Birkás Ákos
(1941, Budapest)
Az egyik legjelentősebb magyar képzőművész első debreceni bemutatkozása a budapesti Ludwig Múzeumban megrendezett retrospektív kiállítása óta eltelt nyolc év műveiből áll. A mintegy nyolcvan festmény jelentős része először szerepel Magyarországon. A kiállítás címe egyfelől a hagyományosan erősen misztifikált műtermi munkára való reflexióként is olvasható, azaz a mesterségbeli, „céhes” tradícióra, másfelől viszont a festészet művelőjének általános szerepfelfogására. Mi iránt kell elköteleznie magát a festőnek? Van-e dolga még egyáltalán vagy csak dolgai vannak? Birkás Ákos határozott fordulatokkal teli gazdag művészi pályája – amely a korai fotórealista festményektől a képzőművészeti fotóhasználaton át, az absztrakt festészeten keresztül a figuratív és narratív képekig ível – többféle választ is ad ezekre a kérdésekre. Az életmű minden erőteljes váltás dacára mindenekelőtt következetes médiumanalízis; a festészet kutatásának, a művész és az alkotás (ön) elemzésének fontos példája. (Modemart)
Birkás Ákos: A festő dolga (2006-2014)
2014.10.12. – 2015.02.08.
MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központ
4026 Debrecen, Baltazár Dezső tér 1.
Deák Csillag
Arcra vetítve
Ez év elején alkalmam volt megtekinteni és írni Birkás Ákos a budapesti Knoll Galériában Szabadságharc néven megrendezett tárlatáról. A debreceni MODEM-ben A festő dolga címmel nyílt retrospektív kiállítás. A megnyitóra tartva azon gondolkodtam, mit rejthet ez a cím. Mi lehet a dolga a festőnek, dolog ez, vagy csak játszik velünk Birkás, a többértelműséggel, hogy elgondolkodjunk, ha a festőnek van dolga, nekünk mi a dolgunk? Vajon most „szabadságharcát” látom újfent, ez lenne a dolgunk, a festőé és a látogatóé?
A MODEM tágas termeibe lépve első pillanatban mégsem a festő dolgára gondoltam. A hatalmas vásznak, a színek kavalkádja, a képekből áradó friss levegő valósággal mellbe ütött. Örültem, hogy korábban érkezve a sajtóbejárásra, a látványt, az összhatást nem zavarta meg semmi, illetve senki. Első körbejáráskor nem néztem a címeket, néhány ismerős kép köszönt rám, és az új vásznakon a figurák vitalitása, expresszív megformálása erőteljesebbnek tűnt. Milyen valóságot látunk ezeken a képeken?
Önarckép, 2013
Hol vagyunk mi közép-európaiak, illetve mit érzékelünk mindebből a világból, amikor nagyrészt távoli országok, kontinensek arcait, szenvedését, küzdelmét és mindennapjait is látjuk. Emil Nolde képei ugrottak be, és nem csak a ragyogó színek miatt. Nolde nem Gauguin nyomdokain haladt, csillogó színeivel nem idillikus állapotokat festett, déltengeri portréiban ott a friss természetesség, annak minden nyersességével, rejtett törékenységével. Birkás alakjai is törékenyek, bár első látásra ennek ellenkezőjét érzékeljük. Kultuszképek. Figurái a belső térben is begubóznak, a fenyegető és veszélyes külső tér miatt, kikapcsolhatatlan a feszültség a két tér között.
Az átláthatóság és az át nem láthatóság vívja harcát Birkás képein. Vakfoltok keletkeznek. Erre irányul a figyelem. Elbújás, eltakarás, védekezés, tartózkodás, sőt mutogatás, előhívás. Ki a szenvedő fél? Aki jelen van, vagy az, aki távol van? A Mozi, 2007 című képen felismerhető Ricardo Darín filmszínész, egy filmkocka, egy helyzet. A Vörös zászló, 2007 figurája bal kezével határozott irányt mutat, a jobb kezével lazán tart egy rudat, védelemből, támadó eszközként, nem tudni. Egy történés közepén vagyunk, menthetetlenül, ahol nem az a kérdés, egyetértünk-e vagy sem a helyzettel, hanem az, mit csinálunk, mert nem maradhatunk részvétlenek. Az Enteriőr, 2007 az ellenkezőjét sugallja, kívül lehet maradni, valameddig, fület bedugva egy asztal alatt. Nem földrengéstől félve bújtunk oda, bár elementáris a félelem, forrása kiszámíthatatlan. Befoghatjuk fülünket, behunyhatjuk szemünket, a környezetünk akkor is olyan, amilyennek nem szeretnénk látni. Nem szobabelsőt látunk a képen, hanem elbújtatott félelmünket, saját belsőnket.
