– Az utóbbi időben nagy lélegzetvételű, terjedelmesebb prózákat, kevésbé poentírozott írásokat látni Tőled. Van ezekkel a közelmúltban publikált szövegekkel konkrét terved, kialakítottál valamilyen koncepciót, vagy írod, ahogy jön, s ráérsz azután a kötetté formáláson dolgozni?
– Elkezdek írni, aztán adja magát: van amiből fogpiszkáló lesz, van amiből kapanyél...

– Mostanában melyikből jut több?
– Ez is, az is. A Magyar Hírlapban volt egy 2 flekkes novella-rovatom, csak az újság elment alólam. Oda nyilván kicsiket. Az Élet és Irodalomban vagy a Holmiban meg elfér a hosszabb... Apropó kötetté formálás! Sajnos nincs rá időm. Eddig az volt, hogy mindig akkor csináltam könyvet, amikor volt kb. fél évem, hogy nem tudtam érdemben írni. Ekkor jött a „kötetté formálás”. De pár éve annyira sűrű az életem, hogy folyamatosan írok. Most megjelenik egy könyvem, de az más tészta. Ezen kívül van 2-3 könyv a gépemben, amit „kötetté kéne formálni”.

– A „más tészta”, gondolom, a Darida Benedekkel közös könyv a másnaposságról. A Levin körút című kötetedben már szerepelt egy hosszabb írás a témával kapcsolatban. A mámor után a szenvedés?
– Közös ötlet volt Bencével: írjuk meg a másnaposság történetét, az ókortól a jövőig. Megírtuk. 33 fejezet Szókratésztól a Galaxis útikalauzig. 33 esszé a spleenes létről, a másnapos világszemléletről, és közben létrehoztunk egy új tudományt, a katzenjammerológiát. Szerintem alapos, érdekes, hasznos és vicces könyv lesz, könyvhétre jelenik meg, 47 recepttel (talán ezek lesznek benne a leghasznosabbak). Ez a vállalkozás inkább vicc volt, tréfa, de nagyon komolyan vettük (nem ismertünk a viccben tréfát). Nagy meló volt, kész van. Szerintem szépirodalmi szövegek lettek, szakácskönyvbe oltva, és a humor sem hiányzik belőlük. Ehhez még képek jönnek, és a melléklet: egy hányós zacskó!

– Valahányszor szóba került, mindig szabadúszónak vallottad magad, ugyanakkor tagja vagy egy írószervezetnek. Milyen nehézségekkel szembesülsz „szabadúszóként”?
– Igen, szabadúszó vagyok, 2-3 évet kivéve mindig az voltam (10 éve írok). Nem könnyű, de meg lehet szokni, és lassan azt is megtanulja az ember, hogy a pénzkereső kényszermunkát hogyan szabja saját magára. Én az Élet és Irodalomnál kaptam egy olyan lehetőséget, hogy rádió-kritikákat írjak – nem állt nekem jól, nem vagyok tipikus kritikus alkat. Egy ideig csináltam ezt, aztán abbahagytam, majd megint elkezdtem, de akkortól már irodalmi esszéket írtam, és ezt azóta is nagyon élvezem. Persze úgy írom, hogy legyen valami köze a rádióhoz, mégis inkább magamhoz. Az istennek, ami az istené, a császárnak, ami a császáré!

– A Levin körút Micimackós történetét lassan felcseperedő fiad dekorálta. Mutat valamilyen érdeklődést az irodalom iránt, vagy marad a vízilabda?
– Ő illusztrálta, igen, ott a monogramja és a könyv végén a köszönet a képekért (nem volt olcsó). Szeret olvasni, ír is, de azért korai lenne bármifélét állítani, hiszen csak 10 éves. A vízilabda viszont határozottan jobban megy neki, mint anno nekem...

– Sportolsz még?
– Póker a fiammal, meg ázok a Szecskában… (Széchenyi Fürdő.)

– Lesállás, gyűjtőmunka?
– Ja, nem. Szeretek ázni. A szerelmemmel is szerettem, meg a fiammal is szeretek. Aztán lehet, hogy gyűjtőmunka lesz belőle, de ez nem tudatos. Soha nem azért megyek ki a lakásból, hogy most összegyűjtök valami jó kis sztorit. Ez van. Adódik. Nem is rögtön tudod, hanem tapad rád, és egyszer csak jó lesz valahová. Most, hogy mondod, egy forgatókönyvben már használtam a Szecskában ázó öreg sakkozó jampec figuráját, de nem emiatt járok oda. Egyébként nem is járok gyakran. És haverokkal is szoktam ázni, meg nézzük a csajokat. Az is jó.

[Kiss László]

Kapcsolódó: