Haklik Norbert írót kérdeztük prózáról, szerzői szerepekről, politikai újságírásról
Legutóbbi köteted, a tavaly megjelent Big Székely Só kapott hideget, meleget a kritikától. A regény körül egy rövid időre felforrt a levegő, és számomra akkor úgy tűnt, a könyv koncepciója (egy ózdi származású, Budapesten élő prózista írja meg a székelyek világát, méghozzá a sajátos székely nyelvezetet használva) nagyon alkalmas arra, hogy botránnyá váljon, hogy egy tudatos kiadói kampány segítségével médiaeseménnyé forduljon át az irodalom. Aztán ebből nem lett semmi. Miért hagytátok ki a ziccert? Hiszen látható, hogy bizony sokkal könnyebb boldogulni azoknak a fiatal íróknak, akik vállalják, hogy a kereskedelmi tévék műsoraiban integetnek. Hogy miért hagytuk ki ezt a ziccert? Megvallom, nekem eszembe se jutott, hogy botránylufit fújva kellene reklámozni a könyvet. A kiadó sem zaklatott ezzel az ötlettel, valószínűleg elég jól ismernek ahhoz, hogy tudják: határozott nemet mondtam volna arra, ha – Waszlavik Gazember Lászlótól kölcsönözve a kifejezést – egy „rakás sztár” mellett kellett volna mórikálnom magam, megjátszva a botrányhőst. (Nem mellékesen, hasonló furfangok nélkül is rendesen fogyni kezdett a könyv, és ez máig tart.) Ha a tévében kell integetnie egy fiatal írónak ahhoz, hogy eladjak a könyvét, akkor inkább foglalkozzon mással. Másrészt pedig valóban forrt a levegő egy ideig a regény körül, de nem biztos, hogy feltétlenül csak a regény kapcsán. Ennek a regénynek már a puszta léte is provokáció, a kérdésben említett „probléma” mellett még több okból is. Egyrészt, ugyebár, az Ulpius Ház kiadó a könyvszakma egy részének szemében még mindig az ügyeletes mumus szerepét látja el (annak ellenére, hogy azokat a promóciós technikákat, amelyeket elsőként az Ulpius kezdett alkalmazni Magyarországon, ma már szinte mindegyik nagyobb honi könyvműhely használja). Másrészt, évekig a Magyar Nemzet újságírójaként dolgoztam, és hogy ennek milyen mellékhatásai lehetnek a megítélésemre nézve némely üzletszerű toleránsok körében, ahhoz talán nem kell bővebb kommentár. Harmadrészt, akik a publicisztikáim miatt vették meg a könyvemet, és a jobboldali kultuszregényt keresték benne, azok is felsültek, mert a Big Székely Só éppen a hülyeséget, a sztereotip gondolkodást figurázza ki, bármelyik oldalról is jöjjön. Tehát – azzal szemben, amit némelyek a szememre vetettek – a legkevésbé sem a székelyeken gúnyolódik. Mindössze arról van szó, hogy – az `56-os forradalomhoz hasonlatosan – a határon túli magyarság is olyan témává avanzsált az utóbbi időkben Magyarországon, amely már régen nem önmagáról szól. Ha valaki határon túli magyarokat emleget arrafelé, akkor csak a legritkább esetben beszél valóban róluk.
Többnyire inkább ürügyet keres, amelynek apropóján kifejtheti az általa preferált politikai oldal mítoszait (a határon túliak mint a magyar megmaradás és kitartás eleven jelképei kontra az anyaországi nyugdíjasok kenyerét elvenni vágyó románok, szerbek, ukránok stb.). Meg aztán, némely székely tollforgatókat is igencsak zavart, hogy egy hitvány anyaországi székely témájú könyvvel sikeres, pedig ők már a saját regényük második folytatásán dolgoznak, és könyvük borítóján is megmagyarázzák az olvasónak, miért zseniális remekmű az, ha netalántán addig nem ismerte volna fel bennük a géniuszt az az ostoba... Akadtak olyanok is – érdekes módon többnyire éppen baloldalról –, akik számára a jelek szerint még mindig szentségtörés, ha valaki nem a szociografikus regény eszközeivel nyúl a székelység témájához. (Persze egy szatirikus regényt ledorongolni akkor a legkönnyebb, ha a realista-szociografikus próza ismérveit kérjük számon rajta.) Mellesleg az a legszebb az egészben, ahogyan a Big Székely Só sorra kiprovokált olyan támadásokat, amelyek éppen a regény által kipellengérezett sztereotip modelleket visszhangozták. Eszerint mégis realista regényt írtam volna? Be kell valljam, a kötet megjelenését követő néhány hónapot nagyon szórakoztatónak találtam!
