Fecske Csaba
Apollinaire: Kikericsek
Szülőfalumban kikiricsnek mondják ezt a liliomfélék növénynemzetségéhez tartozó lilás, kékes színű nagyon szép őszi virágot. A kikerics név jobban illik a szépségéhez, egyéniségéhez.
Verseket hordok magamban évek, évtizedek óta. Ezeknek a verseknek története van, keletkezéstörténete, arra a pillanatra gondolok, amikor egy-egy vers megfogan bennem, gyökeret ereszt, hogy aztán esztendőkön át éljen, lombot, virágot növesszen. Némi túlzással azt mondhatnám: életem története versek története (is). Miért is vertek bennem gyökeret azok a versek? Nyilván azért, mert tetszettek, mert szépek, szépek, mert érdek nélkül tetszenek, szépek, mert igazak, igazak, mert szépek. Pontosan nem tudnám megfogalmazni, miért csimpaszkodtak belém, miért akartak bennem továbbélni. Titok. Gyerekkoromban a felhúzhatós játékrepülő titkát akartam megfejteni: szétszereltem, de a repülés titkára nem jöttem rá, s összeszerelés után nem is repült többé a Jézuska-hozta játék. Minden jó vers titok, megfejthetetlen, és nem is kell megfejteni, csupán helyet adni neki magunkban, hogy kissé költői legyek: elszállásolni a lelkünkben. Ilyen hosszan tartó vers a gyerekkoromból Petőfi Szeptember végén, Arany János Mátyás anyja című verse, a kamaszkorból Ady Héja-nász az avaron, Eliot J. Alfred Prufrock szerelmes éneke, későbbi időkből Pilinszky Őszi vázlat című költeménye. És még sorolhatnám.
Egyik legkedvesebb, legszívesebben őrzött versem a címbeli. Katonakorom nagy ajándéka, mert ugyan tanultuk középiskolában Apollinaire-t, valahogy mégis néma maradt, kivéve A megsebzett galamb és a szökőkút című képverset. Barátom a század könyvtárosa volt, hosszú, unalmas téli estéken bedurrantottunk a kályhába, és olvastunk. Olvastunk orrvérzésig, olvastunk Maót, Sztálint, mindent, ami csak volt. Itt fedeztem föl Octavio Pazt, aki azóta elmúlt, kikopott belőlem (ilyen is van), és Apollinaire-t. Többek között a Kikericseket. Sorai, mint a repkény a házfalat borították be szépségre szomjas elmémet. Szerelem első látásra. Melankóliája, borongó őszi hangulata levett a lábamról. Tényleg a szerelem erejével hatott rám, nem én őt, a verset, ő tett a magáévá engem. Úgy tűnik, egy egész életre. Azon kevés vers közé tartozik, amit fejből tudok, amit szerelmem kedvéért tanultam meg, és egy álmatag őszi délutánon suttogtam el szerelmesen a Bükk agyvérzéses fái alatt. A kikerics kékje kedvese szeme színére emlékezteti a költőt, a színazonosság teszi olyan széppé a virágot a szemében. A szerelmes embernek mindenről a kedvese jut eszébe, pláne ha költő. Költő, aki versben kezdődik és végződik. „Álmos szemed mint itt ez a virág / Mint szirmuk fodra kéklő s kék akár az ősz itt / S szemedtől életem lassan megmérgeződik”.
Vagy ez a kép: „Mint rebben a virág ha szélben térdepel” – szokatlan, hiszen a virágnak nincsen térde, mégis látjuk a térdeplő virágot, a hideg őszi szél megadásra kényszeríti a haldokló virágot, látjuk, átéljük a drámát. A térdeplés a hódolat jele, Isten előtt szoktunk letérdepelni. Meg a behódolásé.
A vers megkoronázása a két zárósor: „Míg bőg a sok tehén, s elhagyja gőzölögve / E halni készülő nagy rétet mindörökre”. A nagy rét természetesen maga az élet, az evilág, amit egyszer, miként a rétet a tehén, mi is elhagyunk mindörökre. Ez az Apollinaire-vers Radnóti Miklós hangján szól ilyen szépen. Szelíd szomorúságát, az elmúlás hangulatát édes anyanyelvünkön súgja fülünkbe-szívünkbe.
Guillaume Apollinaire
Kikericsek
Most mérget hajt a rét s virágzik késő őszig
Legelget a tehén
S lassan megmérgeződik
Kikericsek virítnak kékek és lilák
Álmos szemed olyan mint itt ez a virág
Mint szirmuk fodra kéklő s kék akár ez ősz itt
S szemedtől életem lassan megmérgeződik
Egy falka kisdiák a rétre fut s rivall
Lebernyegük röpül és zeng a harmonikadal
Letépik a virágot mely anya s leány is
És színe mint szemhéjadé s oly félve rebben már is
Mint rebben a virág ha szélben térdepel
A csordás csöndesen halk hangon énekel
Míg bőg a sok tehén s elhagyja gőzölögve
E halni készülő nagy rétet mindörökre
Radnóti Miklós fordítása
A sorozat korábbi darabjai:
Üzenet a palackban 1: Tóth Kata: Szabó Lőrinc: Semmiért Egészen
Üzenet a palackban 2: Halmai Tamás: Weöres Sándor: A tündér
Üzenet a palackban 3: Mogyorósi László: Babits Mihály: In Horatium
Üzenet a palackban 4: Korpa Tamás: Johann Wolfgang Goethe: Wanderers Nachtlied
Üzenet a palackban 5: Hartay Csaba: Nemes Nagy Ágnes: Fák
Üzenet a palackban 6: Szabó T. Anna: William Shakespeare: 75. szonett
Üzenet a palackban 7: Markó Béla: Berzsenyi Dániel: A közelítő tél
Üzenet a palackban 8: Dávid Péter: Vörösmarty Mihály: Az emberek
