Szilágyi András
A mi birtokunk
Vajon a tavasz vagy az ősz a mi otthonunk?
A tavaszban gyötrelmes a gondolkodást elrejteni,
pedig igazán az a mi birtokunk, s mikor a felfénylő
rügyfakadás tagadja bennem a konkrét időt,
akkor emlékezem, ami ősszel a boldogok elől
elzárt hevület. Így válok egyre szegényebbé én is,
mint birtokomhoz képest lennem kellene.
Nem ébredünk kétszer ugyanabban a testben
ez a nő is olyan Mona-Lisa, későn veszed észre,
hogy elkezd követni, pedig volt nálam ecset, kész voltam átfesteni.
Ő mégis árulja, még az ívek tónusait is. Egyszerűen fájt rajtam,
azt gondoltam, majd levakarom, nem azonosulok vele,
de higított vérem sem adott neki felhatalmazást, ráadásul
a szeme is szúrt, hányszor, de hányszor éreztem testemen
vad felhőszakadást. El is kezdtem..., de nem, nem oldódott
krapplak és ibolya, száradtan voltak bezártak,
pedig én sohasem kíméltem magam, ha harapni kell,
de hiába uszítom bennem a kutyát a holdnak,
nem, nem, már nem festhetem.
A levakart szín
arcod levakart szín,
átszakított vászondarab,
ki tudja, mikor lesz alkalmasabb
a beléd hatoló tomboló ösztön,
az ilyet dörgő villámlás előz,
míg a tégelyéből kikevert festék
forró éjszakáján együtt száradunk,
megint a hazaérkezés, újra és újra
betakar, mi izgatott, elfelejtett Isten
vagy madár vagyok, aki eltitkolt színekbe
belevakul, de átfolyik rajta festett tengered.
Kiválasztanak
Kiválasztanak minket.
A görögök is azért beszélnek
annyit a színekről, mert
különbözni akarnak,
s ha ebben magukra találnak,
akkor, csak akkor boldogok.
Igen. Boldogok, de nem
lelki szegények, mert két
vagyis kék életük
és fehér haláluk múlik
rajta - együtt mindkettő káprázat.
Pont mint az életem...
Én csak akkor nyugszom meg,
ha a madár szeme lecsukódik,
ha a vadászok már alszanak,
s legvégül, amikor a turisták
szemével is látom, ezért kell sietnem.
Nézze csak, ott fenn a sziklán
kőszáli sas fészkel!
Egyelőre csak a zsákmányt akarja,
de nálam is gyorsan szárad a festék,
amivel nem várhatok tovább,
és ha nagyon veszélyes leszek,
pont, mint az életem.
Pont. Olyan.
Az ember szíve
Imre Mariann képzőművésznek
az ember szíve betonba varrt
szürkét-szürkére ölt
s egyre vékonyabb
szálakkal él
nem kötik már bomló szavak
csak egy szín az ismeretlenségbe
s bár selyemszárnya ölti ez a formát
az időfonala elvégeztetett
járdaszoborrá lett
hímzett oliandered
Megjelent a 2012/3-as Bárkában.
