Cím nélkül, 1957 

Deák Csillag

 

Az égbolt levált sarkai

 

Egy olyan művész kiállítását nézem, aki egyedüliként van jelen a magyar származású kortárs művészek közül a világ legnagyobb és leghíresebb közgyűjteményeiben: a New York-i MoMA-ban, a londoni Tate Modernben és a párizsi Pompidou-ban.

A tárlaton Reigl Judit két korai korszakából a Robbanás (1955-57) és a Dominancia-központ (1958-59) című ciklusainak képeiből látható válogatás a Makláry Kálmán Fine Arts Galériában. 20 nagy kép, kisebb grafikák és két kollázs. Makláry következetes elszántsággal támogatja Reigl magyarországi és nemzetközi jelenlétét. Az alkotások így együtt, sorozatként sehol, semelyik galériában nem szerepeltek még. Látni az összhatást, az időt, ahogy a művek egymás után megszülettek, mert gyökerük azonos. Egybefogja őket a gondolatiság, miként is közelíthető meg az ember belső világa, miként kapcsolható be ez a belső a külső világba.

Sajátos ellentmondás, hogy Reiglt lírai absztrakt művészként mutatják be, és ez talán igaz is, de az már nem, hogy a természetelvűséget elvetné. A Robbanás ciklus természetelvű, és nem helyezkedik vele szemben. Megszabadul a tárgyiasságtól, a valóságközpontú ábrázolástól, közben visszacsempészi a világot, az időt és a teret, magát a robbanást, egy világ születését. Az elvonatkoztatott mozgás, forma, szín, szerkezet vagy minta egymásra lel, ötvöződnek egymással. A kompozíció szerepe megváltozik, a festés mibenlétére és miben voltára összpontosít és kérdez rá.

 

Fekete robbanás, 1955

 

A Robbanás című ciklus képei megtalálhatók a New York-i Guggenheim-gyűjteményben és a Metropolitan Múzeum állandó kiállításán, ahol a New York-i Iskola más mesterei, például Jackson Pollock, Mark Rothko, Franz Kline és Robert Motherwell műveivel közös tárlaton láthatók alkotásai. Reigl avantgárd, egyben absztrakt expresszionista is. Érzelem gazdagságát nem titkolja. A heves érzelmek megragadása és kifejezése jelzi, nem elég a festő ecsete. A heves érzelmek gyors leképezése új technikák kialakulását igénylik. Elfogadottá válik a csurgatásos festés, és az automatikus írás, melyek teljes mértékben felszabadítják a művészt, és a tudatalatti érzések spontán kifejezésének adnak utat. Az 55. Velencei Biennálén vak emberek festését lehetett nyomon követni. Vaknak születtek, szín és térélményük nem volt, saját lelki állapotuknak megfelelően hordták fel a felületre a színes festéket. Művészi szándékuk vitathatatlansága mellett mégis a művészet terapeutikus jellege tűnt ki.

Reigl formanyelve saját érzelmi függetlenségének korlátlanságát, az írás szabadságát és a festői eszköztárának spontaneitását jelentette, miközben az új szemléletmód egyéni elsajátításának tényét kérdőjelezte meg nap mint nap. Reigl kitört a zár térből, magát a kozmoszt (benne a rendet és a káoszt) állította vizsgálata középpontjába. Eltörölte azt, ami eltörölhetetlen, a természet bénító és könyörtelen szerepét. Semmi sem marad meg, minden széthullik. Csak agyunkban őrződik meg valami, ami fontos számunkra. Nem menekül istenhez és nem talál rá istenre. A művek elvontságában van ugyan transzcendens vonás, de ez nem akadályozza az alkotót, hogy a földi élet felé vegye az irányt. Kilép a síkból, a festék röggé válik, csomósodik, a szív dobog, de egészen más világ veszi körül, mint szeretné. Reigl nem válik szubkultúra részévé, egyetemessége vitathatatlan, ami vállalt feladatából, az öntükrözésből, belső énjét, elveszettségét, magára hagyottságát, egyedüli voltát, megismételhetetlenségét, kozmoszt megidéző vonalaiból, geometriáiból adódik. Színvilága karakteres, hagy egy-egy színt eluralkodni a művén. Hol a fehér, hol a kék kerül előtérbe. Színharmóniája dinamikus, ha egy-egy szín uralja is a színpadot, a hátteret, kitörölhetetlenül beivódik a színpadon levők magatartásába.

