Németh Zoltán
Kazinczy Ferenc: Fogságom naplója
Más lenne a világ, ha mindenki naplót írna. Gondoljunk csak bele, micsoda izgalommal olvasnánk szüleink, nagyszüleink, dédszüleink naplóját! Talán az életünk is megváltozna, ha szembesülhetnénk álmaikkal, hétköznapjaikkal, traumáikkal, örömeikkel, megpróbáltatásaikkal. Nem véletlen, hogy a legnagyobb közösségi portálok, mint például a Facebook sikerének az is az egyik biztosítéka, hogy egy sajátos virtuális naplót mutat meg a felhasználó életéből szövegeken, képeken, videón, zenén keresztül. Persze tudjuk, hogy egy-egy korszak mindig előírja, mit szabad és lehet érezni és gondolni, miről lehet, miről szabad írni, és az ember még a legbizalmasabb műfajban, saját naplójában sem ír le mindent, amit érez és gondol. Ráadásul nem mindenki rendelkezik írói tehetséggel, és lehet, hogy őseink dögunalmas, érdektelen naplóit nem lennénk képesek végigolvasni.
Kazinczy Ferenc azonban más eset. Ő, aki a magyar irodalom első irodalmi vezére volt, aki rákényszerítette a „fentebb stíl” klasszicista eszményét és a nyelvújítást kortársaira, a purista nyelvész és irodalmár naplójában egészen más arcát mutatja nekünk. Néha izgalmas, máskor megdöbbentő olvasmány ez a regényes mű. 1795. október 7-i, brünni bejegyzésében, amikor belép a spielbergi várbörtön zárkájába, s meglátja a penészes falakat, amelyre vért köpött az előző halott rab, ezt írja: „…a falra köpte nyálát, s az perpendicularis lineában folyt le, hol sápadtabb, hol veresebb színt hagyván a falon. Irtóztató volt látni.” (http://mek.oszk.hu/07000/07016/html/#85) Néha viszont hősies, máskor egyenesen humoros. Nem véletlenül konstatálja Nemes Nagy Ágnes, a rácsodálkozás izgalmával, hogy Kazinczy naplója „valami átmenet” „a krimi és a tragédia, a történelmi filmsor és a fénylő magasirodalom között.” (http://www.dia.pool.pim.hu/html/muvek/NEMESNAGY/nemesnagy00137a/nemesnagy00175/nemesnagy00175.html)
Mások, főként a történészek viszont nem is annyira izgalmas szépirodalmi szövegként, hanem sokkal inkább történelmi forrásműként olvassák Kazinczy naplóját, az 1794-es Martinovics-féle összeesküvés, a bécsi titkosszolgálat mesterkedéseinek, a Habsburg Birodalom állapotainak, az akkori hétköznapok, illetve az elítélt magyar és nem magyar értelmiségiek, politikusok, írók, költők (Hajnóczy József, Martinovics Ignác, Verseghy Ferenc, Szentjóbi Szabó László és mások) sorsának dokumentumaként. Szilágyi Márton viszont arra figyelmeztet bennünket, hogy Kazinczy sok esetben olyan dolgokat is leír naplójában, amelyeknek tudhatóan nem lehetett szemtanúja. (http://www.korunk.org/?q=node/8903) Legismertebb példája ennek éppen a legtöbbet közölt részlet, Martinovicsék nyilvános kivégzése a Vérmezőn 1795. május 20-án, hiszen Kazinczy fogságban volt ezen a napon. Másrészt az is meglepő lehet, hogy Kazinczy mennyire pontosan adja vissza a kor multikulturális közegét: a magyar mellett a német, a latin és a szlovák nyelv is egyenlő társ, s felveti azt az izgalmas kérdést, vajon eredetileg milyen nyelven zajlottak a naplóban leírt beszélgetések. A már említett vérmezői részletet is egy szlovák nyelvű mondat vezeti be: „– Us su precs – mondá a katona.”
A Fogságom naplója műfaját tekintve is izgalmas kérdéseket vet fel, valójában nem is napló, sokkal inkább visszaemlékezés, hiszen a börtönben Kazinczy nem vezethetett naplót, apró feljegyzéseket készíthetett csupán (illetve rajzokat, ezek megtalálhatók a könyvben). 1801. június 28-án szabadult, 2387 napi fogság után, s csak évekkel később látott hozzá, hogy emlékei, feljegyzései és kutatásai nyomán megírja fogsága történetét. Az 1828-ban befejezett művet a cenzúra miatt a megjelentetés legkisebb esélye nélkül írta, s a kor legjelentősebb magyar irodalomtörténészére, Toldy Ferencre bízta. Megdöbbentő, hogy könyv alakban először csak 1931-ben jelent meg.
