Ván Hajnalka
Oázisok és lélekhangok
A III. Mezőberényi Művésztelep tárlatának megnyitója
Kedves művésztelepi alkotók és kedves megjelentek!
Nem üres frázisként mondva, indítanám úgy megnyitószövegemet, hogy nagy örömömre szolgál, hogy itt lehetek és megnyithatom e tárlatot, hanem valóságosan pozitív érzelmekkel töltekezve, hiszen megyei szinten értve, ritka holló a Mezőberényi Művésztelep léte és produktuma a kortárs képzőművészeti formációk között. Ahogy 1942-ben Kassák azt írta a Vallomás tizenöt művészről[1] című könyvének előszavában, hogy pusztában bolyongott, de közben elért tizenöt oázist, így érzem én is magam. Elsősorban azért, mert ez a művésztelep ténylegesen arról beszél és azt mutatja meg, ami ma kortárs képalkotói tevékenységet jelent Magyarországon és annak egyfajta keresztmetszetét adva a nyolc alkotó művészetén keresztül. Azért gondolom, hogy a metszésvonal jó helyen van felvéve, mert egy épület alaprajzán is, ott kell felvenni a metszősíkot, ahol problematikus csomópont van, ahol láttatni kell a megoldást, a szokatlant, de ugyanakkor megvannak ennek a tipikus helyei is, hogy ezek hol fordulhatnak elő. Így érzem a művésztelepi alkotók stílusának egymásmellettiségét és különbözőségét is, ahogy adottan illetve véletlenül sem véletlenszerűen összeállt „csapatuk”, reprezentálja a kortárs magyar művészet jelenét és tendenciáit.
Alkotásaikról – belevágva a lényegbe – úgy szándékozom röviden beszélni, hogy egyfajta vonalra is felfűzném képeik világát, arra a láncra, melynek a redukció, az elvonatkoztatás és a szimbolikusság a gondolati mozgatórugója.
Ezen a titokzatos úton elindulva, és annak már a legelején egy álomvilágba csöppenhetünk Tóth Péter grafikus fotogramjai révén. Számomra mindig hitetlenkedés és tudatosság társul ahhoz, hogy ne fényképekként nézzem és lássam Péter munkáit. Mert evvel a speciális technikával ugyan felidézi, de túl is lépi a fotót, hiszen beleavatkozik a képalkotásba és munkál vele, irányítja. Nem csak keres és talál, hanem formál és alkot. Kitérő megjegyzésként kommentálom, hogy e sorokkal felvállalom a két terület számomra hierarhizált helyét, a fotó kontra fotogram történetben. Visszatérve Tóth Péterrel indított művésztelepi kiállítóink bemutatásához, az általam egyfajta transzcendens láncra felfűzött vizualizált világfelfogáshoz, ennek első elemei ezek a valósághoz legközelebb álló, realitásban gyökerező képek.
Érthetően, de mégis sejtelmesen és elgondolkodtatóan léptetnek be minket ebbe a kortárs világba, ahonnan Papp Zoltán grafikái felé vezet az út, aki részleteiben ugyancsak az igazi leképezésében gondolkodik, de a mozaikszerűség révén, a kitakarások és egymásra vetülések következtében mégis mementószerűen adja vissza a valóságot. Egymás mellé és egymásra ráhelyezi a részleteket, finoman megcsinálva azt rajzain, ám súlyosabban műveli ezt vásznain, melyek időtlenebb kompozíciókat sugároznak. Festményeiben ugyanakkor jelen vannak realista részletekben gyökerező grafikái, szinte ellensúlyozva könnyedségükkel a nemcsak anyagában, de stílusában is masszívabb konstruktív törekvéseit.
Ahogy feltűnt Zoltán képi között az ikon motívuma, úgy része Pataki Ferenc festő- és grafikus számára is a megismételhetőben való gyönyörkeresés. Ferenc életműve tele van kísérletezésekkel, így mivel ezen a művésztelei tárlaton inkább a statikusan határozott oldalát állítja ki, így, az általam kitalált értelmezési és bemutatási folyamban ő az elvonatkoztatási láncolat fontos mérföldköve, akinél a leegyszerűsítés már dominánsan megjelenik. Leredukál és felnagyít. Ezek alkotói tevékenységének törekvései. Külön világot teremtve, de gondolatiban mégis valóságos marad, így ha csak látogatóban is vagyunk nála, értjük és megérthetjük őt.
Hasonló művészi gondolkodású beavatottságot kívánnak Bácskai Bertalan festő képei, melyekre ugyancsak használták már mások is az ikon kifejezést. Konstruktívan építkezik, majd líraian megfesti, gazdag faktúrájú képeit. Elvonatkoztat, de követi a matéria diktálta utat. Komponál és szakszerűen felhasználja mindazt, amit megtanult, képpé formálva lelkivilágát, melynek leképezéséhez tárgyakban találja meg a főszerepet. Festményeinek címei és alanyai tárgyak, melyek mégsem csendéletet idézően vannak jelen a képeken, hanem megszemélyesítve, portrészerűen, egyfajta üzenethordozóként.
