Hász Róbert
Egy példabeszéd, két tanulsággal
Kosztolányi Dezső: Paulina
A Paulina című novellát Kosztolányi Dezső 1929-ben írta, s része a Latin arcélek ciklusnak, amely a Tengerszem című novellagyűjteményben jelent meg 1936-ban. A ciklushoz még három másik novella tartozik, az Aurelius, a Silus és a Caligula. Akárcsak Kosztolányi 1921-ben megjelent regénye, a Nero, a véres költő, a Latin arcélek ciklus novellái is a császárkori Rómában játszódnak, abban a Birodalomban, melynek dicső és kevésbé dicső korszakait többnyire a jog és a hatalom sajátos, olykor abszurd vagy groteszk értelmezései határozták meg. (Ez utóbbira nagyszerű példa Kosztolányi említett regénye is.)
A Paulina látszólag példabeszéd, azaz parabola. Egy „maszatos” konyháslányt azzal vádolnak meg, hogy ellopta egy vendég pénzes erszényét. A lány tiltakozik, s arról, hogy tiltakozásának jogosságáról kétségünk se legyen, maga a narrátor gondoskodik, mikor két mondatban elintézi a tolvaj kilétét: „Kavarodás támadt. Közben a tolvaj – egy hajóslegény – kereket oldott.” Ennyi. A valódi tolvaj sorsa senkit nem érdekel. Nem róla szól a példázat, hanem a konyháslányról, akit az igazi tettes helyett elfognak a római katonák – és szól a két római polgárról, a filozófus Mutius Argentinusról, és Rufusról, a költőről. Ők azok, akik az esetből a „tanulságot” levonják, csakhogy itt nem egy tanulság lesz, mint a példázat klasszikus műfaja megkívánná, hanem mindjárt kettő. S ez gyanúba keveri magát a műfajt is.
A lány ugyanis nem hagyja magát, már a kocsmában ellenszegül a letartóztatásnak, ártatlanságát hangoztatja, veszekszik, az egyik katonát meg is harapja, s miután a karhatalom a két római katona személyében fölnyalábolja és magával viszi, ellenállását az utcán is folytatja: igazát városszerte szétkiabálja, felébresztve álmukból Róma polgárait: „A szörnyű ordításra, mely nem csitult Róma utcáin, fölébredtek az emberek. Hálóköntösben, papucsban csoszogtak a kapuk elé, s hallgatták ezt a vad rikácsolást, a hangot, az óriás hangot, mely utcáról utcára haladt, a rabszolgalánnyal együtt.” A kiabálásra a filozófus, Mutius Argentinus, és a költő, Rufus is kénytelen megszakítani beszélgetését. Ámulva nézik, ahogy a két praetorianus katona a tiltakozó, igazát hangoztató konyháslányt végigvonszolja az utcán. A lány sorsát csak eddig követhetjük nyomon, a narrátor itt „lemarad” a katonák mögött, fókuszába immár a filozófus és a költő kerül.
Hiába kiabál a lány, felesleges az indulata, állítja a filozófus, „az őrszobában majd agyba-főbe verik. Vagy el se jut odáig. Belökik a Tiberisbe”. Nem felesleges az indulat, feleli a költő, mert ki jogosan haragszik, hatalmasnak tűnik: „Az igazság az utcán ment és ordított…” – mondja ő. – „Fölriadtunk ágyunkból, nem bírunk többé aludni, nem tudjuk folytatni előbbi vitánkat. Róla gondolkozunk. Az igazságról. Lásd, még mindig erről beszélünk. Ez is valami.”
Itt ér véget a novella. A szerző ugyanúgy engedi ki a történetből az olvasót, ahogyan a rabszolgalányt: magára hagyja.
Csupán a két levont tanulság maradt hátra.
Vajon melyik a helyes? A filozófusé, aki azt mondja, mit sem ér az indulat, ha amúgy is pusztulás a vége, avagy a költőé, aki szerint fenséges az indulat, ha igazsággal párosul? Lehet-e igaza a filozófusnak? Ha figyelembe vesszük a kort (ókori Róma, rabszolgaság), amelyben a történet játszódik, az egymással szemben álló szereplők társadalmi helyzetét (rabszolgalány kontra római katonák), kinek a nézőpontja tükrözi hívebben a lehetséges (ám a novellában le nem írt) végkifejlet tanulságát? A filozófusé avagy a költőé? A lányt megbüntették el nem követett bűnéért, vagy végül győzött az igazsága, és szabadon engedték? A jog és a logika szempontjából kétségkívül a filozófusnak van igaza: hiába a tiltakozás, az igazságnak a hatalommal és az erővel szemben nincs esélye.
Azzal azonban, hogy Kosztolányi a lány sorsának alakulását nyitva hagyja, mintha azt sugallná, itt és most nem az ő sorsa számít, hanem az ő igazságának a sorsa. A történetet a költő, Rufus állásfoglalásával zárja, amiből sejthető, hogy Kosztolányi vele rokonszenvezett. Vagyis azzal a véleménnyel, hogy az igazságot kimondani akkor sem felesleges, ha látszólag semmi eredmény nem származik belőle. Mert a lány igazsága, amit fennen hangoztatott, amivel felriasztotta álmából a város polgárait, nem enyészett el az ismeretlenbe, mint maga a lány: hátramaradt, hatott, elgondolkodtatott. A logika és a jog igazságával szembeszálló költői nézőpont jogosságát az is jelzi, hogy a narrátor a római katonákkal, polgárokkal ellentétben néven nevezi a lányt, kiemeli a klasszikus példázat személytelen szereplőjének státusából, és személyiséggé formálva, arcélet rajzolva róla, hősnővé avatja – immár nem példázatban, hanem személyes történetének elbeszélésében.
A Paulina ezen a linken érhető el:
http://mek.niif.hu/00700/00746/00746.htm#16
