Murányi Sándor Olivér, Elek Tibor és Dávid Botond
a kiállításmegnyitón
Murányi Sándor Olivér
Tükörtartó?*
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Nem szívesen idézek bárkit is. Mert vannak saját gondolataim. Az önök kedvéért most mégis kivételt teszek, éspedig barátom szavait jegyezve:
„Sok szakmabelinek kiváló alkalom, hogy a fényképezőgépnek nevezett varázspálcával eltűntessék olyan nőkről a ruhát, akiket soha az életben nem látnának így. Az igazat megvallva, számomra a fotózás nem hódítás - egyébként sem tudnám, mikor kell letenni a varázspálcát, hogy ráugráljak a kiszemelt nőre. Egészséges az önbizalmam: nem kell a kezemben fotógép ahhoz, hogy láthassam a lányt - meztelenül!"
Támadás ez a pehelysúlyú fotós „tehetségek" ellen? Nem. Én inkább őszinte művészi vallomásnak tartom. Bevallom, ha valaki provokálni próbálta az egyre elismertebbé váló fiatal székelyudvarhelyi alkotót, én voltam.
- Milyen jó szakmád van! - mondtam neki egy alkalommal, amikor megcsörrent esti borozásunknál a mobiltelefonja. - A nők ebben a késői órában is érdeklődnek nálad, pedig köztudottan ilyenkor már nincs fény!
- Jó, jó! De megjelenésem is van! - vágta vissza térfelemre a labdát, majd így folytatta: - Dolgozom. Nőkkel. Is. De amikor változik a felállás, nem vihetem haza a munkát.
Botondnál ez a munka szerencsés módon esik egybe a hivatással. Magyarországról hazatelepedve átvette szülővárosában édesapja fényképész-vállalkozását, és ahelyett, hogy eltűnt volna a köznapok süllyesztőjében, megtalálta saját művészi hangját. Nemhiába nyerte el nemrég a „Székelyudvarhely legprímább művésze" kitüntetést. Békéscsaba az arany ifjúkort jelenti számára, két évig élt itt nővérénél, és sokkal barátságosabbnak tartja a dunántúli városoknál. Ezért mondhatnánk azt is, hogy egy kicsit csabai. Örömmel hozta tehát egyre híresebbé váló tárlatát, amely a Láthatatlan férfi címet viseli. A képeket végignézve észrevesszük, hogy a férfi egyetlen fotón látható csupán, éspedig apaként van jelen, egyedül a gyereke előtt fedve fel önmagát! Nem véletlenül. Aki ismeri Botondot, tudja: lánya jelenlétében megszűnik számára a külvilág. Többször voltam mellette ilyen alkalomkor. Hiába kérdeztem bármit is tőle, ezt válaszolta: - Várj, most Kamillával vagyok! Figyelmessége alapja az alkotásaiban testet öltő esztétikumnak. Képíróként történeteket gyárt, fotói novellák, amelyekben a főhős maga a szemlélő.
Képzeljük el, lakodalomban vagyunk, ahol a mennyasszony húga olyan erős női kisugárzással rendelkezik, hogy minden szándéka és akarata ellenére táncolni kezdenek körülötte a házas férfiak. Hiába viselkedik a legszemérmesebben, mindenki rá figyel, neki próbál tetszeni, őt akarja megnyerni. A helyzet egyre kínosabbá válik, szikrázni kezd a féltékeny feleségek szeme, míg végül odalép a lányhoz kedvese, fülébe súg valamit, aminek hatására a sokak által kiszemelt azonnal távozik a helyszínről. Kimegyünk az udvarra, hogy elvegyük autónkból feleségünk retiküljét, és visszafelé jövet ott találjuk a parkolóban a lányt - arcára száradt könnyekkel a legújabb autónak támaszkodva ül, előtte a lehúzott táncos cipők, mellette egy pohár pinot noir. Faggatni próbáljuk, de nem felel. Teszünk egy kört az udvaron, majd visszatérünk hozzá, hogy szóra bírjuk.
- Minden ünnep így végződik számomra! - fakad ki végül. Hiába viselkedem visszafogottan, hiába táncolok lesütött szemekkel, hiába utasítom el a csábító férfiúi tekinteteket, végül úgyis itt találom magam! Drámává válik számomra az anyámtól örökölt külsőm!
A szépség átka címet is adhatnánk a fényképnek, amelybe mesteri módon bele van kódolva a fenti történet. Vagy ott az ablak előtt álmodozó érett hölgy, aki nemsokára kedvesével együtt koccint egy pohár cabernet-vel. A borszakértők tudják: a cabernet az érettség szimbóluma. A tárlat két képén láthatunk csupán üres borospoharakat. E két kép keretbe foglalja az összes többit, mintegy sugallva a még és a már közötti feszültséget. A még választás előtt álló nő, aki a mögötte felsejlő üres polcok sugallta biztonság és a kaland között kell döntsön. Végül a kezét gyertyatartón pihentető hölgy, akihez késve érkezik üzleti tárgyalásáról kedvese, és magyarázatától függ: megtelnek borral a poharak, vagy repül szembe vele a gyertyatartó. Érdekes léthelyzetek újszerű látásmóddal és mégis igen szemérmesen ábrázolva. A vágy, a szerelem őszinte, tiszta ábrázolása. A szerelemé, amely pezsgővel kezdődik, majd teával végződik. És közben megiszik az ember néhány üveg finom vörösbort. Mindezek felett pedig ott áll A hattyú, a kislányosan kacér és mégis nőies, az örök szép, amely túlmutat a hervadáson, minden hölgyben jelen van, és amelyet nagy írómesterem, Hermann Hesse Erdemutter- azaz Földanyaként fogalmaz meg Nárcisz és Goldmund című regényében. A főhős útja végén ráébred: élete minden szerelme a nagy Ő volt, aki a halállal mellkasába mélyeszti ujjait.
A Botond elmúlt tíz évét összefoglaló tárlat megtekintésekor önkéntelenül vetődik fel a bennünk a kérdés: lesz-e témaváltás, vagy a már jól bevált úton, a siker tudatától megnyugodva halad tovább az erdélyi művész, hogy előbb-utóbb kialakuljanak a sémák? Erre maga az alkotó válaszol: „Inkább késsek egy rendezvényről kedvesem piperkőc volta miatt, mintsem egy kócos bentlakási takarítónővel jelenjek meg! Nem tartanék itt, ha nem tudnék folyamatosan megújulni! Színesebbnek, változatosabbnak képzelem következő fotóim - ellentétes szemszögből láttatva velük magát, a lényeget." Ne lepődjünk meg, ha Dávid Botond új fotóin a férfi láthatóvá válik, aki esetleg hazudik - magának is. Ajánlottam is ehhez egy címet, de maradjon egyelőre titok, amíg barátom ismét tükröt tart a képeit szemlélő elé. Hogy az újra meg újra rájöjjön arra, amit egy bátor vadász már tud: az erdőből sok medve jöhet elő. De célozni csak az igazán nagyvadra érdemes!
*Elhangzott a Békés Megyei Jókai Színházban, 2011. március 7-én.
