Ellenpont
Banner Zoltán
Szín-tér-fény. A 60 éves Lonovics Lászlóról
Azért írtuk át a művész legutóbbi kiállításának a címét (SZÍN-TÉR), mert bár szellemes az utalás az adott helyszín, időpont és alkalom jellegére (Békés Megyei Jókai Színház, Galéria), behatároltabbnak tűnt annak a festői birodalomnak a körüljárhatóságához képest, amelynek immár egyedülálló ura és teremtője Lonovics László.
Örvendetes és mindenképpen súlypontos körülmény, hogy a Magyar Kultúra Napjának előestéjéig hosszabbította meg január 1-jén bekövetkezett 60. születésnapjának érvényességét Lonovics László grafikus, tervezőgrafikus, festő, főiskolai tanár, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete, a Magyar Képzőművészek Szövetsége, a Magyar Festők és a Nemzetközi Kepes Társaság tagja, a Békéstáji Művészeti Társaság alapító tagja, elnöke, s ami e két regionális alkotószövetség: a művészeti és a Körös Irodalmi Társaság közös rendezvénye szempontjából kiemelendő - feszülő vitorlákkal a lehetetlennel is szembelavírozó Bárka, Békés megye irodalmi, művészeti periodikájának arculat-, illetve, hogy hűek legyünk a helyszín szelleméhez: „díszlettervezője". E tárlat ugyanis nyitóeseménye (volt) annak a „himnikus irodalmi estnek", amely a Himnusz születésének évfordulója alkalmából a Békés megyei tollforgatók számára meghirdetett pályázatra írott művek előadásával, felolvasásával avatta emlékezetessé a Magyar Kultúra Napját.*
Hatvanévesen, a férfikor delén, szép lassan elindulunk a Nap nyomában Nyugat felé; aki azonban a Nap és a „minden fények" olyan igézetében él, mint Lonovics László, minden bizonnyal haladékot kap a csúcson való tartózkodásra; amit mi sem bizonyít ékesebben, hogy e jubiláris alkalommal nem valamiféle retrospektív gyűjteménnyel lépett elénk, hanem egyetlen esztendő alatt készült, vadonatúj festői sorozattal, amelynek bemutatása kétségtelenül Békéscsaba művészeti életének kiemelkedő eseménye.
A vidéki Magyarország településeinek az arculat-emberei, staféta-emberei, akik hírt visznek róla a világba, többnyire a művészek és írók (adott esetben persze a tudósok, feltalálók, nagyformátumú politikusok).
Fényeső
Újranépesedését követően Békéscsaba XVIII. századi stafétaembere Haán Antal, a XIX. században Munkácsy Mihály, a XX. század első felében Perlrott Csaba Vilmos, Jankay Deutsch Tibor; majd Lipták Pál és Schéner Mihály kezéből már egy egész csapat veszi át a stafétabotot, például Fajó János, Mengyán András, Lukoviczky Endre, s legfiatalabbként Lonovics László, aki már éppencsak egy érintést kapott a többieket elindító Mokos József-iskola varázsából, viszont egyedül ő maradt hű városához.
Első, szegedi főiskolai tanulmányai elvégzését követően (1997-ben újabb diplomát szerez a Magyar Iparművészeti Főiskola vizuális- és környezetkultúra - multimédia szakán) pezsgő alkotói légkörbe érkezik, hiszen egyrészt nagy mestereink, Lipták és Schéner pályájuk csúcsán vannak, másrészt az ország legkiválóbb grafikusai (Bak Imre, Fajó János, Nádler István, Deim Pál és mások) részvételével és irányításával európai színvonalú grafikai (1976-1980), majd tervezőgrafikai (1981-1990) nyári művésztelep működik, s 1978-ban indul az Alkalmazott illetve Tervezőgrafikai Biennálék máig tartó sorozata is.
Figyelemreméltó rajztudása és meg-megcsillantott festői vénája révén korán birtokba veszi a kor kínálta tematikai és műfaji mozgástér lehetőségeit, de a saját művészi személyiségét kereső igen rövid időszak után, már a hetvenes évek végén a magyar újkonstruktivizmus pászmájához csatlakozik. A döntés mindenekelőtt nyughatatlan, örök kísérletezésre hajló, próbatételekben karcosodó egyéniségének köszönhető, másrészt annak a magyar társadalom méhében zajló, megújulásra, újrakezdésre irányuló szabadságvágynak tudható be, amely a rendszerváltás előtti évtizedben rengeteg rejtett értéket hozott felszínre.