Henn László András festő meseszerű, ám mégis filozofikus munkái a redukciós folyamat láncolatában a határvonalon vannak. A figurativitást és az absztrakciót is képviseli, mert a jelrendszerekből felépülő képek a néző szemében vagy képzeletében állnak össze egyfajta tájképpé. Vagyis nem László festi a tájat, hanem a szemlélő teszi bele személyiségét és általa lesz figurativitást idéző. A művész csak munkál rajta, gondolkodik, rakja a rétegeket alázattal egymásra és egymás mellé és a mű pedig életre kell kiben így, kiben úgy, kiben milyen emlékeket ébreszt, történetit, műveltégit illetve a látott vagy tapasztalt felszínre hozott élményeket.
Wrobel Péter festő művészete szintén jelekből épül fel, mint ahogy innentől látni fogjuk az ezután bemutatandó alkotók esetében is. Azért voltak mérföldkövek a bemutatási rendben Henn László képei, mert nála még azonosítani tudtuk, mert akartuk, a figurativitást, ám Wrobel Péter esetében már csak az ő engedélyével materializálódhat a mondandó. Címadásai révén eligazít minket kitágított világában, ahol nincs engedélyezve sem időbeli, sem térbeli röghözkötődési vágyunk. Meglebegtet és elanyagtalanít, vagyis elvarázsol, hogy azonosulni tudjunk vele, és ha már rábíztuk magunkat, akkor megmutatja nekünk a világot.
Azt a világot, melyből csak részleteket villant fel Kótai Tamás festő és grafikus. Aki a redukciós folyamatom legutolsó művésze is lehetne, ha nem hagytam volna egy alkotót a bemutatás végére, hiszen Tamás nemcsak leegyszerűsít, de el is hagy, üresen hagy. Munkáiról eszembe jut egy általam nemrég hallott zen mondás: „Nekem nem kell sok, nekem elég egy, nekem elég egy sem.” Alkotónk úgy üresíti el a képet, hogy közben tele van mondandóval. Kevés és határozott ábráit, oda és úgy teszi, hogy nincs bennünk mégsem hiányérzet, sőt, aranymetszésszerűen megmutatja a részt, hogy odaképzelhessük az arányainak, arányainknak megfelelő egészet.
A művésztelep alkotóinak bemutatását avval a művésszel zárnám, aki ugyan az én értelmezési láncsoromban, ahogy az előbb is jeleztem, egyel korábban adta volna magát, de neki a személye okán, mint egy mondat végén a pont, valójában itt van a legméltóbb helyen. Bereznai Péter festő nem csak képi alkotója és résztvevője a művésztelepnek, hanem annak megalkotói között is szerepel. Akinél a jelhasználat, jelhagyás itt a szülőföld felé is irányul, nemcsak a papír felé. Péter komplexitással kezeli a képet, alfától omegáig, a kerettől a műig, a műtől, annak installálásáig, az installálás ideiglenes helyétől, annak utóéletéig egyben látja munkáit. Ebből a gondolkodásmódból adódóan nem meglepő, hogy maguk a művek is stabil értékrenddel bírnak és megkomponáltságuk, ábrázolt motívumai ugyancsak időtlenek és mondandóval terheltek. Színeiben szintén jelen van a kevesebb több elv, annak a kevésnek a nagyszerűségét és méltóságát viszont teljes mértékben ismeri és irányítja.
Itt, a nevek, stílusok lajstromba vétele közben kezdett kirajzolódni számomra, hogy ami képi világ, az egyben generációs világfelfogás is, és egyfajta törvényszerűség figyelhető meg benne. Hiszen a realitáshoz legközelebb eső megjelenítés művészei a 60-as évek szülöttei, akik alkotói pályájukat a 90-es években kezdték, a nagy festészeti újrakiteljesedés után, annak ezután automatikusan következő egyfajta megtorpanása után, amikor vagy a festészet teljes elhagyása, vagy a vissza a gyökerekhez elvek alapján az újrealizmusban (és ezt itt nem stílusnévként értem) öltöttek formát gondolataik. A 20. századi festészeti, vagy magyar festészeti tradíciót leginkább követő, alapvetően lírai beállítottságú piktúrát az 1940-es évek szülöttei művelik, akiknek a pályája rá pár évtizeddel indult. A legelvontabb, legszimbólumokkal terheltebb alkotásokat pedig az 1950-s évek generációja produkálja, akik a hazai, Európához vagy Amerikához képest önhibáján kívül kicsit megkésett, de legprogresszívebb időszakban, a 70-80-as években fogalmazta meg magának a mit és hogyan kérdésekre válaszait. Vagyis az általam személyes benyomásként megélt kortárs képalkotás keresztmetszetében értelmezhető és továbbadható láncolat, egyfajta kis hazai 20-21. századi művészettörténet is. Ettől objektív és valós és ettől lehet büszkesége Berénynek a III. Mezőberényi Művésztelep Lélekhangok című tárlata, ahogy ebben a kvalitásos szeletében megmutatja nekünk a teljességet magát.
A kiállítást, evvel a felismeréssel szembesülve, tisztelettel megnyitom.
Elhangzott 2014. november 8-án, a mezőberényi Orlai Petrics Soma Művelődési Központban.
