Versek a forradalomról
- Háy János: Emese utolsó levele Marinak Főlap
(Az 1956-os forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulója alkalmából a Békés Megyei Könyvtár és a Körös Irodalmi Társaság a forradalomra emlékező szépirodalmi pályázatot hirdetett Békés megyében élő alkotók számára a tavalyi évben. A pályadíjas műveket a 2006/5-ös Bárkában közöltük. Kincsestár rovatunkban most ezekből a művekből nyújtunk válogatást — így tisztelegve a forradalom emléke előtt.)
Bondár Zsolt
Sortűz
Ott esett el gyermekem,
Ott esett el álma,
Öregedő két kezem
Naponta rátalálna
Úgy esett el, ahogy élt,
Ahogyan álmodott,
Sírkövére a szabadság
írta fel a dátumot.
Kisfiát takarhatná
Most minden este be,
S e helyett őt takarja
A temető erdeje.
Már nincs itt két karomban,
Már nem lelhetem.
Ringatja a szabadság,
És az emlékezetem.
Szabó László
Mint a mókus...
Mit tudtam én, hogy lehetne más is,
mint háziszappan, s hogy szalámis
zsemlét is esznek ...
Vágyaim, miként csont-sovány lelencek,
kóboroltak,
de zöldellt a fű, s a kert alatt a holtak
testéből dió s cseresznye nőtt.
Nem rettegtem még a lánctalpú időt,
s ha tombolt odakünn az orkán,
hát elrágódtam benn egy savanyú-cukorkán.
Elvoltam, csak úgy, mint egy kezdő Ádám
(bűnbeesés előtt),
almabefőtt — "a semmi ágán" :
mert kiűzetett a parányi éden.
Megannyi szégyen-
kereszten feszült száz meg száz „lator ”,
Pest felől puskapor
salétromszagát sodorta
hozznk a szél: „pusztult a horda ”.
És jártak az utcán, mintha semmise
volna, s a szentmise
sem maradna el oly beláthatatlan
Meglehet, hogy a mélyben forrt a katlan,
a felszín nyugodt volt, szürke, néhol vörös.
S ha olykor félkörös
szivárványkaput nyitott az ég,
letörölték.
Csak a lóden terjedt, miként a járvány,
s daloltam én is a vén diófa ágán
a mókusokkal.
(Már szinte béke ), ám ha oktalan, de okkal
néha lázadt
a jegyre mért alázat
ellen a jobbik érzés — hisz megannyi Lázár
hevert — , hát csattant a závár,
s apám munkás-vasöklét emelte
rám:
„A békeharc nem papnevelde!”.
És hogy ekként megrendszabályozva lettem,
fogantak új szocreál fattyak helyettem,
miközben belengett, át a rácson,
némi alma-szappan illat, s úgy karácsony
táján banánt formázott a Hold.
Nagy Mihály Tibor
Ökölcsapások
(akiknek ütni kell akiknek vérzeni azok nevében
kéken izzó fagyban örökös télben
szemek kereszttüzében alig hangosabban
egy asszony sóhajánál)
lámpa lüktet csönd sistereg
repedések a kopott falon
sajognak az ablaksebek
szétcsúsz irathalom
meginog az űr a
szív fölött
vacog a
láz
ö-
köl-
csapás
ő
ököl
ökölcsapás
tobozzártságú hallgatás
Nagy Mihály Tibor
gulliveri töredék
én nem tudom én semmit nem tudok
cérnányi kötelek kötik kezem
én meg sem érzem csak ha mozdulok
ezen a hihetetlen szigeten
világol rám idegenül egy ország ahol ma tócsák tegnap tenger látszott
hiába hát az égboltos mosolygás törpének tűnnek az óriások
világol rám idegenül egy város a liliputi zaj a csillogás
körülkerít és megkötöz magához a törpeség lesz ó az óriás
magam pedig se ez se az de más
botránkoznak a kicsik a nagyok
én túl nagy törpe túl kis óriás
én illetlenül gulliver vagyok
és földre buktat félarasznyi fal
nem üzen már csak befelé lobog
a számra forr a dalom ó a dal
Kapcsolódó:
A Kincsestár rovat legfrissebb írásai:
- Podmaniczky Szilárd: Üvegfenék
- Miklya Luzsányi Mónika: Dibuk
- Orbán János Dénes: Misimackó