 

 

Villámlás 1953-54

 

... azzal tűnik ki, hogy soha nem hagyta magát bezárni semmiféle szisztémába, és hogy épp annyira messze van a nihilista módon magába zárkózó absztrakt művészet ma már provinciális kliséitől, mint a pszichologizáló és archaizáló figuratív festészet nyomorúságától.[1] Önállóságát mindig megőrizte, kényesen ügyelt rá, hogy megtarthassa kivívott pozícióját a világban, a festészetben. Ez talán könyörtelenségnek, gőgösségnek hat, de nem az, egyik sem. Vizualitása szabad és nyitott, képes megragadni azt a pillanatot, amely előtt, amely után már nincs és nem is lenne feszültség az adott jelenetben, kompozícióban. Henry Moore csak látszólag egyszerűsített, inkább sűrített, a végtelen egyszerű formák magát a valóságot ragadják meg, és teszik átélhetővé, hozzák közel a látványt, a gondolatot. Bár lehet, hogy túlhangsúlyozom ezt a féktelen szabadság vágyat. Hiszen minden művészben ott van a szabadság érzése, gondolata. Ennyiben Reigl is egyedi alkotó, sokszorosíthatatlan. Doktrínája most maga robbanás és a dominancia. Nem lett belőle droktíner, az élettől elvonatkoztatott, tudálékos elvekhez, tételekhez mereven ragaszkodó művész. Ciklusokban dolgozom, mint kiemelkedő példaképeim, J. S. Bach a zenében és James Joyce az irodalomban. Mint egy spirál, állandóan visszatérek a kezdethez, de egy emelettel feljebb.[2] Egész testtel részt veszek a munkában,»à la mesure des bras grands ouverts« (széttárt karokkal). Mozgással írok bele az adott térbe, ritmust, szívverést, tempót. Ez magyarázza képeim nagy méretét is.[3]

A látott alkotások közel hatvan évesek. Bennük a gesztus, a mozdulat korunké, mai világunké. Az egészre való koncentrálásával kifejezi a mai ember vágyát, hogy értse önmagát és a világot, amelyben él. Dinamikus és romboló, befogadó és eltaszító is, mert kendőzetlenül veszi számba a lehetséges világrészeket. Nem szépeleg, nem bájolog, de végig érezni az aggódást, hogy ami történik, az jó, kellemes, vállalható? Az ötvenes évek művészi törekvéseire még árnyékot vetett a közelmúlt, a II. világháború, és annak irracionalitása. Reigl kiszabadult az árnyékok világából. Nem fordult el a világtól, nem zárkózott be a kopogtató ember elől, nem épített magának csigaházat, közel tekintett és messze látott. Nem nevezte néven, hogy mi az élet értelme, mit jelent az, ha valaki gondolkodik a természet, a világ és a társadalom, benne az ember állapotán. Nem űzte ki magát a paradicsomból, hiszen ott nem is érezné jól magát, nem lenne szabad. Önmaga erejében hitt, de nem önző lényként. Ezekben az alkotásokban is ott van a művész alázata és gőgje, hogy nem hagyja magát, ő megmutatja és meg is mutatja, mit tud és mit tudott. Gondolkodásának dialektikája elkerülte a csapdát, hogy tét nélkül is lehet alkotni. A tét az életem, a valóságom, a hiányom, az őszinteségem, a gesztusom. Ezeket vállalom és vállalni is kell, nem akarat kérdése, nem is szándéké. Több annál. Pénelopé sző és vár, kivár, megvár. Feladná egyedüllétét, megalkudna a kérőivel, hogy sorsa kiegyenesedjen, és nő és ember lehessen. Reigl nem Pénelopé, de várakozása emberi, mély megértése annak, mit keres a világban, mire van adottsága és lehetősége.

