vér alak, feloldódva az időködben. Herkules, 2011 teste nincs rejtve, és ahogy várható, izmos, kigyúrt, de nem csak az erőt vesszük észre, látjuk a szívét, szinte kiszakítja a domború mellkast.
Herkules
És eszünkbe jut a bűn és bűntelenség kapcsolata, a meg nem kerülhető kérdés. Különben a Megváltó létezését tagadnánk.
A részletek foltjai mögött újabb rétegek, kép kép hátán, takarnak, de ki is egészítik egymást, mintha egy palimpszeszt néznénk, egy régi írás alapanyagát, amelyről az eredeti írást eltávolították, és helyébe újat írtak, de a régi írás nyomot hagyott. Kárpáti Tamásnál nem a törlés, vagy esetleg akár a felejtés, hanem a megőrzés, a hozzáadás, a továbbgondolás van jelen, a múlt rétegeiből épül az új, ami több mint a rétegek összessége. Megtörik rajtuk a fény, ez ad műveinek egy derengő színélményt és többértelműséget (Szent János, 2014).
Szent János
Nem látunk vért a képen, a többieken sem. néhány festményen mégis mintha a keretre spriccelt volna a vér. Piros nyomok. A jelen és a jövő többdimenzióssá válik, dekódolni kell. Értelmezése közben szemünk is rátesz egy-egy réteggel. A teljesség megérteni akarásával, hogy ne érezzük magunkat elveszettnek és elveszetten.
Kárpáti Tamás szeret centrumot adni a képnek, ez lehet egy arc, egy bárányfej, vagy valami töredék, akár egy foszladozó tájban egy színfolt, szeret visszafogott monokrómmal dolgozni és egy helyen hangsúlyt adni egy sötétebb, vagy világosabb folttal, hangsúlyt adni a képnek, ami a szemet odavonzza, a többi ahhoz viszonyítódik. Az Ősz, 2013 című festmény a körülöttünk lévő táj hangulatait idézi narancsvörös árnyalatainak sokaságával, izzik a természet.
Ősz
Az Ördögföld I-II., 2013 gomolygó felhőinek mozgalmassága kozmikus élménnyé válik. Ahogy a költő mondja: Földtől eloldja az eget (József Attila: Eszmélet). Ha közel megyünk a képekhez, beszippantanak.
Ördögföld
Kárpáti Tamás mindig fest, amikor HÉV-en utazik, akkor is, komponál az ablakkeretbe, az emberek ruházata, mint drapéria jelenik meg számára. Elmondása szerint boldog rabszolgaság ez az állapotot. Tisztást keres a rengetegben, a tisztás szóban a tisztaság, a fény is benne van. Nem egyetlen járható, vagy bozótos ösvényt, inkább ösvényeket kínál nézőinek, látóinak a tisztás felé, magunk döntünk, melyiket választjuk.
Kárpáti Tamás kívül állna téren és időn, jelenen és múlton? Isteni magaslatokról tekintene korára, mindennapjaira, tudattalanjára, az álmaira? A művészet mint áttét. Valamit áthelyez, valamit elhagy. Ismeri az elődöket, a bibliai történeteket és utalásokat. Mintha fél lábbal kelnénk át a Niagara-vízesés felett kihúzott drótkötélen. Vagy eltévednénk a Góbi sivatagban. Ilyen a háború utáni emberi lélek? Rejtett és kavargó, füstös. Sőt barbár, mert finom utalásokkal él, mire emlékszik és mit felejtett. Bőrszínre, sárga csillagra. A szabadságra. A kiválásra, arra a tettre, ami egyedivé tesz bennünket, külön-külön. A kiválasztottság szomorú örömét látom a képeken. A segélykérést. A humánus halált, a humánus életet. Előbb az életet. A forgandó szerencsével. Forognak a színek, sárgába, vörösbe, árnyalatok tűnnek fel és el. Egy a világ. Mintha most születne vagy született volna. Izzó láva folyik és feketedik. Kihűl. Rajta új élet nőhet.