Ne feledjük, hogy az avantgárd első hullámának ez a legtovább, napjainkig virágzó irányzata, a konstruktivista látás és formanyelv-formaeszmény is hasonló körülmények között, Európa I. világháború előtti szellemi-erkölcsi vajúdásából született. S persze az sem véletlen, hogy az európai művészeti fejleményekkel a huszadik század elején éppen szinkronban bontakozó magyar művészet a MA, a Magyar Aktivisták, de legfőképpen Kassák Lajos, majd a Bauhaus magyar nemzetiségű tanárainak a tevékenysége révén a mozgalom kiemelkedő fejezeteként íródott be a modern művészet történetébe. (Hasonló jelenség szemtanúi lehetünk, mint látni fogjuk, a fizikai-lelki-művészi fénykutatás esetében.)
Gótika
Lonovics tehát gyorsan, de fokozatosan távolodik el a látvány, a perspektíva, az alakosság, az „alföldiség" kényelmet biztosító kánonjaitól, s ebben, a már említett manuális készségek mellett a szitanyomat technika ugyancsak viharos előretörése is sarkallta. Gyakorlatilag tehát már a nyolcvanas évek elején bevonul, visszavonul a síkmértani elemekre lebontható látványvalóság raktárhelyiségébe, hogy aztán ezekből a mértani alapelemekből vonja ki a mozgó világ érzékelhetőségének a kvintesszenciáit. Már fekete-fehér s csak korlátozottan színesedő első korszakában sem a tiszta ész, a csupán értelmi megközelítés műértelmezésére apellál; motívumaival, motívumkapcsolásaival, egymásba hatolásaival és - ha lehet ilyet mondani - a vonal és forma lüktetésének „érzelmességével" valósággal bevonja a nézőt a mű születésébe és befejezésébe, akárcsak a hagyományos eszközökkel készült műalkotások, például a tökéletességükben látszólag folytathatatlan Rembrandt-képek, amelyek alkotója ma is egyik példaképe.
A 80-as évek elejétől mind közelebb kerül a szín és a forma, fény által értelmezhető esztétikai feladványához és tartalmi lehetőségeihez. Ekkori korszakáról 1988-ban Deim Pál így ír: „Lonovics munkásságában a rétegződéseknek, eltolódásoknak jut fontos szerep. Egy formaeltolódásos többszöri ismétléssel új alakzatot hoz létre. Ez a természet építkező módszere is. Egy építőelemből ezer, százezer, millió variáció épülhet.(...) A variációk sora most ott tart, hogy a rétegződések már nem zárt alakzatot öltenek. Nyitottak, a térben elfolyók, a vonalak végei elpengenek, szétfoszlanak. A változás másik lényeges része a fény."**
A fény problémája Giorgione Viharjától kezdve átszövi az egész európai festészet történetét. Aktualitásának hullmhegy-hullámvölgy diagrammja minden bizonnyal összefügg tér és idő - az egyes nemzetek történelmét uraló - meghatározottságainak a sugallataival is. Ezért talán nem véletlen, hogy a huszadik században éppen (emigráns) magyar mesterek - Kepes György, Gábor Dénes, Victor Vasarely (Vásárhelyi Győző), illetve idehaza például Csáji Attila, Mengyán András - életművéhez fűződik a fény „forradalma", egy új látvány- és térélmény kidolgozásának természettudományos alapokon álló, ám eredendően művészi törekvése.
Formarendszereinek ellégiesedése, egyre oldódó rajzolata törvényszerűen vezette el Lonovics érdeklődését a fény fizikai természetének, kifejezési autonómiájának a kutatásához, s így vált e vizuális mozgalom békéscsabai úttörőjévé. Fénygrafikáinak (és a kilencvenes évektől fényfestményeinek) a három alapvető eleme: a SZÍN, a TÉR és a FÉNY tulajdonképpen tudományos fogalmak (is), hiszen valamikor tudomány és művészet párhuzamosan haladva, „kézenfogva" szolgálták mind a látható, mind a láthatatlan valóság, e valóságok törvényeinek a feltárását, s e törvények - jelek által való értelmezését. Mégis, a XIX-XX. század fordulójáig a művészet bírt nagyobb hatalommal az emberiség fölött; legalább 100 éve megcserélődtek a szerepek, sőt a technikai és gazdasági korszak kihívásai, csábításai teljesen elszakították egymástól a lelki és a fizikai megismerés, önismeret funkcióját.
Piramis
Kepes György - s az ő szellemi hagyatékát gyarapító Nemzetközi Kepes Társaság alapító tagjai, köztük Lonovics László - a látást mindenekelőtt megismerési aktusként fogják fel, s a világ „új képét" „a látás új nyelvével" kívánják hozzáférhetővé tenni mindenki számára, mint hajdan a „biblia pauperum", vagyis a nép bibliájaként szolgáló középkori festészet. Vagyis visszaadni a művészet hatalmát a szemmel látható és nem látható valóság birodalmában egyaránt, ám egyikben sem boldogulhatunk a képzelet világítóereje nélkül.
