Versek

 

jenei_gyula_m__ret.jpg

 

Jenei Gyula

 

Járványnapló

– jegyzetversek –

 

Huszonhatodik nap (04.05.)  

 

patak vizén a hab, szalad az élet, így kezdődik
a vers, amit k. írt barátja, az orvos-polgármester
születésnapjára. hát szalad! sőt elszaladt: k.-é régen,
a polgármester temetéséről meg éppen most küldött
egy videót közös ismerősünk. a járvány miatt
nem tarthattak hagyományos búcsúztatást, nem
gyűlhettek össze a lakosok, így a főút szélére álltak ki
egymástól biztonságos távolságra, meg a házaik elé,
mert a gyászkocsi, amely éles árnyékot vetett a betonra,
lassan végighajtott a falu utcáin. tolókocsis öregek,
kisgyerekes szülők nyújtották ki karjukat, hogy
meglegyen az elvárt térköz, s így tettek a maszkos
férfiak is, a temetkezési vállalkozó alkalmazottai, akik
szintén kinyújtott karral szedegették össze tőlük, és
a koporsóra helyezték a csokrokat, szál virágokat.
abszurd volt az egész: az ismerős utcák,
a távolságtartásban itt-ott könnyüket törölgető
emberek, a halott kerítésére tűzött kis búcsúztató
cédulák, a járdamenti mécsesek.

 

 

Harmincötödik nap (04.14.) 

 

a parton összefutottam egy régi ismerőssel. széles
mozdulatokkal jött felénk a sétányon, ahol fiammal
gyalogoltunk, s majdnem kezet nyújtott – fiam is
előhúzta zsebéből az övét –, de valahogy, testbeszéddel,
sikerült jeleznem, hogy hahó, ezek most nem érvényes
szokások, ezek már nem olyan idők. távolságtartóbbak
lettek a találkozások, a bemutatkozások. mondjuk,
arra azért kíváncsi vagyok, hogy a járvány után
csökken-e a kézfogások száma. én sosem voltam
lelkes híve az ilyesminek, ám azért igyekeztem
megfelelni a társadalmi elvárásoknak, illendően
kezet nyújtottam, ha kezet nyújtottak, sőt néha én is
kezdeményeztem, bár mindig működtek bennem
higiéniai aggodalmak, s némely kézszorítás után
kényszert éreztem a mielőbbi kézmosásra.

 

 

Negyvenedik nap (04. 19.)  

 

ma reggel először az ugrik elém a hírfolyamon, hogy
p. tényleg meghalt. nem, nem a járványban, legalábbis
azt gondolom, hogy nem. öreg volt, beteg, s az élet
rendje, rendetlensége ez. nem álmodtam meg
a halálát. csak eszembe jutott néhány napja, hogy
milyen leromlott állapotban láttam utoljára. mentünk
egy utcán, pár hónapja lehetett, egymással szemben,
de a másik oldalon, s ahogy lenni szokott, siettem épp,
vagy nem siettem, az is lehet, csak nem volt kedvem
megállni, már nem tudom, szóval elmentünk
egymás mellett, köztünk két fasor, kövesút, talán
nem is vett észre. mindegy már. akkor is az volt,
de pár év múlva biztosan az lesz. öreg volt az arca,
bottal ment, és olyan csoszogósan vánszorgott alatta
a járda, hogy amikor néhány napja rágondoltam,
hirtelen az öregség jelképévé lett. gyorsan lejegyeztem:
fel kéne hívnom, vagy legalább levelet írni neki,
hogy ezekben a vírus verte napokban vigyázzon
magára. persze, hogy lehet vigyázni? sehogy,
tudom. ahogy azt is tudtam, hogy nem hívom fel,
ímélt sem küldök, mert az ember kegyetlenül
racionális. és akkor inkább engem se hívjon majd
senki! de az azért mégis furcsa, hogy hosszú idő után
pont aznap gondoltam rá, amikor meghalt.

 

Megjelent a Bárka 2020/6-os számában.


Főoldal

2020. december 08.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png