Gosztola Gábor (1945, Pápa) képzőművész, költő. Rajzai 1964-től jelentek meg lapokban, irodalmi folyóiratokban, leggyakrabban és rendszeresen az Élet és Irodalomban (1965-75 között). Az első évtizedekben rendszeresen publikál, később egyre tartózkodóbban. 22 éves kora óta alkalmazott grafikusi és sajtófotós tevékenységből él. Hivatalos szervezetbe nem kérte felvételét. A Vajda Lajos Stúdió tagja 1975-től 1981-ig, majd 2000-től napjainkig. 2007 óta tagja a Muravidék Kulturális Egyesületnek. 2013-ban tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének.
Gosztola Gábor – Eltérített erők – Csöndtestek című kiállítása
2015.06.12. – 2015.07.03.
Leányfalu Faluház
2016 Leányfalu, Móricz Zsigmond út 124.
Gosztola Gábor
Deák Csillag
A testet öltött csönd
Tavaly találkoztam először Gosztola Gábor képeivel a budapesti FUGA Galériában. Terveztem írni róla, de kifutottam az időből, többször eszembe jutott, nem lett volna szabad kihagyni. Örömmel mentem a Leányfalun rendezett kiállításra, ami hasonló élményt ígért, itt is közreműködött Hobo, felolvasva a művész verseit.
A meghallgatott versek visszhangzanak fejemben, miközben sorra veszem a kiállítás képeit, rajzait. A szín- és formavilág mozgalmassága leköt, a teremtésről szólnak, a kegyelmi pillanatról, amely révén ráláthatunk a gyökerekre, az eredetre, magára a szépségre. Gosztola minden gesztusa hódolat a szépség előtt, amely egyszerre emberi és egyszerre isteni adomány. Keverednek a műfajok, lehet skálázni őket, Gosztola lendületét hordozzák. A nyughatatlanságot, a valamin túlra mutató vágyat, amely nem feltétlenül transzcendens élményből származik. Bármelyik művet is szemlélem, az élni akarás sugárzik belőlük és a formabiztonság.
Az Önmagát hordozó lobogó, 2008, lebeg, tekeredik, mint egy színes Möbius-szalag, pirosa kitüremkedik a formából, mintha önmagával, önmagától lenne terhes.
Önmagát hordozó lobogó,
2008, akril, vegyes technika, kasírozott papír, 70x42 cm
Ez a kitüremkedés motívum látható a Térgörbületek sorozat VIII, 2007 képen, a hullámban mag, sejtmag is lehetne, míg ez a Holdfogyatkozás, 1970 képen szintén magok láthatók, tojásszerűek, nem tudni, bent vagyunk vagy kint.
Holdfogyatkozás,
1970-es évek, akril, vászon, 129x200 cm
Gosztola ellene megy a címnek, valami meg fog születni, növekvő hold lesz. Eseménynapló lenyomatok I., 1970, és Eseménynapló lenyomatok II. képei szekrényajtóra festettek, vajon mi volt a szekrényben, mit rejtett és mit takar. A második képen a női alak lepel mögött van, leplezi, kit, vagy mit ölel magához. A Fényérkező (Jelenés I.) 1970/1997 kissé szájbarágós címe valóban behozza a fényt, míg a szellem című Szárazmenyasszony (Jelenés III) 1969-1999 (eddig csak szárazdajkáról tudtunk) képen tobzódnak a formák, nem tudni ki viseli a kalapot, valami bent rekedt.
A 80-as évekbeli Szobor II. sorozat többalakossá válik, a jelek többértelműek, utalhatnak erotikára, de akár kozmikus jelenségre, például féregjáratra is. A Bábállapot 1999 összefonódásai, elrejtik a magot, nem tudni mi bújik ki a bábból, de látni a női idomokat.
Vegyes-páros,
1974, akril, vászon, 170x130 cm
A Vegyes páros képen ég és föld, nő és férfi egysége, színben és formában, míg a kiállítás címében szereplő Eltérített erők, 1973 című képen az őserő robbanását élhetjük át.
Eltérített-erők,
1973
A Csöndtestek sorozat I. (szintén kiállítás címadó) képen a látszólag üres test körül áramlás, hullámzás történik, a test az összefüggések vázaként jelenik meg. Ez nem rezonáló doboz, inkább a csend helye, kibújik belőle a hang. Míg a Csöndtestek sorozat III., 1965-1970 képen a test belsejében a korábbi „üresség” helyett már színeket látunk, rozsdabarnát, és a váz stabilabbá vált.