Lonovics tehát a kilencvenes évek csodálatos fénygrafikai sorozataiban egyrészt a fotó és a számítógép optikai illetve virtuális struktúrái, másrészt a zenei érzékletesség dinamizmusa felé szélesítette ihlet és élmény forrásvidékét. Nyomatai akár végtelen sornak is felfoghatóak, amelynek a lapjain bármi történik - súrlódás, fényék, piramis, növekedés, kontraszt, kereszteződés, vulkánkitörés, Nap-protuberancia, stb. -, mindig ég és föld között lebegünk, minduntalan s különbözőképpen testet ölt a transzcendencia, s ahogy időben közeledünk napjaink felé, mind letisztultabb s ugyanakkor egyre rejtélyesebb vizuális hatásokkal irányítja figyelmünket az emberi lét kozmikus dimenzióira. Valahogy ilyennek láthatják és filmezhetik a Földet az űrhajósok; de soha, semmiféle műszaki találmánnyal sem fogják tudni a fény, s levegő, a színek - a LÉLEK - rezgéseit/rezdüléseit úgy megragadni, mint a művész, Lonovics László képzeleti úti képei.
Amiként a zenei hangok, akkordok, hangfürtök, ritmusok, allegrók és andanték zenei ívei, árkádjai alatt a Mindenség hatalmas katedrálisában érezzük magunkat, úgy avatják szinte tapinthatóvá Lonovics szín-fénybordái azt a láthatatlan űrt, amely takarva van a laikus szem előtt.
A 2000-es évtizedben digitális jelstruktúrákban követte nyomon eszményei megvalósíthatóságának útját, lehetőségeit. Mégis, éppen ezeken a szőnyegszerű, ismeretlen világkulturális jelek rendkívül egzotikus szövevényein át a Festő lépett be a hetedik évtizedbe a születésnapi tárlaton.
Születés
Talán azért, mert úgy érezte, hogy a szín-tér-fény szférájában túlságosan is felhígult, ellevegőtlenedett a maga teremtette képvilág? Hogy teljesen kicsúszik lába alól a „föld"? Mindenesetre ezt a szinte „halmazállapoti" fordulatot már a 2010-es év elején előre jelezte a Zene és képzőművészet című Társasági Csoportkiállításon bemutatott triptichonja (Békési Galéria, 2010). A Bartók Béla A kékszakállú herceg vára zenéjére és képzeleti helyszínére utaló hármaskép lenyűgöző magány-allegória; de a két szignifikáns minőségi komponens - amelyek a Bartók-sorozatot kiemelték környezetéből - igazából ebben a mintegy 24 piktúrából álló, szervesen összetartozó műegyüttes átütő erejében vált nyilvánvalóvá.
Nevezetesen: legújabb festményei legszembetűnőbb jellegzetessége a konzisztencia; az hogy motívumainak, formaépítményeinek sajátos plasztikája, sűrűsége, anyagszerűsége van; s éppen ezért még titokzatosabb, misztikusabb, szakrálisabb módon tör magának utat az a belső fény, ami művészetének évtizedek óta lételeme. S ezzel a felületképző móddal szoros összefüggésben: megnőtt az egyes művek monumentalitása; nonfiguratív táblaképek esetében ritkán tapasztalható a monumentalitásnak ez a mélyen belülről fakadó megnyilvánulása.
Élete és pályája évtized-fordulós művészi számvetésében a természet illúziójában, öntörvényű természeti jelenségek élményében részesíti nézőit; és abbéli meggyőződésünket erősíti, hogy a Szakrális fények, a Fénycsúcs, a Piramis, az Ívek, a Fényeső, a Gótika, az Ellenpont vagy a Szimmetria szín-tér-fényalakzataiból az emberi lét alapvető dilemmái, állapotai, törvényei - például születés, halál, küzdelem, összhang, félelem, diadal, szabadság, szerelem, stb. - ugyanolyan érvényességgel kiolvashatóak, mint a látványalapú festői művekből.
Az a művész, aki hatalmat tud kölcsönözni a művészetnek életünk hétköznapisága fölött - közönségét is e hatalom részesévé avatja. Lonovics László, aki gyakorlatilag közel három évtizede részese Békés megye művészeti életének, nem erőszakolja ránk, hogy részt vegyünk, részt kérjünk ebből a hatalomból. Közismert alkotói, művésztanári és művészetszervezői tevékenységével csupán arra int, hogy vannak még világok, bennünk és rajtunk kívül, ahol még senki sem járt, s talán éppen ott találkozol önmagaddal.
* A 2011. január 20-án, Lonovics László festészeti kiállításán elhangzott megnyitó szöveg bővített és szerkesztett változata.
** Cs. Tóth János: Fénydimenziók vonzásában. In: Ívek. Békéscsaba Megyei Jogú Város Önkormányzata kiadása, 2001. 22. p.
Megjelent a 2011/2-es Bárkában.