Enteriőr, 2007
Várakozás, 2009 című képen háttal állnak a várakozók, és ha figyelmesen megnézzük a képet, látjuk. lábuk az aszfaltba gyökerezett, és nem az előttük lévő látványtól, ahol szokványos utcaképet látunk. Nem arra várnak, hogy átkelhessenek az utcán, várakozásuk okát nem ismerjük, lépni nem tudásuk tény. Feszültséget érezni, valami történni fog hamarosan, de nem tudjuk, hogy mikor. A Populista konstelláció, 2014 szerint make love, not war. A kék reménység, mint átláthatatlan álomfolt lebeg a csókolózó pár felett. A Demokrácia, 2009 című kép transzparense fekete-fehéren kimondja, a demokrácia a pokolba vezet, vagy pokolba a demokráciával. Birkás felmutat, de nem foglal állást. Az egymásnak feszülő tekintetek jelzik, itt többről van szó, mint hitről, igazságról. Maga az élet az, ami megszólal. Az Angyal, 2009 portréjának érzéki szája kihívás, szeme kérdőn néz ránk, halljuk a ki nem mondott szavakat, és meglátjuk az angyalban az ördögit is. A Két férfi, 2009 című kép is határhelyzetet ábrázol. A háttal ülő alak összekötözött kezű, mégis erőt sugároz, a másik figura iránt szánalmat érzünk, lehajtott fején csuklya, kezét nem látjuk. Felcserélődnek a szerepek.
Barátság 1., 2014 című festményen az ölelés egyoldalú és övön alul megszakad a kép. Az őr, 2009 fiatal fiú, kezében gépfegyver, mintha játékszert tartana, nem ő véd, vagy őriz valamit, és őt sem vigyázza súlyos fegyvere. A szék sarkán ül, a kamerába néz, felnőttet játszik, mert ezt várják tőle, de minden játékosságot nélkülöz a látvány.
Barátság 1., 2014
Az Univerzalitás üres formája, 2013 képen a kérdő tekintetek már-már vádlók, a sorsbizonytalanság süt a képről (A három figura újra feltűnik változatlan pózban a Komoly megfontolás, 2012 című képen). A Tíz guggoló festőművész, 2012 figurái nem értik helyzetüket, szégyen és szomorúság jelenik meg egy-egy arcon. A képtelenség, hová is kerültek és miért. A Két fiatal festő vizsgálati fogságban, 2011 arctalansága nem a szégyent ábrázolja, nem is a titkot, ami továbbra sem nyilvános, hanem a védtelenséget, a kiszolgáltatottságot.
A beszédes címek mellett több képen nyomtatott betűvel írt szövegek jelennek meg, hol idézetszerűen, szinte versszakként, hol keresztbe-kasul szövik át a képet, hálót vetnek a festett alakokra. Csak akkor olvashatóak, ha nagyon közel lépünk a festményhez, fókuszváltásra van szükség, kép vagy írás.
Birkás szolidáris a hazátlanokkal. A térben tévelygő menekültek és kalandorok hontalansága ellen szükséges, hogy az ember megteremtse a saját tér védettségét. Az Identitás, 2011 című képen az üres fotel, valamint a szűk háttér, lehatároltság, a szabadság lehetetlen tere. Kiszorított helyzetben lenni, keresni önmagunkat, ez is az élet része. A képen senki sem ül a fotelben, pedig van panoráma, a városra látni, van perspektíva, de ott a védtelenség, a falhoz állítottság. Felszólítás, foglaljunk helyet, foglaljuk el helyünket?
Identitás, 2011
A 36 önarckép, 2013 figurái között kereshetjük a festőt, vagy magunkat, de nem találjuk, mert nincs helyünk ott, ha nem válunk hasonlóvá. Tömeget látunk, önmagát klónozó hasonló arcokkal, ami arctalanná is teszi a tömeget és félelmetessé. A populista odaliszk, 2014 szokatlan kitárulkozás, itt a művész magát ábrázolja, lábtól fekszik saját hátat fordító álomképétől, ami nem a háttérben van. Szent Salamanes és egy angyal, 2014 című képen is megismétlődik a lábtól-fejtől pozíció, de már csak részletként. Szent Jeromos és egy ismeretlen, 2013 című képen Birkás, a térdelő alakban önmagát nevezi ismeretlennek, majd a következő képen, Szent Jeromos és egy faszent, 2013 képen nem szentté avatja magát, hanem fába faragja, érezni a finom iróniát. Birkás szentjei gyengédek, sokszor nem a férfias arcukat mutatják. Védtelenek. Önbizalmuk van, de kétség hatja át mozdulatukat, szabad-e, lehet-e. Mit szól hozzá a másik fél? Felöltözve is meztelenné válnak. Nincsenek férfiszempontú sztenderdek. Ha vannak is, megkérdőjeleződnek, a róluk való tudás gátlás alá kerül. Valami nagyobb erő kényszeríti ki az emberi mozdulatot. Az érintést.