Köztudott, hogy a szépírói tevékenység mellett a napilapos újságírásban is dolgozol. Azok az ismerőseim, aki benne voltak a hírlapírásban, mind úgy emlegetik ezt a munkát, mint olyan valamit, ami az irodalom ellen hat, ami kifacsarja a szerzőt, ami szétver maga körül minden esztétikumot. Te hogyan tudtad egyeztetni a napilapos hajtást a nyugalmat kívánó prózával?
Néhány hónappal elkésett a kérdés. Tavaly nyár végén felhagytam az újságírással. Ennek több oka is van. Az egyik éppen az, ami a kérdésben szerepel: az újságírás a szépírás temetője. Ma már. Amikor a lapoknak volt pénze arra, hogy – teszem azt – egy-két hétig fizesse az újságíró terepmunkáját, ha riportot kellett írnia, akkor még másképp festett a dolog. (És volt Gaál Istvánunk, meg Galgóczy Erzsébetünk is, akik éppen az újságírás során szerzett tapasztalatokat nemesíthették szépirodalommá.) Igen, az újságírás az irodalom ellen hat, kifacsarja a szerzőt, és szétver maga körül minden esztétikumot. Ennél jobban nem is lehetne megfogalmazni a lényeget.
Ugyanezt más oldalról: Egy időben rendszeresen állást foglaltál közéleti kérdésekben is. Újabban viszont nem találkozom aktuálpolitikai tárgyú írásaiddal. Ez miért van? Ráuntál a közéletre? Esetleg a politikai újságírásnak lett elege belőled? Vagy egész más oka van?
Több ok is létezik. Az egyik az, amit előző válaszomban fejtegettem. A másik sem bonyolult: úgy vélem, hogy teljesen felesleges politikai publicisztikát írni a mai magyar átlagközönségnek. Senkit sem tudsz meggyógyítani, ha nem akar gyógyulni, mert abban a tévhitben ringatja magát, hogy egészséges. Mostanság Magyarhonban – és itt térünk vissza ismét az első kérdésedre adott válaszra – senki sem hajlandó gondolkodni, mert gondolkodni egyrészt fárasztó, másrészt pedig – Hajnóczytól is tudjuk – „káros az egészségre”. Az aktuálpolitika készen szállítja a könnyen befogadható modulokat, amelyeket a magát roppant öntudatosnak vélő választópolgár boldogan visszaböfög. A napilapok – amelyek természetesen a piacról élnek – pedig ezt az igényt óhajtják kielégíteni. Azért a havi százegynéhányezer forintért pedig nem muszáj lemenni kutyába, nem igaz? Mellesleg nincs olyan magyarországi sajtótermék, amelynek minden egyes cikkével egyetértenék. Ugyan mit csináljak? Jelenjen meg publicisztikám a magát roppant befogadónak feltüntető hetilapban, hogy néhány oldallal odébb a liberális oldal egyik súlyos hölgyegyéniségétől olvassam azt, hogy aki nem ugyanúgy gondolkodik, mint ő, az mind fasiszta? Vagy – egy konkrét példával élve a közelmúltból – írjak az egyik legnagyobb példányszámú napilapba, hogy néhány oldallal odébb annak az Augusto Pinochetnek az apológiáját olvassam, aki apai ágon chilei feleségem rokonait kínoztatta és gyilkoltatta? Úriember válogassa meg a társaságát! Mindemellett, ha valaki ígér valamit neki anélkül, hogy tennie kellene valamit érte, akkor a magyar ember manapság nem csupán eladja a saját anyját, de amikor lebonyolította az üzletet, alázatos vigyorral még azt is hozzáteszi, hogy a nénikéjére is árengedmény van. Láthatjuk, hová vezet mindez. Ezeknek írjak én publicisztikát? Ugyan már!
