Szuromi Pál
Tisztán, távlatosan és közvetlenül. Oroján István hatvankodása
Kortalan halandó. Nekem legalábbis. Mert Oroján István képzőművész arcvonásaiban van valami talányos többértelműség. Fáradt, tisztes korú férfiember, mégis egy bámész tekintetű, kedves gyermekarccal szembesülünk. Mintha nem bírna mit kezdeni vele az idő. Így jobb híján terebélyes, vájatos fészket ütött benne, hogy sose szabaduljon e terhes, termékeny dualitástól. Olyan ez, akár Dürer egyik talányos portrégrafikája. Itt a komoly, szakállas karakterjegyek és a fiatalos tündöklések mitikus összefonódását figyelhetjük meg. Igaz, a gyulai művésztől mi sem áll távolabb, mint a szakállas és romantikus megjelenés. Ennél tisztább, természetesebb; távlatosabb régiókban keresi az önkifejezés hiteles alternatíváit.
Mostanában például többször visszatér egy roppant egyszerű címadási formulához: hogy ennek vagy annak az emlékére. Akárha egy temetkezési vállalat munkatársa lenne. És még mindig mellbe vágná a cikázó villámok elképesztő, szapora kártevése. Úgy néz ki, mintha valójában nem is önmaga pályája, sorsa érdekelné igazán. Inkább a többiekkel, a kortársakkal, velünk foglalkozik. Figyelmes, segítőkész, nemes egyéniség. Neki az a perdöntő: milyen érdekes, különleges figurákkal találkozhatott életében. S mennyi mindent köszönhet nekik. Szóval: majdhogynem szerencsés csillagzatú alkotónak képzeli önmagát. Puszta alázatból, szellemi nyitottságból. Sok-sok művészt ismerek, ezernyi példázatos és visszataszító tulajdonsággal. Oroján Pista mégis más. Nála az etikus, szolgálatos alulnézet úgyszólván kivételes küldetéssel rendelkezik.
Bizonyára innen származik képeinek türelmes, személytelen, már-már ikonszerű mágiája. Az a hatásrend, amely mindenekelőtt tiszta, dekoratív színszerkezeteire, egyben lakonikus, konstruktív térhálóira van felfűzve. Más kérdés, hogy ez a szikár, racionális festői alapállás időközben bizonyos érdemi metamorfózison esett át. A pályakezdő alkotót főként a kimódolt, mellérendelő, eleven képszervezés jellemezte. Az utóbbi évtizedekben viszont egy rendkívül differenciált, hierarchikus és lírai természetű művészről kell tudomást vennünk, aki valamelyest a reduktivista eszmékkel is intenzíven érintkezik. Nála a grafikus képzetű, hajszálvékony vonalkoloritnak gyakran nagyobb a szerepe, mint a teresebb, tömbösebb színbetéteknek. Amivel akarva-akaratlanul is a parányibb dolgok életerejét sugalmazza. Ahogy ez a tudomány berkeiben is fölényesen beigazolódott (például a pókháló szilárdsági mutatói). Aztán az egyneműbb, öblösebb színritmusok is túlmutatnak önmagukon. Néha az ünnepi vagy drámai létezés súlyát kell észbe vennünk, nem beszélve a tudati nemlét hófehér és transzcendens régióiról. Úgyhogy valami érzéki, kifinomult zeneiség vibrál e művekben. Ahol tán nem is annyira a hangjegyek, a konkrét jelhalmazok az igazán fontosak. Inkább a közöttük röpködő érzelmi, szellemi energiák.
Az 1980-as évektől a plasztikai tolmácsolás is belépett Oroján István munkásságába. Leginkább a rusztikus fa- és fémanyagok ötvözeteire aspirál, s egyféle archaikus, profán és organikus szemlélet mentén szorgoskodik. Aligha kétséges: ebben a műfajban több helye van a konkrétabb, életszerűbb formaelemeknek. Mondjuk Nagyapja bajuszának. Mégis azt látjuk: innen sem hiányoznak a rendszerszerűen alkalmazott félkörös, körkörös, ékszerű és sorolásos kiképzések, nem is szólva a minduntalan visszatérő szúrós és drasztikus szögekről. E súlyos, jelképi töltetű szobrok szemlátomást a síkszerű, szellemszerű képi alkotások ellenpólusai. Mintegy kompenzációk. Más lapra tartozik, hogy markáns, erőteljes faplasztikáinak belső anyagzónáiban ugyanúgy visszaköszönnek az érzéki törékenységű, vonalas finomságú érhálózatok. Sőt a népi tárgykultúrára utaló sommás, ritmikus és mitikus megoldások is.
Ilyesmiről szónokoltam Oroján István jubileumi kiállításán (a gyulai Corvin János Múzeum Dürer Termében)*, akit egyébként a kortárs hazai művészet egyik legkonzekvensebb, legszuverénebb alkotójának tartok. Igaz, Gyula majd oly messze van a fővárostól, mint Makó Jeruzsálemtől. De ennyi baj legyen! Osvát Ernő mércéje ugyanis e nélkül hibátlannak tűnik. Elvégre: „Az egész iránt való érzék teszi a művészt: az, hogy teljesít; az, hogy az anyagot megfosztja töredék-elégedetlenségétől” (Az elégedetlenség könyvéből. Helikon Kiadó, Budapest, 1988. 43. p.). És látszólag nincs tovább. Csakhogy annyi eszem sem volt e verőfényes alkalommal, hogy tisztesen köszöntsem a hatvankodásba átforduló érdemes művészt. Így hát meakulpázok. Közben akaratlanul is az alkotó kéken pislogó tekintete, egyben ártatlan kisfiú arca villan eszembe.
* A tárlat 2007. július 28-ig várja a látogatókat.
