Balogh Robert

Fekete humor

Franz Kafka: A törvény kapujában[1]

Kafka szövegei túllépnek a szokványos irodalmi kliséken. Töredékei, naplója, levelei is éppoly gazdagok, mint az életmű főbb darabjai. A törvény kapujában egy kis novella, magyarul 3225 leütés, alig hosszabb egy gépelt oldalnál. Arra reagál, ami van, a lényeggel foglakozik. Tekinthetjük mesternovellának, parabolának, de akár rémálomnak is, vagy az író A per című regénye leglényegének.

A szöveg attól parabola, hogy a törvény kettős jelentéssel bír – a műfaji megjelölés eredetileg fiktív, magyarázó történetet jelölt. Ebben az esetben ez a történet egyszerre szól az emberi törvényről, a bíróságról, ahol ügyes-bajos dolgainkat elintézhetjük, és a transzcendens – végső – igazság, isten, megváltás kereséséről.

A törvény kapujában két szereplője között annyi a különbség, hogy az Ajtónálló ismeri a törvényt, a Vidéki ember pedig nem. A vidéki itt inkább egyszerűt, műveletlent jelent, be nem avatottat.

Emlékszem arra a pillanatra, amikor először olvastam haszid történeteket. Egészen különös, derűs világ nyílt ki előttem, egy-egy legendaszerűen megélt történet egy csodatételről, amelyet elmesélni már maga is egy történet. Walter Benjamin írta: „Úgy vélem, annak kezében lesz a kulcs Kafkához, akinek sikerül kihámoznia a zsidó teológia komikus oldalait.”

Franz Kafka zsidó származású, ám ez nem jelentette azt, hogy vallásos is lett volna, de e kettő azt sem jelentette, hogy ne foglalkoztatta volna a hit, sőt, hogy ne szállt volna vitába a zsidó hit legendáival. Tehát ha a haszid világ felől követjük ezt a novellát, akkor újabb olvasatot kapunk: amelyben a Törvény maga a Tóra. És ez a Törvény, tehát a szent könyv – illetve annak képviselője – csapja be a vidéki emberünket, aki a Törvényhez jött, de a Törvény nem engedi be, holott ő az az egyedüli ember, aki ezen az ajtón beléphetett volna.

Más olvasata is lehetséges a szövegnek, például az, ami miatt Kafkát újra és újra felfedezik. Ez a mi kelet-közép-európaiságunk. Ahol hatalma van az őröknek, portásoknak, házmestereknek... Az ajtónállón meg sem próbál áttörni a vidéki ember. A lázadásnak a nyomát is alig hordozza a történet, a vidéki emberünk belenyugszik a sorsába – tanult tehetetlenség –, évekig, mit évekig, a haláláig vár a kapu előtt, még zsámolyt is kap, ott ücsörög, ahelyett, hogy áttörné a kaput. Elfogadja azt a világrendet, amelyet a hazugság irányít. Isten hozott Kelet-Közép-Európában!

Ha a szöveget szoros olvasásnak vetjük alá, felfedezhetünk benne ellentmondást is, mégpedig a Törvény kapujáról. Az elején azt írja Kafka, hogy „a törvény kapuja, mint mindig, nyitva áll”, a végén pedig az Ajtónálló bezárja. Ez nem véletlen, vagy hiba. Kafka nemcsak a szöveg értelmezésére tart igényt, hanem a kritikára is. Ezzel is bírál, megmutatja, a Törvényt is szabad kritizálni.

És végre egy Kafka-figura, aki valóban bűnös, nemcsak transzcendens módon, nemcsak vádolják valamivel, amiről fogalma sincsen – aki eleve bűnös, tehet akármit, akkor is az marad. A vidéki ember bűnös, mert nem lázad, nem száll szembe az Ajtónállóval.

És itt köszön vissza egy kafkai motívum, a „hős” A kastélyban a Kastély urához szeretne eljutni, A perben a bíróság elé – itt pedig már annyira sűrű a történet, hogy be sem mehet a Törvény elé az egyszerű ember.

Ebben rejlik Kafka nyitottsága és transzcendens – fekete – humora. Nem derül ki, ki az elbeszélő, ki a törvényértelmező, és egyáltalán mi az a fény, ami „kiolthatatlanul árad a törvény kapujából”. A regresszió eléri végpontját: meghal a vidéki emberünk. Egyszerre nevetséges és tragikus egy ilyen halál.