Egy internetes oldalon olvastam, hogy jelenleg Brnóban élsz. Mi vezetett Csehországba? No és (ez még vagy kétszáz évig kérdés lesz, ha magyar író átlépi a cseh határt): hallod-e nevetni Haseket a városi zsongásban? Érzed-e lobogni Hrabal szellemét? Értelmesebben kérdezve pedig: van saját, felismerhető hangulata a cseh életformának? Különbözik ez attól, amiben itthon mindannyian élünk?
Igen, tavaly év végétől Csehországban (azaz Dél-Morvaországban) élünk, ahol a feleségem és én is az egyik világelső informatikai cégnek dolgozunk. S hogy miért jöttünk el? Nos, nem azért tanultam meg egy halom nyelvet, hogy a még éppen elviselhető bérért foglalkoztassanak olyan cégek, amelyek irtózatos pénzeket kaszálnak, csak éppen annyit adnak belőle fizetésként a munkáltatottnak – aki a hasznukat megtermeli -, amennyiről úgy gondolják, éppen elég ahhoz, hogy ne nézzen más állás után az illető. Továbbá nem vagyok hajlandó a keresetemnek több mint a felét arra áldozni, hogy megfizessem annak az árát, ahova egy cezaromán pszichopata és a magyar átlag gerinctelen haszonlesése együtt vezetett. Meg aztán szeretem, ha kimenvén az utcára, nem idegbajos, hisztérikus, egymást potenciális ellenségként kezelő egyéneket látok, hanem nyugodt, udvarias, de mégis közvetlen és barátságos embereket. És éppen ez a cseh életforma egyik lényege. Talán itt ötvöződik a legszebben a nyugatias precizitás a keleties közvetlenséggel. Mindenesetre, korábban nemigen tapasztaltam olyat, hogy a villamos percre pontosan és gyakran jár (tegyük hozza: jár egyáltalán, igaz, ez nem Siemens Combino, csak Skoda), mindeközben a villamoson utazók akár még ismeretlenekkel is jó kedélyűen szóba elegyednek. Figyelem: mindez egy négyszázezres nagyvárosban történik! És igen, Hrabal mester szelleme nagyon is eleven itt, Brünnben-Brnóban! Csak egy jellemző mozzanat: aki az itteni vasútállomáson várakozik, gyakorta találkozhat azzal a roppant egyedi jelenséggel, hogy a motoros targoncán egy körülbelül két méteres, mindemellett – ezt az ő esetében máshogy tényleg nemigen lehet mondani – igen csúnya hölgy száguldozik a cseh vasút egyenruhájában, nyaktörő sebességgel. És ennek a vasutas hölgynek körülbelül egy méter hosszú, gyönyörű, sűrű, szőke haja van, ott lobog mögötte a menetszélben, miközben a vasútállomás peronjai között száguld, mennyei boldogságot sugárzó mosollyal az arcán. És ettől ez a valóban nagyon csúnya nő széppé lesz, gyönyörű széppé. Meglátja az ember, és rögvest eltölti valami mély, boldog nyugalom. Dél-Amerikában járván arra jöttem rá, hogy igazándiból Marquez realista író. Itt pedig Hraballal kapcsolatban kezd megszilárdulni bennem ugyanez a felismerés.
Az egyik nyelvész professzorom azt mondta néhány évvel ezelőtt, hogy amiként mi, magyarok a betegségben gyakran mondjuk, hogy Eh, csehül vagyok!, úgy a csehek meg, ha valamihez tök hülyék, akkor arra azt mondják, Én ehhez magyar vagyok. Igaz ez?
Hogy az utóbbi igaz-e, nem tudom, bizonyosan az lehet. Mindenesetre itt volna az ideje, hogy a magyar mondást kissé felfrissítsük, és hozzáigazítsuk a valósághoz. Igen jó volna ugyanis, ha végre mi, magyarok is csehül állnánk!
[Szabó Tibor]
Megkérdeztük Karafiáth Orsolyát