Szent Jeromos és egy faszent, 2013
Birkás színkezelése, figuráinak képi elrendezése laza és könnyed, rendezetlensége, ziláltsága ellenére is olyan, mintha egy pók szőné a hálóját. Birkásnál a rend, az ember és a tárgyi világ, az ember és ember közötti kapcsolat nem születik, hanem van. Ab ovo ott van, létezik. Szükségszerűen. Nem kell felfedeznie, mert látja, és ott látja, ahol kell, ahol mi nem látjuk, csak néha. Mert nem akarjuk látni.
Tíz guggoló fiatal festőművész, 2012
Kölüs Lajos
Hívatlan meglepetések
Sohasem kerülhetnek egymással kapcsolatba elv Birkásnál megdől. Összefüggésbe kerül tárgy és ember, férfi és férfi, nő és nő, akarva és akaratlan. Titokzatosan és leplezetlenül. Nincs ember nélküli képe (kivéve kettőt). A művész a világra nyit, vagy a világ nyit be hozzá, mindegy. Örökös készenlétben és örökös várakozásban van. Modern Odüsszeusz, a négy fal között utazik, időnként falon kívülre. És utazása során egy másik világban találja magát.
Nem fordít visszájára semmit, ha el is tol, ha el is forgat egy arcot a kép valamelyik sarkába, ha meg is nyújtja, ha meg is kettőzi, az arc él, emberi arc, és védtelen. Még mosoly is megjelenik egy ilyen arcon. Birkás mitológiát alkot, a mindennapok mitológiáját. Kiválaszt, kimetsz egy pillanatot az idő, a világ történéseiből, és nem hagyja magára a pillanatot, a benne szereplő embert. Kirántja és felmutatja a figurát, akár ha mi mesélnénk el, mintha velünk történt volna meg az esemény. Birkás nézőjét így vonja be a történetébe, a kép tere mozgalmas, mindig történik valami. Ha mégsem, akkor a nem történés válik történetté, előzménnyé, vagy utóeseménnyé.
Az univerzalitás üres formája, 2013
Az Egy sík feloldása, 2009 lehetne idilli, de itt a feszültség jobban tetten érhető az egymásnak háttal ülő alakok miatt. A drapéria színe jelzi, felfokozott érzelmi helyzetben ülnek a szereplők. Rokon mű az Egy sík szférikus átalakulása, 2009. Kiképzés folyik, álarcban. Hogy mi fér meg az ember agyában, a Lady Mankiller, 2009 című kép mutatja, Sztálin, Mao Ce-tung. A Csendélet gitárral és pipával, 2009 épp a gitár és a pipa hiányával meséli el, hogy a háttér ideiglenes, nem a lakóházban laknak, hanem sátorban. Véletlenül?
Semmit sem söprünk a szőnyeg alá. A Szőnyeg, 2007 című képen egy töprengő, cipő és papucs nélküli férfit látunk. A szobában minden dekoratív és meleg barna, csak a szőnyeg és a váza világos, elüt a többi tárgy színétől, mintázatától. Elüt. A fal színe enyhén rózsaszín. A kopaszodó, combjára könyöklő, szemüveges férfi maga elé néz, talán a szőnyegre is. Eggyé válik a tárgyaival, bár nem hiszem, hogy belül olyan nyurgák lennének az érzései és gondolatai, mint a falon nyakát nyújtó zsiráf teste. A bal kéz ujjai a férfi arcát támasztják, lazán, bár a csukló feszült, érezni rajta a fej súlyát. Ez a kép az alapkép. A kiindulási pont. Hová és merre? Van-e hová és van-e merre? A kép az önmagát kereső és önmagát megtaláló férfi ideje. Bármi is történt vagy fog történni, maga is szobakellék lett. Minden csendes, a férfi is. Nincs heves mozdulat, nem néz a szemünkbe, a föld felé néz. Minden statikus, állandónak tűnik, csak a férfi nem. Birkás csak a titkot mutatja, és nem árulja el, hogy mi a titok. Nem áldozatot látunk, lehetne éppen az, de mozdulata megszokott, nem először ül így a fotel, a kanapé vagy az ágya szélén. Jelen van valaki, akit nem látunk, de róla szól a kép. A férfi lábujja érinti a szőnyeget. Megérinti, óvatosan, épp csak. A tárgy és a figura között létrejött a kapcsolat, nem engedik el egymást. A képet az teszi különösen érdekessé, hogy Birkás kétfelé osztja a képet. Egy zsinór lóg be a képbe, felezi a teret. Belóg, akár egy selyemzsinór. Azt hinnénk, hogy rossz a felvétel, de nem. Két képből van összerakva a nagy kép. Két félből. Összeillesztett világ, amibe a férfi is beleillik, de a kép egyik fele személyétől üres lesz. Az ülő férfinek nincs ellensúlya. Borul a kép, mert a férfivel szemben lévő konnektorból a tv csatlakozó zsinórja és egy elosztó fehér zsinórja lóg ki. Barna és fehér. Csatlakoznak a némaságba.