 

Dominancia-központ, 1958

 

Anyag és kéz úgy találkozik, ahogy a kavics a hullámokkal, simogatják egymást. A kavics belesimul a tenyérbe, a Robbanás, a Dominancia központ köre, gömbje is belesimul az álmainkba, ébredéseinkbe. Robbanásig feszült életünk a bizonysága arra, hogy Reigl világa a mi világunk is. Nem lehet belőle menekülni, bár nagyon szeretnénk. Reigl sem tud és tudott menekülni. Elébe ment a világnak, itt vagyok, és alkotott. Kontroll és analízis kettősségében, szorításában találta meg önmagát. Az elviselhetetlen léttel szembe nézve nőtt föl lehetőségeihez és önmagához, önmaga lelkéhez. Útja van, és azon járnia kell. Korlátok között korlátlanul. Ahogy minden földi halandó is szeretné.

 

 

 

Kölüs Lajos

 

Bolygóvá válni

 

A kommentek világából idézek: Biztosan nagyon szépek ezek a festmények, és az eddig bemutatott két művész képei is, de én maradok a régimódi felfogásnál azok tetszenek, amelyeket megértek, vagy adják önmagukat.[4] A tárlatlátogató pillantásával fizet, ha összevonja szemöldökét, neki valami nem tetszik, alkotó és befogadó örökös harcáról szól. Érteni és megérteni egy élet, sőt egy életmű is kevés. Nem csak a világ változik, az alkotó, sőt a befogadó is. Örök kérdés, mikor melyik, és milyen irányban, hol ellentétesen, hol szinkronban. A fázisceruza jól ismert a villanyszerelő szakmában, nem rajzolás eszköze, inkább egy csavarhúzóhoz hasonlít, mint ceruzához, arra való, hogy kiderítsük, van-e a vezetékben áram. Jó tanács: soha ne próbáljátok kézzel ellenőrizni a fázist! Életveszélyes! Reig Judit lehet, hogy szakmát tévesztett, de ez a mi nagy szerencsénk, művei árammal teliek, életveszélyesek, robbanás előttiek, sőt maguk a robbanás pillanatai. Tűzfészkek.

 

Robbanás, 1956

 

Asztalos Zsolt bombái (Kilőtték, de nem robbantak fel, 55. Velencei Biennále) hatástalanított tárgyak, ártalmatlanok, nincs már bennük veszély, őrület, irracionalitás, nem robbanhatnak fel, de történetük van, jelenük és múltjuk, a videó installáció a meg nem történés veszélyeit, zajait tárja elénk, azt a vészjósló pillanatot, amikor a halál lép színre, nincs túlélés, csak megsemmisülés. Reiglnek nincs bombája, mégis robban, kavarog valami a képein, és nem lehet őket hatástalanítani. Nukleáris láncreakció, atommáglya. Jean d’Arc máglyája felfogható füstjével és lángjával, ha orrfacsaró is lehet az égő hús szaga. Az atommáglya hamuja nem, mert felfoghatatlan, miként is tűnik el hetven ezer ember azonnal Hirosimában.