Gosztola játszani is tud, golyóstollal rajzolt Felhőszínháza felhőjén nem a Jóisten ül és néz le ránk, talán egy női alak, de lehet akár kő is, vagy nekünk hátat fordító halálfej, valami nem tudott, de ott van, és játszik nekünk és velünk. A Lopakodás – csúf, vászon vak madár, 2001 csőre hatalmas, szemürege nagy és üres, talán lopakodni sem tud, nem hogy repülni, ezért csúf, vászon köti gúzsba, teszi igazán vakká, de a művész felviszi a vászonra, új életet ad neki, talán széppé varázsolja, és szemébe fény kerülhet, pillantásunk által. Jelenség/Kompozíció XIII, 1975 képen férfi és nő egységét látom, fallosz is lehetne, de ott a női nemi szerv is, emberi fej, vagy szívkamrák. A teremtés matériája, 1985-1986 hullámzása végtelen egyszerűségével ragad meg, mert a nagy dolgok mindig egyszerűek, a születést láthatjuk, miből lettünk, az ősóceánból. A kék. vörös, sárga táj, 1973 képen Gosztola megfesti saját világát, hullám, teremtés, eltérítés, és újból a születés momentumai egy képben, középpontban a felkelő nap ígéretével, nincs holdfogyatkozás.
Kék, vörös, sárga táj,
1973 kl, akril, vászon, 120x200 cm
Gosztola eljátszik a gondolattal, a szépség kutatása időigényes tevékenység, és az a világ, amit létrehozott, megteremtett, nos, ezt a világot belakja, élteti. Életműve gazdag formavilágú, csiszolt rajztudással. Legyen szó festményről, tusrajzról, akvarellről. Dolgozik hagyományos ecsettel, ceruzával, tollal, aerográffal papírra, vászonra és fára fest. Képeivel nem vált a kánon részévé, nem tudta áttörni az elhallgatás falát. Gosztola a teremtés misztériumát hirdeti képeivel és képeiben. Életpárti, aki képes az ismeretlen mélységből a felszínre jönni. Fikciós világa belső teremtett világ, áradó és csöndes. Csöndesen felforgató. Ki meri mondani, hogy az ember utáni csönd is eljöhet, a csönd maga ölt testet, látjuk, nem csak halljuk. Ez vízió, de gondolatokon és tapasztalatokon alapul. Ahogy Noé bárkája is szimbólum, egy új élet szimbóluma.
Egyre mélyebb meggyőződésemmé vált, hogy kizárólag belül van értelme építenem biztos kapaszkodókat. Ehhez vezettek egyre közelebb Ázsia ősi kultúrájából idementhető tilosok is, a még föllelhető Baktay, Lénárd és ugyanerről illegális baráti fordítások, ebben jelentett támaszt Jelena Petrovna Blavatszkaja vagy, ha úgy tetszik, H. P. Blavatsky szellemisége, nyilvánosan máig elérhetetlen munkái.” – vallja egyik interjújában Gosztola. (Semmit nem kényszerítettem ki az élettől. Beszélgetés Gosztola Gábor képzőművésszel. Novotny Tihamér, 2012. június, Kortárs online)
Képi világa lírai és sarkalatos egyszerre. Motívumai vissza-visszatérnek, térfoglalások, jelbeszédek. Jelek, amelyek révén tudatosítja, hogy mire képes és mire nem. Teremt, azaz alkot, ez menedék is, a közösség hiánya nem teszi vakká. Belső kényszereinek enged, kiválik, kisodródik, hiába tehetséges. Sosem adja fel, küzdő alkat. Nem akar senkinek sem megfelelni. Ez a meg nem felelés kényszere sokakat eltávolít közeléből. Egyedül marad, miközben lelki fodrozódásai új irányba viszik, hullámlovas.
Kölüs Lajos
Zöldár
Testek és csöndek, a szavak nélküli világok találkoznak egymással, lent és fent, földi világ az égi világgal. Hol arccal, hol arc nélkül. Többnyire formák villódznak, simulnak egybe, mintha szivárvány skálát rajzolnánk, hol kék, hol piros, hol sárga fonatok ölelik, fogják közre egymást. Mi végre, kérdezhetnénk, és kérdezzük is. A lét megtapasztalása, az erő kifejezése, bemutatása, hogyan lendíti tovább az egyik forma a másikat. Időtlenséget érzek a művekben, a forrást, amelynek eredete bizonytalan, jöhet onnan is, jöhet amonnan is. Ez úttalanság is, talán célnélkülinek is mondhatnám, de régóta tudjuk, a művészet és cél viszonya bonyolult, többnyire megvan külső cél nélkül. De mi van belül? Gosztola szimbolikusan érvel képeivel, rajzaival. Nem akar senkihez sem hasonlítani, ha tudja is, a virág egyben a nőt is jelenti, sőt a nő nemiségére utal. Számos képen fedezhetők fel a női test formái, nyílásai. Ha kell, akkor Gosztola nem riad meg attól, hogy az egyszerű, tekergő, ölelő formák és testek világába kalauzolja nézőit.