Kárpáti Tamás nem Godot-ra vár. És várunk, várunk feszült-csendesen,/ sok-sok hajnali, ázott, néma kő, /hogy valaki majd talán erre jő,//fényes-fehéren, esős hajnalon, /tűzhomlokából sugarat eresztve/Huszadik Század, az új Hit, az Eszme!// Mi csak átjáró tört köve vagyunk,/ sáros kis utcán, hajnalfény fele/várakozással és csenddel tele.// Sóhajtó álma mindünknek csak egy/Izzó szemével talán énfelém int,/ s talán én leszek, kit lábával érint.// (Dsida Jenő: Hajnali kövek) Egy örökös adventben él, de nem tétlenül várakozik, fáradhatatlanul festi újabb és újabb rétegeit. A belső tűz, a művész által felszabadított belső fény valósággal áttüzesíti az anyagot, de nem égeti el, megőrzi. A fény minket is átvilágít, a sötét oldalunkat is, ne hunyjuk be a szemünket.
Kölüs Lajos
Egybefolyt idő
Mintha a csöndet vermelné, télire, jövőre, jobb napokra. Lepel mögé bújik, sőt homályba, mintha idegen sereg érkezését várná, rejteni, védeni kell, embert, állatot. Az életet. Végzetes idők, fellegek, fények. Végzetes erdők, nincs kijárat, a lombokon épp átszűrődik valami fény. Már lehet, hogy nem is fény, csak egy szempár, egy tekintet az égből. Valaki a földről emeli fel tekintetét az égre. Ég és föld így fonódik egybe. Tekintetek által. Az isteni és az emberi szem közeli horizontjait látjuk Kárpáti Tamás képein, homályosan, elmosódottan. Sejtelmes határozatlansággal érzékeljük az időt és a teret, itt is vagyunk, ott is vagyunk. A felületen, a felszínen. Nem vagyunk sehol. Kárpáti festészete az elhallgatás festészete, a ki nem mondás érzéseit és gondolatait szervezi struktúrába, helyezi el ismert és ismeretlen helyszínekbe, figurákba. Az agyunkba, a múltunkba, tudásunkba.
Megkérdőjelezi az éles világosságot, a fényt. Leszámol velük, kidobja őket, börtönbe zárja, akár egy fenevadat, akár egy veszélyes rabot, ne történhessen valami váratlan, valami tragikus. Vagy már meg is történt, és a fájdalom arcait látjuk, a szellemmé váló testet, koponyát. Most fogjuk fel, hogy valami történt, jelen- vagy távollétünkben. Most zökkenünk vissza a valóságba. Ha nincs is ínyünkre, Kárpáti Tamás gondoskodik róla, hogy figyeljünk, mintha őrszemek lennénk, nyitva kell tartanunk a szemünket, bármi áron, aludni, szemet lehunyni nem lehet. Szemünket meresztjük a sötétbe, a homályba, a tenger hullámaiba, komor felhőkbe. Függőségünk meredélyeit járjuk, gondoljuk újra. Halottak élén. Vir dolorum, 2010, a keresztről levett Megváltó arcát látjuk. A testetlenség testet ölt, úgy a földön, mint a mennyben. Csupa várakozás az életünk.
Vir dolorum
Lucifer hatalmát látjuk, hogy ellenszegül egy nálánál is nagyobb akaratnak? Emberi méltóságunk körvonalait, egyedi létünk foltjait és hiányait? Kárpáti Tamás vissza-visszalép az időben, és nem érkezik vissza, folyton úton van, reménykeltő úton, önszántából. Fel-felbukkanó piros fénypászmák jelzik, merre járhat dörgő ég alatt. Festményei kifakadt sebek, a tisztulás előttiek. Még nem dőlt el semmi. A világ sorsa sem, az emberé sem. Állat és ember összetartozik Kárpáti Tamásnál. Az akol melegét érezzük, a bárányszagot, az éles ammóniát.