Túl a második világháborún, Robert Capa halálán, közel egy újabb világégéshez, a háború folytatódik, ha korlátozott formában, helyhez kötötten. Vietnam, Korea, Israel. A fegyvereké a szó. Meg a halálé. A teljes pusztulás nem rémálom többé, hanem valóság. Ha a harmadik világháborúban nukleáris fegyverekkel harcolnak, a negyediket íjakkal és nyilakkal fogják megvívni - mondta Lord Louis Mountbatten. A világ kétközpontúvá vált, Reigl dinamikus körei, gömbjei, miként a világűrben a bolygók, szétrobbannak, belső erejük, feszültségei szétvetik őket. Itt nem összeütközésről van szó, ez nagyon lényeges különbség, hanem a belső energiák vetik szét a bolygót, Reiglnél a gömböt. A kölcsönhatás így rejtve marad, de biztosan tudni, hogy a létrejött robbanásban a kölcsönhatás a döntő tényező. A felborult egyensúly jelenségét és következményét látjuk, az összeomlást, amely egyszerre félelmetes és egyszerre lenyűgöző is. Egyszerre fekete, sárga, lila, kék és fehér. Mintha nem történt volna semmi. Nulla állapot. De ott a csomó a képen, minden más, mint előtte volt. Varjú-ég, fekete felleges, árnyékok zivatara, lebbenése, súrlódása. Egymásban és a másikon kívül. A világot látjuk, a keletkezést és az elmúlást, a megszűnést. Ősrobbanás. Máig megmagyarázhatatlan jelenség. Értjük, elméleteket gyártunk, majd idővel elvetjük őket, vagy ha nem is vetjük el mindegyiket, átdolgozzuk, finomítjuk a rendszert. Finomodik a kín, hogy valamit nem tudunk, csak sejtünk, vagy tudatlanul állunk a jelenségek előtt. A nagy hadron összeütközést látom ezekben a művekben. Az atomi világot, ami már tovább nehezen osztható. A sejtést, hogy itt létezik valami más is, amiről még nem tudunk. Az emberi fantázia végtelen, a hiányzó kockákat igyekszik kiegészíteni, hogy valami egészet lásson. Reigl a világra, mint egészre tekint, úgy fogja fel, még akkor is, ha csak egy gömböt, egy kört, egy félkört (supernova csóva) választ ki magának. Kísérletezik, hogy az emberben, jelesül saját magában milyen erők munkálnak, hogyan tudja őket kordában tartani, hogyan tudja őket rábírni, hogy neki engedelmeskedjenek. Psziché és fizikum találkozik, öleli egymást, ismerszik meg az egyik a másikban, és viszont. A világ bennünk is ott van, tudja ezt Reigl is, és keresi a nyelvet, hogyan mondja el, helyesebben fesse meg, hogy érthető és befogadható legyen, és eközben végig a saját nyelvén beszéljen.

Reigl világképe nélkül nem érthetők meg alkotásai. És itt nem pusztán az alkotás technikai részleteire gondolok, miként is vitte fel a festéket a vászonra, földre fektette-e vagy sem, ecset helyett hajlított fémdarabbal dolgozott-e vagy sem. Ezek fontos momentumok, miként New York sem jött létre volna, ha az acélvázas technológiát nem találják fel, miként is lehet százemeletes épületeket felépíteni. Reigl megújítja az eszközhasználatot, elveti a régi festési módot, igen, tudjuk és százszor leírtuk. De milyen világot látunk műveiben, hogyan kapcsolódik a filozófiához, a világ természettudományos képéhez, törvényeihez (gravitáció, szökési sebesség, káosz, rend, harmónia), túl ösztönös megértésén és tehetségén, a gondolatai hogyan és miként találják meg a nekik legmegfelelőbb művészi formát és tartalmat. A faktúra létrehozása, a festék csomós felvitele olyan jelenség, amely a robbanáskor darabra hulló test maradványát is megjeleníti. Trancsírozza a festéket, szétdobálja, darabosan, csomósan. A felület szilárd, elviseli, és a sárgás, piros, kék és lila színek ebbe a világba léptetnek minket, mintha egy üstökös, egy aszteroida belsejében lennénk. Be vagyunk avatva. Be vagyunk zárva a száguldásba, a szétvetésbe, a széthullásába. És ez mégsem sci-fi. Nem Armageddon.

