Egressy Zoltán
Még meg is eszik
(Maupassant: Két jó barát)
A legenda szerint Flaubert tanította meg őt, talán nem annyira írni, mert azt nemigen kellett, inkább figyelni. Egy fát, egy arcot, a részleteket. Maupassant-nak – Szép Ernőhöz hasonlóan – én ugyan a kisregényeit szeretem leginkább (pl. a Mont-Oriolt vagy az Erős, mint a halált), az irodalomtörténet azonban nyilván nem véletlenül tekinti őt a modern novella atyjának. Olvasóként és írói szempontból egyaránt kivételes élmény a Két jó barát. Egy évtizeden át tartó nagy alkotókorszaka dereka tájékán, harminchárom éves korában keletkezett, ennek megfelelően rövidprózájának legjellegzetesebb stílusjegyeit viseli magán.
Elsősorban a tömörséget. Sallangoktól mentes, lényegretörő, a közeget egy-két mondattal felfestő, a lélektani vonatkozásokat véletlenül sem agyonmagyarázó hang ez. A naiv, ártatlan jóbarátok ostoba halála és a durva háborús logika, a köznép és a hatalmat birtokló gyilkosok látszólag szenvtelen szembeállítása mindenféle didaktikától mentes. Érdemes mondatonként végigmenni, mennyi visszafogottság van a szövegben, micsoda magabiztos higgadtság uralja az írást, még csak ítélkezés sincs, azt úgyis elvégzi az olvasó.
Az alapállás kissé beletörődő, ilyen a világ, ez van, rosszkor voltak rossz helyen a horgászok, ők maguk sem hökkennek meg az eseményeken. A szimbolikára nem érdemes sok szót vesztegetni, hiszen világos minden, még meg is eszik a kifogott halakat a fegyveresek, hát persze. Mindegy, melyik háborúról van szó, bár kiderül, a porosz-franciáról, de hát bárhol, bármikor lehetnénk, a történet konkrétumok nélkül is érvényes, értelmezhető. 1883-ban született a novella, sok szörnyűségen túl, rengetegen – például két világháborún – még innen, illetve onnan; minden sora szomorú emberi természetrajz, nem a történet elsődleges, hanem a mögöttes, az általános lelki sík.
Számtalan hosszú háborúellenes tanulmánynál hatásosabb a rövidke írás, többet mond megannyi nagy vállalkozásnál. A szerzői zsenialitás többek között abban áll, ahogy az érzelmeket nélkülöző írásmód mégiscsak érzelmeket kelt, pedig az író még csak jellemmel sem ruházza fel főhőseit. Mégis megszeretjük, féltjük őket, izgulunk értük.
És most akkor képzeljük el, milyen, amikor Maupassant – talán valóban Flaubert okításai alapján – mondjuk, egy egyszerű fáról ad oldalakon át tartó részletes, ám kicsit sem terjengős leírást. Azok a fák milyen közel kerülnek hozzánk! De az már a kisregények világa.