A művész menti a lelkünket, felébreszt bennünk valamit, mint a harangozó, ha harangozik. Nem látjuk, csak halljuk a harangszót. Három kép triptichonként tartozik egymáshoz (Haranghang, 2015, Velence, 2015, Gyümölcsoltó, 2015).
Velence Gyümölcsoltó
Légies képek, földi vágyakkal teliek, elérhetők és megélhetők. Egy olyan világban, ahol a kütyük, ketyerék mérnek, jeleznek, vigyáznak. Játszunk velük, éjjel-nappal. Egy olyan világban, ahol a nagy hadronütköztető (CERN) anti-teremtés, valami létezőnek a végére jár. Egy hitnek, egy gondolatnak, az anyagi világ részleteinek. Kárpáti időtlen festészete zajossá teszi képeit, fantáziánkon túlra visz, a metafizika földjére. Vállalt és nem vállalt utakra. A képzelet világába. Önmagunkba. Önreflexív képeket látok. Belső tükröket. Ördögűzés nélkül. A meztelenség hőjét érzem, libabőrös a hát. Mintha azt jelezné a festő, hogy a csalás, az öncsalás gyöngyszemeit adjuk-vesszük, hordjuk. A másik ember tisztelete nélkül.
Kárpáti Tamás vásznaira odalátjuk, ami nincs ott. Ami ott van, abban meg kételkedünk. Salvador Dalinál elfolyt az idő, kontúrosan, láthatóan. Kárpátinál az idő egybefolyik, mindent elfed, mindent betakar. Zölden, sárgán, barnán, vörösen, földszagúan. Nyomtalanná teszi az embert, mint a sarki róka, amelyik farkával eltünteti a nyomait a hóban. A biblikus képeket látva úgy érzem, hogy nem Káin a túlélő, hanem Ábel, aki halott, és most felfedi arcát, szemében nincs gyilkos indulat, mint aki tudja, nincs mindenre logikus válasz, magyarázat. Az eposzi végtelenség csendjét halljuk és az irgalmat hívóval találjuk szembe magunkat (Keresztelő Szent János, 2015). A hívőt látjuk, aki hitét keresve lel bizonyosságra, hogy nincs egyedül.
Keresztelő Szent János
Újranézem a képeket. Tükrök és repedések. Fényvisszaverődések és fényelnyelések. Mi a valós, és mi nem az a képeken? A jól elsajátított konvenciókat sutba kell dobnunk. Másképp nem lehet értelmeznünk a festő szándékát, vágyát ás kíváncsiságát. Hogy érzelmeit fojtja el a művész, azért lenne az uralkodó szín a sötét? Életünk során sokszor megtapasztaljuk, hogy az ember lényege a vágyban rejlik. Kárpáti Tamás álom- és vágyfestő.
Ha már nem lehet hallgatással mesélni, a háttérben maradás gesztusát a feketék becsorgása jelzi… Nem tudom eldönteni, a festő számára mi számít hallgatásnak, a fehér vagy a fekete – írja Láng Zsolt Esterházy Péter-Szüts Miklós: A bűnös című könyvéről (ÉS, 2016. január 8.). Kárpáti Tamás a képek hátterében marad, nem tolakszik előre, de nem hallgat (Néma angyal, 2014), fest, alkot, beleszól a jelenbe, mintha azt mondaná: Ami engem kínoz, kínozzon mást is (Mészöly Miklós: A pille magánya, Jelenkor, 2006).
Néma angyal
Gomolyognak a színek és dermed a festék. Autóba ülünk, metróra, hévre, villamosra szállunk. Közlekedünk, igazodunk. Sodródunk, tudatalattink virágzik, olykor beteggé tesz. A mindenséggel mérd magad, vallotta a költő. Kárpáti Tamás képei földtörténeti események. Kihívások. Láttat, mert nem akar látni. Látását veszti. Olyan térbe viszi a tekintetünket, ahol megfogantunk, ahol megszülettünk. És Borbély Szilárd regényét idézve, Nincstelenekké váltunk. Isten előtt is. Jogos az özönvíz.
