Hegedűs 2 László (1950, Nagyhalász) képzőművész, fotóművész, filmrendező mindig szokatlan képi megoldásokkal, képzettársításokkal jelentkezik, bármelyik művészeti ágban alkot. Talált, keresett és készített tárgyak, motívumok, képek és gondolatok a szereplői oeuvre-jének. A kiállításon digitális képeiből készült, sorozatokra bontott alkotásait láthatják az érdeklődők ‒ a munkák technikai érdekessége, hogy néhány sorozat, illetve azok egyes darabjai úgynevezett lentikuláris technikával készülnek.

Lévay Jenő (1954, Budapest) képzőművész, grafikus művészetében a rétegződés fogalma időbeli és térbeli értelemben egyaránt fontos szerepet játszik. A valóság egy objektuma fotóval leképezve számítógépre kerül, majd a számítógépen végzett alkotói beavatkozások után létrejött következő rétegben visszatér a valóságba. A kiállításon szereplő munkái sorozatokba rendeződve mindig valamilyen művészeti akció lenyomatai és dokumentumai.

Váli Dezső (1942, Budapest) festőművész a korai absztrakt munkák jellegzetes „keresztútjai” után fedezte fel maga számára a „zsidó temetők” festői témáját, amelyet a saját szakrális térként értelmezhető „műteremképek” immáron jó két évtizede tartó sorozata követ. Képeinek jellegzetesen intim, introvertált világát ellenpontozza az a különös, művészi extrovertáltság, amely során Váli rendkívüli precizitással dokumentálja életét és életművét, és teszi a külvilág számára hozzáférhetővé az interneten keresztül. (Műcsarnok)

Hegedűs 2 László, Lévay Jenő, Váli Dezső – Képpraxisok című kiállítása
2014. december 13 - 2015. február 1.
Műcsarnok
1146 Budapest, Dózsa György út 37.

 
Váli Dezső: Színes műterem

 

Kölüs Lajos

Profán szentháromság

 

A Műcsarnok Képpraxisok című kiállítása számomra nem más, mint emlékezet képben, fotóban, festményben és installációban elbeszélve, az útkeresés, a modellalkotás szándékával. Az alkotásokban meghökkentő vizuális látásmód keveredik, rétegeződik szekvenciális mondat sűrítményekkel, zsidótemetőkkel és műtermekkel, sugárzó élénk és tompa, fekete és fehér színekkel. Időn kívül érzem magam, szokatlan, hogy egy-egy gondolat, legyen az akár gondolatkísérlet vagy csupán ötlet, felületet kap, öblösödő teret, igazolva létét, működik, bejön, magához vonza a tekintetet, tűnődésre, megállásra késztet (Hegedüs2 László: Átgondolt mondat Ottliktól, 2014 című alkotása[1] betűplasztika és installáció, vagy akár a Bartók kotta átdolgozása). Olvasva, kimondva: idő, múlandóságunk jegye. A folyamatos felejtés olyan emlékezet, amely önmagát generálja és regenerálja, mert mindig van mit felejteni, elhagyni, kihagyni, meghagyni. Egyszerre látok zárt tereket a képeken, bezártságot, mozgalmas én-teremtést és átlényegülést, megtévesztést, ráismerést, beismerést, hogy valamit tetten érni nem ugyanaz, mint valamin belül lenni, mint valamit belülről látni.

Mindhárom kiállító, Hegedűs 2 László, Lévay Jenő és Váli Dezső művek sorozatát mutatja fel, a három egyéni művészvilág között sajátos áramlás jön létre, észre sem vesszük, egymás mellé gondoljuk, látjuk teremről teremre járva a műveket, ha nem is a valóságban, hanem fejünkben. Így a művek magánya magától értetődő módon feloldódik, ha nem is szűnik meg. Az önfelejtés pillanatait átírja a szemmozgás, a kérdések ki nem mondott szavai, gondolatai, mert nem azt keressük, kutatjuk, hogy a három művész közül kinek van és kinek nincs igaza a tárlaton bemutatott művek által. A látvány intenzitása folyamatos, mindkét szemünkre szükség van, hogy ne veszítsünk el valamit, ami a szemünk elé tárul. A kápráztató képösszeállításokban súlyosan érintettek vagyunk, magunkra, érzéseinkre ismerünk, a hiányokra, és úgy teszünk, hogy nem tudunk róla. A szabadság levegője árad fentről, lentről, oldalról, tájolás nélkül.

Lévay Jenő a szenvedést türelemmel fogja fel, ábrázolja, ablakot nyit a földbe, akár az anyai ölbe nyitna be, sőt a pokolba. Az eget hozza le a földre, mondhatnám úgy is, a csillagokat, a fényt, az átláthatóságot. Mozgalmas tereket hoz létre így, vízszintes emeleteket, földszintes magasságot. Az olykor lentikuláris technikával készült sorozat művekben képváltás, áttűnés, térhatású fotók fokozzák a látvány erejét és váratlanságát (Hamvas files, 2013, Tömegszerencse, 2005).

 

Tömegszerencse

Hegedüs2 László a gyermekkorra fókuszál, a fehér lélekre, az ártatlanságra, a ki nem rakott kockákra, térre, az el nem foglalt térre és valóságra. Még minden ismeretlen, fehér, csak a labda színe fekete fehér pöttyökkel: A jövő a jelenre hullva hull a múltba, 2013. A helyzet pikáns, kislány kezében a labda, a focinemzedék oda, más út és irány mutatkozik. Az alulnézet félelmetessé teszi a kislány alakját, akarnokká. Mintha a rendíthetetlen ólomkatonát látnám, fél lábbal. Mintha a kép, a lebegő lombos fákkal igazolná a következő mondatot: Mindig a legrosszabb történet íródik jelenné, és ezt mindig csak utólag lehet látni.[2] Az 1egy (ba-ba), 2006-2014 alkotás egyszerre viszi a múltba és tartja a jelenben, az elvesztés és a megtartás birodalmában a nézőjét.

 

 
1egy (ba-ba)

 
Váli Dezső képeinek tematikai azonossága nem hat monotonnak, sőt most, a képek erdejében vehető észre igazán, milyen sok szemszögből lehet látni ugyanazt a teret, ugyanazokat a tárgyakat. Mikrovilágba lépünk, a lélek börtönébe és szabadságába (műterem), mert a választás önkéntes, a művészé, hogy tűnődő lépésekkel vonja meg szabadsága terét, és a mi választásunké is, mert nyomkövetőkből a behatárolt tér lakójává válhatunk, identitásunkat fel nem adva, és önazonosságunkat felismerve a képi látványban.

 
Utolsó zsidótemető képem, 1986

A zsidótemető egyszerűsége, ikonikussága (Utolsó zsidótemető képem, 1986), szakralitása visszaköszön a műterem-képek szikárságában (Színes műterem, 1987) és mozgalmasságában. A külső tér belső térré válik, a belső tér meg világra nyitottá. Váli lajstromozott élete emberközelbe hozza a festői lét rendjét, szabadságát és kötöttségét.