Jenei Gyula
Lex Zsigalov – meg egy kis tömegtan
Anton Pavlovics Csehov: A köpönyegforgató
Valahol arról értekezik valaki, hogy léteznek élő és halott szerzők, de a halott ez esetben nem azt jelenti, hogy a szerző kitöltve életidejét elhunyt, hanem arra utal, hogy művei mára olvashatatlanok, megülik a gyomrot, elmét, lelket. A tananyagban persze zombik is akadnak szép számmal, akiket a hagyomány és megszokás tankönyvírói nem engednek nyugodni.
Csehov viszont él és virul. Írásait folyton frissíti az élet. Itt van például Ocsumelov rendőrfelügyelő A köpönyegforgatóból. Megy a vásártéren, boltok, kiskocsmák, kutyaszűkölés. Aztán hirtelen csődület, s egy remegő kutyakölyök, amely megharapta az aranyművest. Egy kicsit. Valamiért. S ebben a látszatra egyszerű, valójában rendkívül bonyolult helyzetben kellene rendet tennie a felügyelőnek.
Felvetődnek kérdések: például miért harapta meg a kutya az aranyművest, ki a kutya gazdája. Hrjukin tényleg ingerkedett az agárkölyökkel, vagy csak ráfogják? Egy állítás és egy tagadás ütközik, s noha a szövegkörnyezetből az egyik erősebbnek, hihetőbbnek tűnik, de ha akarom, a másik mellé is tehetem a voksomat. A Csehov-írás olyan, mint az élet. Megengedő. Aztán látszhat az egy kutyán, hogy ki a tulajdonosa? Nem biztos. De fontos-e a gazda személye? Úgy tűnik, ott a nagy orosz valóságban igenis fontos. Mohácsy mester azt írja a tankönyvben, Csehov „teljes erővel érzékeltetni tudja, hogy valami baj van az orosz élettel.”
Ám ki a francot érdekelne, hogy mi van a százharminc évvel ezelőtti orosz élettel?! A diákokat sem érdekli, ha Ocsumelovnak és Hrjukinnak nem találnak magyar nevű megfelelőt a közvetlen környezetükben. Hát persze! Tele vagyunk köpönyegforgatókkal. Akik lefelé rúgnak, fölfelé nyalnak. Vagy attól függően ítélnek meg jelenségeket, hogy ki mondja, kivel esett meg. Hogy ki a kutya gazdája.
Az agárkölyök először tucatkutyának tűnik. Egyértelmű hát, hogy „orrára kell koppintani” a gazdájának, a randalírozó kutyát pedig vigye el a sintér. Ha viszont Zsigalov tábornoké a harapós kutyus, akkor tényleg praktikus mozdítani a köpenyén a felügyelőnek, nehogy rámelegedjen. S mert nem olyan egyszerű kitudni, hogy kié a jószág, egy kis táncmozgás nem árthat: egy lépés jobbra, egy balra… És ez többször egymás után.
A felügyelő köpönyegforgatása komikus lehetne, de a tömeg végül mégis azt neveti ki, akit a kutya megharapott. Az a fránya tömeg!
Csak hát ne feledjük: a tömegben mi is ott vagyunk. Pontosabban: a tömeg mi vagyunk. S mert nevetni muszáj, és a tábornokot mégsem tanácsos, hát egyszerűbb kiröhögni az aranyművest, akinek ezúttal pechje volt. A dolgot bonyolítja, hogy az aranyműves is mi vagyunk.
Sőt Ocsumelov is (Flaubert meg Bovaryné, ugye). Hát ezért olyan élő Csehov! Ebben (a szöveggyűjteményben mindössze) kétoldalnyi novellában nemcsak azt érzékelni, hogy a tizenkilencedik századi orosz élettel van baj, hanem hogy a mostani magyar élettel is. A miénkkel. Már ha beszélhetünk egyáltalán bajról. Mert az is lehet, hogy ez a groteszk kis helyzetkép (legrosszabb lehetőségként) csupán az élet természetes megjelenési formáját mutatja.
