Ilia Mihály
Könyvek az asztalon
Vári Fábián László: Tábori posta
A nemzetiségi sorba jutott magyarok fiataljai különös helyzetbe kerültek az új államokban: idegen hadseregben kellett katonáskodniok, jobbára az anyaországgal szemben álló külpolitikai irányzatú államokban.A katonáskodás mindig tele van különböző vegzatúrákkal, a nemzetiségi katona, különösen a magyar nemzetiségű sokféle történelmi ok miatt ki volt téve a vegzatúráknak, nyelvét nem értették, az államnyelvet nem tudta jól, nevét nem tudták leírni, az idegen hangzása miatt gúny tárgya lett, ő maga két-három évre úgy elzáródott az anyanyelvétől, hogy csak álmában vagy levélben használhatta, katonai előrehaladása mindezek miatt akadozott, legtöbbször a legalacsonyabb beosztásban tengődött, ami mindig okot adott a megalázásra. Már Tömörkény István a boszniai katonáskodásának élményeiről szóló novelláiban mindezt megírja, a német vezénylésű alföldi magyar fiatalok a szerb, bosnyák, albán és török környezetben szenvedik végig azt a „kis három évet". Török Sándor néhány szép novellát szentel a román hadseregbe besorozott magyar és bolgár fiataloknak. Huszár Sándor azt az abszurd történetet idézi föl, hogy Moldvában a román hadseregben erdélyi magyar újságíró fiatalok katonáskodnak, és kivonuláskor magyarul éneklik a Sztálint dicsőítő nótát. Vári Attila gagauz katonatársát örökíti meg egy írásában, a két nemzetiségi fiatal a román hadseregben ismerkedik össze. Nem régen Egyed Péter közölt részletet a készülő regényéből, s a részletből kitűnik, hogy román katonáskodásának élményeit írja. Vannak irodalmi utalások a csehszlovák seregben való katonáskodásra is, ahol a magyar fiatalokat „honvédnek" nevezték, de ez nem dicséret volt, hanem gúnyolódás. A jugoszláv hadseregben (éppúgy, mint az egykori Osztrák-Magyar Monarchiában) a vajdasági magyar fiatalokat messze a szülőföldjüktől vitték szolgálatra, de érdekes módon volt valami megbecsülés abban, hogy gyakran ezek a fiatalok voltak az őrparancsnokok, mert megbízhatók voltak, nem lőttek azonnal, mint az albánok.
Vári Fábián László könyve, bár sok mindenben hasonlít az idegen hadseregben való szolgálat közös élményeire, mégis más. A szerző kárpátaljai (Tiszaújfaluban született), a szovjet hadseregbe sorozták be, és a Német Demokratikus Köztársaságban, majd Kazahsztában „működött", mint rakétás tüzér. Az NDK-ban természetesen Nyugat-Németországot figyelték és tartották „sakkban", többször szó esik ennek nemzetközi politikai fontosságáról, de a nem túl buzgó katona (a szerző) ezt nem nagyon érzi át, inkább a két év (1972-től 1974 tavaszáig) átvészelésére alakítja ki a maga élettaktikáját. Ő is átéli a magyar nyelven való szólás hiányát, mint annyi más sorstársa, rátalál egy kárpátaljai magyar származású szovjet tisztre, akinek magyar nyelvű könyvei vannak. Nem érdektelen ideírni, hogy mik: Updike, Capote, Moravia, Móricz-regények, Rejtő Jenő, Passuth László munkái, Petőfi versei, Illés Béla, Hidas Antal könyvei. A szerző Darvas Törökverő című regényét választja olvasásra. A Toldit mondogatja magában, Illyés Koszorú c. versét, álmában magyarul beszél, és a szüleivel, barátaival folytatott levelezés tartja ébren benne az anyanyelvet. Ő is átéli, hogy a nevét nem értik, Francúznak hívják, a neve cirilbetűs átírása mindig megdöbbenti, de neki is így kell aláírnia okmányait.
A könyv egyik legszínesebb, legszebb és néha megható része, hogy a szerző nemzetiségi sorstársaival van, akikkel néha szolidaritás alakul ki, önvédelem, egymás nehéz sorsának megértése. Az orosz többségű katonatársak mellett Vári Fábián László a könyvében ezeket a nemzetiségi bajtársait említi: tatár, baskír, ukrán, csuvas, belorusz, azeri, örmény, kazah, ujgur, mordvin. Az ujgurral és a mordvinnal kezd a rokonságról beszélni, jelezve, hogy a finnugor rokonság kérdése már egyetemista korában sem érdekelte nagyon, de amikor a mordvin a menny szót leírja a saját nyelvén: minyel, ezen elgondolkodik. Az őstörténeti utalások a kazahsztáni időzés alatt is fölbukkannak. Kétszer is leírja Kovács Vilmos költő, prózaíró nevét, aki az elhallgattatása idején magyar őstörténettel kezdett foglalkozni. Vári Fábián László éppen annak az irodalmi mozgásnak az „áldozata", ezért is hívják be katonának az egyetemi hetedik félévében, mert a Kovács Vilmos körül szerveződő fiatalok mozgalmát a hatalom így torolta meg. A másik inspirátor neve is fölbukkan, Kiss Ferencé, aki kárpátaljai születésű (Tiszapéterfa), és aki a hetvenes évek elején fölbukkanó kárpátaljai fiatal magyar írókat figyelemmel kísérte, magyarországi publikációikat segítette.
Közös levelüket is közli a szerző, Kiss Ferenc, Kovács Vilmos és Stumpf Benedek András az aláírók, a címzett Vári Fábián László. (Eszemben van, hogy Stumpf Benedek András is azt az utat járta a szovjet katonaságnál, mint Vári Fábián László, emlékszem rá, hogy valahol Közép-Oroszországban volt katonai börtön őre, és éppen Kiss Ferenc bíztatására írogattam neki leveleket, hogy ne érezze nagyon elárvultnak magát. Ekkor már ugyanis mindkét költő a Tiszatáj szerzője volt, ahová én szerveztem be őket.)
A Tábori posta nyelvi érdekessége az is, hogy sok orosz katonai műszó van benne, ezek jobbára hosszabb szavak, szókapcsolatok összevonásából keletkeztek, jellegzetes szószörnyek, a szerző persze küszködik velük, hiszen nem olyan orosz szavak, amiket az iskolában megtanulhatott volna.
Ebben a katonaéletben fontos szerepe van az álomnak, ez a menedék, ez a hazatérés lehetősége (szabadságolás nincs, két év alatt a szerző nem hagyhatta el a sereget, a németországi időzése alatt nem érintkezhetett a civil lakossággal, semmit nem tud azokról, akiket a rakétáival „véd"). A másik menedék a levél, ahová nyelvi megnyugvásért, hazai hírekért, az elhagyott szülőföld emlékének ápolásért fordulhat. Ezek szép, lírai részek, a költő beszél itt hozzánk.
(Kortárs Kiadó, 2011.)