Rejtettsége, ki nem mondottsága képeinek sajátos varázst ad. Az ártatlanság varázsát és mélységét. Az egyszerű formák hullámzó ölelkezése a létezés sokaságát vallja, hirdeti, a mulandóságot és az élet körforgását, végtelenségét. Gosztola személyessége nem hivalkodó, nem kerüli a vaskosságot, mer szelíd lenni, hisz saját erejében. Legyen szó a Vörös jelek I-III., 1993 című temperájáról, vagy az Önmagát hordó lobogó, 2008 akriljáról. Ugyanezeket a stációkat teszi meg az Eseménynapló-lenyomatok I.- gyel. A Térgörbület-sorozat VIII., 2007 című képben felismerem az örvényt, Noé bárkáját, a sorsot és a sorstalanságot is. Gosztola szépség párti, de vigasztalan egyszerűséggel fogalmazza meg képe címével: Lopakodás – csúf, vászon vak madár, 2001. Sürgető mozdulatlanság, belső csend.
Lopakodás-csúf-vak-madár,
2000
Idő és csend ihletett találkozása, képi költészetté válik, a líraiság erőt is jelent, az egyediség megélését és a világba olvadását. Különbözik, és nem akar különbözni, keresi önazonosságának formáit, mindig a változatosság jegyében. A szerkezetek lendülete sosem fenyeget azzal, hogy most minden véget ér. Gosztola festészete az önmagunkhoz való viszonyt is élesen veti fel, a rákérdezés és a rácsodálkozás együttes élményét. Nincs egyedül, nem vagy egyedül, ha mégis, az csak látszat. Ezer szállal kötődünk egymáshoz, önmagunkhoz és a világhoz. A kötődés kikerülhetetlen gesztusa, annak fölismerése, hogy bár utak vannak, az út hiányunkban is folytatódik, mások mennek rajta. Ez a folytathatóság adja képi világának titkát, teremti meg misztériumát, az élet szeretetét.
…állandóan kísérleteztem a nálam természetes és mesterséges színeknek (színeszközöknek) mondott anyagokkal. És folyamatosan ezt teszem ma is. Nem véletlen, hogy nagyon sok vegyes technikás művem van. Ezeknek az anyagoknak a viselkedései kényszerítenek ki egy új kezelési technikát, stílust, irányzatot. Az anyag és a szellem egyszerre alakítja ki a képet. Sajátos vallomás, pontos és érzéki. Rajztudása lehetővé teszi számára, hogy biztos kézzel alkosson, emeljen ki valamit a háttérből, kövesse nyomát egy-egy mozdulatnak és gondolatnak.
Csönd testek sorozat,
1965-70 között, akril, vászon, 200x120 cm
Elveszett nemzedék tagjai közé sorolják Gosztola művészetét, az éles hang hiányát, az utak belső csendjét. Kérték, hogy változtassam meg a címet, ajánlottak egy, a kép értelmét megszüntető új címet, amit nem fogadhattam el. Akkor fogtam a rajzmappámat, belecsomagoltam a képeket, és elmentem, visszaköszönve, hogy „szervusztok!”. Még hallottam Zámbó Öcsi hangját: „Sajnálom, ha elmész, Gábor!” Szentendrén sem volt tehát teljes a szabadság. Látva Gosztola képeit, a szabadság teljességét érzem, az alkotás örömét, szenvedélyét. A reneszánsz festészet formai világának újrateremtését, megőrzését, elsősorban a színvilágban.
Az alkotó Gosztola alázatos művész, a teremtés alázata hatja át gondolkodását és műveit. Mitikusan kapcsolódik a természethez, a külső világhoz, olvad egybe vele. Ha sebzetten félre is vonul, nem jelenti azt, hogy kimarták, elmarták a festészettől. Érzékenysége egyszerre viszi előre és torpantja meg alkotói pályáját. Mer valahová nem tartozni, miközben ég a vágy benne, hogy kapcsolata legyen kortársaival. Árnyékba kerül, de festészete színekben tobzódik, a színekből alkot boltozatokat, hullámhegyeket, mozdulatlan világot és a világ mozgalmasságát.
Jelenség
(Kompozíció XII.), 1975
Sorsa különös sors, a saját sorsa, saját döntése is, tudva, ezzel levennénk válláról a terhet, milyen közegben alkotott, milyen világban volt kénytelen élni, és ellenszegülni a hivatalos és utált közegnek. Szép Ernő egyik verse jut eszembe: Egy magános éjszakai csavargás kimerítő leírása. Megszökni, mint hazulról egyszer gyerekkoromban.../ Itthagyni a lakásom, sok könyvem, sok nadrágom,/ Barátot, nőket, múltam, nevem, minden emlékem./ Gosztola képei emlékek is, mementók, szökési tervek és ruhák. Mi is hordtuk őket.