Szőnyeg, 2007
Az 1973-as Új ház előtt állok. Mintha a szőnyeg ebben a házban lenne, mintha a férfi ebben a házban lakna. Mindkét kép hűvös tárgyilagossággal ábrázolja a szobabelsőt, illetve a házat. Ironikus nyelven beszél Birkás, és ebben az ironikus beszédben ott a tragikum is. 1973-ban még nem igen látszott, most igen. A ház mintázata, halovány színei, a kerítés halványzöldje visszaköszön a szobán és a férfi öltözetén. Az idő nem változott, folyt, de hordaléka ugyanaz.
A Fehér négyzet, 2009 című képen fekvő férfi is kivonul, bár egy lehatárolt térben van, ez valójában kivonulás, nem könyökére támaszkodik, hanem a kanapén fekszik, hogy alszik-e vagy meditál, nem tudjuk, nyugalma szintén látszólagos. A zöld szín nyugtat, a karfa meleg barna színe harmonikusan illeszkedik a kanapé huzatának színéhez. A dohányzóasztal tükörsima felülete sávos, visszatükröződik benne a függöny, ha nem is az, valami, és ez a valami bizonytalan, nem tudjuk eldönteni, hogy mi, csak látjuk a halványlila sávokat. Az álom jegyeit, az álomködöt, a megismerés tükrét. Élesen elkülönül a matt felület, kiemelkedik, fénylik, vonzza a szemet. A fekvő alak pihen, a tükör nem. Nyugalom és mozgás, fáradtság és a lélek, mint tükör, egymásnak feszül. A padló ragyog, tisztaság mindenütt. A férfi kék ruhája, kék nyakkendője, cipője kéksége a reményt is hordozza, szerencse fia lehet az illető. Felelősségteljes dolgokat visz, csak egy kis ájer és csend kell számára, hogy újra töltődjön. A szoba zsúfoltnak tűnik, nincs elég tér. Ez is feszültséget hordoz, valahogy a beszorultságot, a másodlagosságot hordozza magában.
Fehér négyzet, 2009
A Vörös négyzet, 2009 című képen egy ülő férfit látunk. Az öltöny kék, a nyakkendő piros. Kézfejét térdein nyugtatja, az ujjak szétnyílnak, kapaszkodnak a térdbe, egyben nyugalmat árasztanak. A kopasz férfi fölfele néz, nem tudjuk, hogy hova és kire. Markáns arcán megfeszül a bőr. Nincs otthon, mert a szobában csak az ágyat látjuk, huzata zöld, mintás. Egy meglett korú férfinek nem ilyen az ágya. Valahol van, ahol ideiglenesen van. Tartózkodó a magatartása. Birkás talán Malevich Vörös négyzete előtt áll. Fejet hajt előtte vagy megtagadja? Nem tudom, csak azt, hogy Birkás képén emberi figurát látunk, akit nem tüntetett el, akit felvállalt. Birkás virtuálisan nincs ugyan jelen, de helyettesítője, a kék öltönyös férfi igen. A művész egzisztenciális szükségleteivé tette a valós tér elemeit, a képen megjelenő férfit. A kép mögötti tér egyszerre fontos is meg nem is. A tér megkettőződik, a látható, és ami mögötte van. Látómezőnknek új horizontja van, az odaértendő tér és esemény.
Vörös négyzet, 2009
Birkás költői festő, festészete lírai és erotikus, de nem romantikus, inkább dokumentatív, tárgyilagos. Hűvösen pontos. A káoszban is rendet lát. Az emberi kapcsolatok fényűző mestere, a ki nem mondott szavak és gondolatok vibráló erőterét megfestve bizalmat kelt és teremt, és bizalomra vágyik. Még önmagával szemben is. Meglepve minket, akik hívatlanul látni akarjuk képeit.