 

Robbanás, 1957

 

Reigl függetlenségi vágya, önfelszabadítása is ott van a műveiben, a bezártság tagadása, a mindentől való elszakadás érzése és tudata, hogy egyedül van, tegyen szert bármilyen nagy barátra (Breton), a szakítás törvényszerű, a saját útját kell járnia. Miben is van az ő újdonsága, nóvuma? Csupán a technikában? Abban is. A szemlélete az új. Kokas 1926-os, három évvel fiatalabb Reiglnél. Kokas Váli tondoja és Vágtája a kör, a gömb perspektíváját gondolja át, az elsőnél csőlátás van, bekerít valamit a szem, puskacsőként mered a tájra Kokas szeme, a másiknál a sebesség mosódik el, szétkenődik, összedől a katedrális, a kék ég szakad ránk a festményen. Az idei budapesti Art Marketen volt látható K. R. H. Sonderborg Untitled képe. Sonderborg ugyanabban az évben született, mint Reigl. Kortársak, a grup Zen 49 tagjaként indult karrierje (1953). 1994-ben alkotott műve a körnek, a körforgásnak, a belső összetartó és az egymásnak feszülő vonalaknak, erőknek dinamikus kölcsönhatását ábrázolja, robbanással teli légkört teremtve. Először azt hittem, hogy Reigl műve, tudatlanul, bevallom. De már látom, hogy Sonderborg könnyedén rajzolta meg a köröket, az örök mozgást, Reigl meg centrális erőteret hoz létre, tömör teret, annak ellenére, hogy ez a tér szétesik, darabokra hull. Sonderborgnál a belső erőtér és annak dinamikája, a forgás a fontos. Reigl a vonzás és taszítás együttesét alkotja meg, megmutatja, milyen erővel bír valami, ha benne a gravitáció és annak megszűnése, leküzdése egyszerre van jelen. Reigl vékony téglatesteket rak egymás mellé, átfedik egymást, egymásba hatolnak, ölelkeznek, nem tudni, melyik van belül és melyik van kívül, sőt alul vagy felül. Akár a földnél a tektonikus mozgás, a földkéreg elcsúszik, mozog, a földlemez nem marad a helyén.

Egy körmetszetet kapunk Reigl életművéből, amely árnyas, lombos, széttartó és egységes is. A szabadság szól belőle, az élet utáni vágy, ha tudatában is van, hogy az egyén élete véges, nála hatalmasabb erők mozognak, véletlenszerűen alakul sorsa és élete. Absztrakt világ, benne expresszív erőkkel, tobzódnak a vonalak, a hasábok, a lemezek. Nincs megállás, egy út, amely folytathatatlan. Egy robbanás, amely után nincs több robbanás. Az utolsó robbanást láttuk, ha vannak is változatai. A koncentráció diadala, és bátorságé, a leleményé. Úristen! Festek! – tudatja velem az egyik Művészetellátó bolt szlogenje. Tőle nem távol egy üres bolt kirakata, piszkos, poros. Ebbe a porban egy mondat található: és ön egy könyöklés? Azok vagyunk, néha egy könyöklés, bámészkodás, elmélyedés. Egyedül könyöklünk. Ahogy J. A. írja az Eszméletben: s én állok minden fülke-fényben,/ én könyöklök és hallgatok. Reigl is egy könyöklés. Hogy hallgatás is, nem tudom. Nevét porba írhatjuk, már semmi sem mossa el. Hiába csukjuk le a szemhéjunkat, látni fogjuk a robbanást. Mi vagyunk a dominancia központ. A világ közepe.

 

Reigl Judit – Absztrak expresszionizmus (1955-59)

2013.11.14. – 2013.12.10.

Makláry Kálmán Fine Arts Galéria

1055 Budapest, Falk Miska u. 10.